A western műfaj kánona mellett ezzel megkapjuk a Django elszabadul másik előzményét jelentő blaxploitation félzsánerét. A blaxploitation az exploitation (ellentmondásos, tabunak minősülő vagy alulreprezentált témát szándékosan ambivalens megközelítésben felhánytorgató, erőszakot és szexet kínáló tömegfilm) azon ága, amely az afro-amerikaiaknak vagy róluk szól, legyen az a fekete nacionalizmust démonizáló Black Gestapo vagy a menő fekete csődört szerepeltető Shaft. Tarantino már korábban is eljátszott ezzel a műfajjal, a Jackie Brown címszereplőjét alakító Pam Grier (Foxy Brown) ugyanis blaxploitation-ikonnak számít. Ez az egyik kedvenc zsánere, barátja és alkotótársa, a Django elszabadulban is fontos szerepet kapott Samuel L. Jackson szerint az író-rendezőre “fekete életstílus" jellemző, az első számú afro-amerikai filmrendező, Spike Lee pedig a Ponyvaregényben és a Jackie Brownban hallható non-stop niggerezés kapcsán felvetette, hogy Tarantino “tiszteletbeli fekete" szeretne lenni. A rabszolgatartás mint téma választásával Tarantino exploitation-gesztust gyakorol, hisz ez talán a legszégyenletesebb kora volt Amerikának (és az emberiségnek), így a filmesek is agyonhallgatják. A leghíresebb rabszolga-blaxploitationként jellemezhető Mandingo című filmre hivatkozott inspirációként, mely mára afféle “annyira rossz, hogy már jó" camp klasszikusnak számít, az író-rendező innen merítette a “gladiátor niggerek" (mandingo) és az interraciális szex (ill. fehérek által feketéken elkövetett nemi erőszak) témáját is. A rasszizmus tárgyalása egyébként nem idegen a western műfajától, hisz a Ku Klux Klan-t is felvonultató Django mellett az olasz spagettiwestern hattyúdala, a Keoma is kevert rasszú főhőssel operál, A halál csöndje pedig balos fejvadász-western.
A Django elszabadul nem csak posztmodern, de természetesen szerzői filmnek is ígérkezett, a Becstelen Brigantyk ikerdarabjaként jellemezhető. Mindkét projekt a történelmi múltban játszódik, ám azt exploitationként zsákmányolja ki, előbbi nazisploitationként, utóbbi blaxploitationként. Ebben Tarantino az olasz Tinto Brass babérjaira tör (a Becstelen Brigantyk szkriptjében említi a rendezőt), aki két eklatáns történelmi exploitationt is rendezett, a náci Németországban játszódó Salon Kittyt és az ókori Rómában játszódó Caligulát (ez lenne a fascistploitation?). Tarantino tehát a történelem legrondább eseményeit, legzűrösebb korszakait használja ki arra, hogy hasonló suspense-dominálta, erőszakos és humoros műfajfilmeket készítsen, amilyen a Ponyvaregény, a Kutyaszorítóban és a Kill Bill (vagy ha szkriptjeit is számítjuk, a Született gyilkosok, a Tiszta románc és az Alkonyattól pirkadatig). Mind a Becstelen Brigantyk, mind a Django elszabadul antagonistái egy korunkban többnyire (különösen az USA-ban) gonosznak ítélt ideológia képviselői, előbbiek nácik, utóbbiak rasszista fehérek (szinte ugyanaz). Tarantino tehát olyan antagonistákkal operál, akik rossz ideológiát képviselnek, így morálisan relatíve elfogadhatóvá válik a velük szemben alkalmazott brutalitás (mivel másból nem értenek), mint műfaji attrakció. Tarantino ehhez igazítja hőseit is: az indián származású Aldo Raine hadnagy és a Django elszabadul (egyik) hőse, Schultz egyaránt antirasszisták, egy jóhiszemű, példás elmélet nevében eszközölnek rossz gyakorlatot (erőszak), tehát amolyan nemes vademberek, ezzel együtt halálosztó westernhősök is, mindketten a Ponyvaregény Jules-ének köpönyegéből bújtak ki (“Az igazság az, hogy ők a gyengék, én pedig a gonoszok zsarnoksága vagyok, de igyekszem, nagyon igyekszem én lenni a pásztor.").
A Django elszabadul főhőse egy rabszolga (a címszerepben Jamie Foxx), akit egy német fejvadász, Dr. King Schultz (Christoph Waltz) szabadít fel, mivel csak fekete emberünk tudja beazonosítani legújabb, busás vérdíjjal büszkélkedő célpontjait. A német felajánlja sötét hősünknek, hogy amennyiben társául szegődik, kitanítja a fejvadász-mesterség csínjára-bínjára, továbbá segít neki visszaszerezni feleségét, akit elvásároltak mellőle. A vágy titokzatos tárgya, Bromhilda egy Calvin Candie (Leonardo DiCaprio) nevű niggerviadal-rajongó ültetvényes tulajdona, aki viszont jól őrzi portékáit, a hőspáros tehát hasonlóan vakmerő mutatványt, színjátékot tervez, mint Aldo Raine és egysége a Becstelen Brigantykban.
A két hős kapcsolata egyrészt buddie movie-t, másrészt mester-tanítvány történetet alkot. Jelentősek köztük a különbségek, Django fekete, inkompetens, passzív underdog, Schultz viszont messziről jött outsider, fehér bőrű übermensch, ő az aktív protagonista, aki egyúttal Tarantino szócsöveként, jedi mesterként, “Billként" pártfogolja a nézői azonosulásra ideális, üresfejű tanítványát. Schultz természetesen a Becstelen Brigantyk antagonistája, Hans Landa protagonista-verziója, zsidóvadász helyett fejvadász: bogaras, szószátyár, sima modorú és művelt, emellett ravasz életművész, Tarantino sejtésem szerint eleve az általa felfedezett Waltzra írta a karaktert. A karakter-motiváció Djangóra jutott, az ő részéről bosszú- és mentőakció-narratíváról beszélhetünk, hisz a rabszolgaként elviselt szenvedés miatt dühösebb, mint a Kill Bill kómáig vert Menyasszonya, felesége megmentésében pedig vállalható küldetést, célt talál hirtelen jött szabadságában (találó posztmodern utalás a Sigfried-legendára).
Ami a forgatókönyvet illeti, Tarantino nem okoz különösebb meglepetést. Megmaradt előző filmje hagyományos, kronologikus történetvezetésénél, pusztán kevesebb flashbackkel. Ő elsősorban író és filmtörténész, csak aztán rendező, így aztán a Becstelen Brigantyk könyvéhez hasonlóan itt is olvashatunk már-már akadémikus leírásokat, pl. egy haiku-esszét a spagettiwesternről. Tökéletesen ismeri a műfajokat, amikben dolgozik, de néhol felülírja őket: realizmust kínál, ami a Django elszabadul esetében hiteles korrajzot és olykor már-már szőrszálhasogató logikai következetességet jelent, elmondható, hogy Tarantino e filmet is ugyanolyan Oscar-díjra is esélyes elit-presztízsfilmnek szánja, mint a Becstelen Brigantykat. Persze revizionista realizmusa inkább az exploitation ál-realizmusa, nem kevés hatásvadászattal, viszont így történelemóra helyett nevettető túlzásokba eső bűnös élvezetet kapunk, és ez jó üzlet. A realizmus leginkább abban nyilvánul meg, hogy Tarantino tudatosan felrúgja a forgatókönyvírás szabályait (ahogy persze mindig is tette). Jelen forgatókönyvét olyan bírálatok érték, hogy “ezt az első órán tanítják a forgatókönyvírói kurzusokon", vagy “klasszikus esete az írói szarvashibának", miközben Tarantino sosem a nagy könyv szerint írt, ismeri a szabályokat, de egy “mi a f..?" jelenetért bármikor hajlandó félredobni azokat, előszeretettel hallgat inkább ösztöneire. A Becstelen Brigantyk esetében például a játékidő második harmadában hozott be egy emlékezetes karaktert (Archie Hicox, a németspecialista filmesztéta), akit egy jelenettel később ki is iktatott. A Ponyvaregényben több hőst használt, és mire megszerettük őket, derült égből villámcsapásként összeeresztette mindet. Tarantino ezúttal is gyakran nyúl a véletlen mint fordulat eszközéhez, továbbá a karakterek verbális, majd fizikai konfrontációira épített suspense-szel operál.
Ha van igazi, klasszikus értelemben vett író a kortárs filmes színtéren, az mindenképpen Tarantino. Elsősorban a szkript alkalmával igyekszik  teljesíteni, ennek megfelelően munkája párját ritkítóan részletgazdag (talán egy kicsit túlírt), emiatt a filmet biztosan nem lesz majd elég egyszer megnézni. Minden karakterét a végletekig kidolgozza, például a Becstelen Brigantyk esetében kötéltől származó sebhelyeket tett Aldo Raine nyakára, nem törődve azzal, hogy ez első nézésre talán nem tűnik majd fel a nézőnek. Karaktereinek alapos kigondolása mellett világteremtő is, szinte minden filmje eszképista geek-fantáziálás (különösen a Kill Bill), “Tarantinoworld", visszatérő karakterekkel (pl. Earl McGraw seriff)  - mintha a Marvel-univerzum posztmodern műfajfilmes verzióját látnánk. A Django elszabadul számos fordulatos jelenetet tartalmaz, melyeket Tarantino szokása szerint ütős dumákkal zár (ezek egyike valószínűleg a valaha elejtett legjobb blaxploitation-egysoros), és ezúttal is megenged magának egy-két vígjátéki jelenetet. Nem nézi hülyének a nézőt, filmje egyenesen geek-elitista és túlintellektualizált (élvezi, ha az átlagnéző elveszíti a fonalat, és bevallott célja, hogy mindenki által gagyinak tartott filmekről mondja meg a tutit).



Vannak azonban hibái is a forgatókönyvnek, talán több, mint eddig bármely munkájában. Sem a nyitó-, sem a zárójelenet nem elég ütős, és míg az egy évtizeden át írt Becstelen Brigantykon már nem lehetett sokat javítani, a Django elszabadul esetében nyerseséget érezhetünk, néhány labdát rosszul üt le, a műfajhoz vagy a karakterekhez illő ötletek, fordulatok helyett prózai realizmusra épít, olykor csalódást okozva, ez pedig csak akkor bocsátható meg, ha a filmet a Grindhouse-duplafilmhez hasonló retró exploitation roncsmoziként, vagy komolytalan posztmodern kísérletként dekódoljuk. Az viszont nincs kizárva, hogy néhány hibáját a forgatás alkalmával már javította, hajlamos megérezni, ha nem működik egy jelenet, kihagyott például egy pocsék narrátor-alámondást a Becstelen Brigantykból, ezt például ezúttal is megtehetné. Nagy javításra mindenesetre nem lehetett lehetősége, mivel a történet nem bír el sok improvizációt, gyengeségei ellenére valószínűleg ez az a Tarantino-szkript, ami a legpontosabban fog visszaköszönni a vászonról. A színészektől sem várok sok improvizációt, Waltz szövegei már most erősen túlcsordulóak, DiCaprio nem tud nem tenyérbemászó lenni, Samuel L. Jackson karaktere pedig ennél cifrábban nehezen tud majd káromkodni jutalomjátéka alkalmával.



A forgatókönyv jelentette tartalmat nézve elmondható, a Django elszabadul évének egyik legizgalmasabb filmje lesz, viszont míg Tarantino a Becstelen Brigantykat remekművének kiáltotta ki, erre lehet majd a legkevésbé büszke a szólóban készített nagyjátékfilmjei közül. Tarantino erőssége a tartalom - egy tökéletes filmet ő írna és cimborája, Rodriguez rendezne, ilyen egyébként létezik, az Alkonyattól pirkadatig - itt viszont nem elég a szkript, most terepmunkában is teljesítenie kell, bár a forgatókönyv nem nyújt lehetőséget különösebb brillírozásra, ellentétben mondjuk a Kill Billel. Elvárás viszont, hogy igyekezzen megidézni a spagettiwestern formaiságát, ez nem is fog hiányozni, már az előzetesben is láthatunk gyors-zoomokat.

Mindezek ellenére jobb lesz filmen látni a Django elszabadult, mint szkriptként olvasni: láthatjuk majd dolgozni a gore-effektes csapatot, és bár Tarantino nem erőlteti az explicit meztelenséget filmjeiben, jelen opusza talán exploitation eyecandyként is működik majd. Arról nem is beszélve, hogy a western erősségei nem a látványos akciójelenetek vagy a festői tájak, hanem inkább a hangulat, melyet itt rosszarcú gazfickók, vér, verejték, mocsok és erőszak, na meg súlyos politikai inkorrektség fognak megalapozni. A tartalmat illetően napjainkra már beszélhetünk változtatásokról, például a szkriptben nem szerepel Franco Nero cameó-jelenete, a Becstelen Brigantyk esetében pedig még az előzetesben is voltak olyan snittek, amiket később nem láttunk a mozifilmben.

Könnyen lehet, épp a Django elszabadul apropóján fogunk ráébredni, hogy Tarantino nem próféta, csak egy nagyon tehetséges rétegműfaj-hobbifilmes szerző: pályája ilyentén alakulásán a nagyközönség veszít, de az író-rendező és a keményvonalas cinefil-társadalom végre egymásra találhat.