A negyvenesek pavilonjának elbeszélője a kilencéves Nesztor Gyuri, a korábbi Nyerges-regények elbeszélőinek alteregója. A regényben újra megjelennek a Voltomiglanból vagy akár a Barátságszédelgőből már ismert motívumok, élethelyzetek, például a főszereplő betegsége; a jól ismert karakterek, a nehéz természetű apai nagymama vagy a tudós anyai nagyapa, de még az iskolatársak között is felbukkan egy-egy korábban is olvasott név. A három nagyobb részre osztott elbeszélésben a cselekmény most az ordasgyepűi iskolaszanatóriumban töltött hónapok köré szövődik (a cím az 1940-ben születettek kórtermére utal). Gyuri, hogy megerősödjön, beutalót kap az intézménybe, ám ami ott történik vele, az ő javát egyáltalán nem, míg az intézmény vezetőiét annál inkább szolgálja. A szinte az éhhalál szélén álló kisfiút az édesanyja viszi, menekíti vissza Budapestre, hogy aztán ott belekezdjenek saját igazukért vívott harcukba, természetesen a siker halvány reménye nélkül.

A regénnyel kapcsolatban meg szokták említeni Kertész Imre Sorstalanságát, illetve Ottlik Géza Iskola a határon című regényét is. Úgy gondolom, hogy nem feltétlenül áll egyik párhuzam sem, hiszen az előbbi esetében nem jön létre az a bizonyos teljesen lecsupaszított, valóban tisztán gyermeki nézőpont, ami Kertész alkotását jellemzi, Nyerges ugyanis beleviszi a szövegbe magát az áttétet is, hogy most egy felnőtt próbál belehelyezkedni egy kilencéves gyerek nézőpontjába. Időnként még így is kiesik a szerepéből a narrátor, helyenként kifejezetten zavaróan hat, hogy sokkal bölcsebbnek, az életet jobban ismerőnek érzi az olvasó az elbeszélőt a sok felnőtt szereplővel szemben.  

Az Iskola a határon esetében pedig azért sántít szerintem a párhuzam, mivel itt nem az eleve zárt közeg jellegéből (például egy katonai iskola szigorú rendje) adódik az embertelen bánásmód, amiben Gyurinak és társainak része van, hanem sokkal inkább a regény felnőtt szereplőinek jelleméből, abból, hogy egy speciális és abszurd helyzetben, mint amilyen a Rákosi-korszak, milyen döntéseket hoznak. 

Már csak ezért is úgy gondolom, hogy Gyuri nem a klasszikus értelemben vett főszereplő, léte inkább afféle katalizátor, hiszen elemi szükségletei, legalapvetőbb érzelmei mind arra szolgálnak ebben a regényben, hogy bemutassák, milyen torz világ is az, ha a felnőttek gondolatait a hatalmi játszmák, a politikai machinációk járják át. Például ahogy a szanatóriumban a főnővér egy felforgató, a rendszert belülről bomlasztó provokátort lát a fiúban, akit szigorúan büntetni kell, hiszen az intézmény jó híre forog kockán. Persze ez a jó hír nem annyira a tényleges munkára, mint a vezetők hatalmi pozíciójára vonatkozik, amihez foggal-körömmel ragaszkodnak, nem csupán magáért a pozícióért, hanem azokért a háttérbeli "mutyizási" lehetőségekért is, amelyekhez ebből hatalmi pozícióból eredően jutnak.

Ennek érdekében többek között visszatartják a leveleket is, amikben megírják a gyerekek, hogy nem érzik jól magukat Ordasgyepűn, Gyurihoz még édesapját sem engedik be, nehogy bármit is elpanaszolhasson neki. Hiszen kifelé a világhírű tudós tökéletes mintaszanatóriumának kell ennek az intézménynek látszania. 


Mindez bárhol és bármikor játszódhatna, ám a megjelenített korszakkal az köti a történetet szervesen össze, ahogy a szanatóriumról kialakított kép beépül a Rákosi-rendszer propagandagépezetébe. Abba a szisztémába, aminek tulajdonképpen Gyuri anyja is a része. 

Ha csupán Gyuri ordasgyepűi megpróbáltatásainak ábrázolása lenne a történet lényege, felsleges lenne az a hosszú első budapesti rész, ahol részletes bemutatásra kerül mindkét Nesztor szülő munkája. Ha viszont átengedjük magunkat annak az értelmezési lehetőségnek, hogy az igazi főszereplő, aki küzd, őrlődik, dönt és elbukik, nem más, mint Gyuri édesanyja, akkor teljesen jogos, hogy ilyen hosszan és alaposan ismerteti a narrátor, miért marad benn a munkahelyén az édesanyja nap mint nap egyre tovább, miközben folyton ígéri, mindez nem tart soká, hamarosan sokkal többet foglalkozhat majd beteg kisfiával.   

Az elbeszélő kissé eltúlzott bölcsessége, életismerete is az édesanyja naivitásával szemben mutatkozik meg igazán. Ez Gyuri karakterének nem, az édesanyáénak viszont kifejezetten jót tesz, az olvasó egyszerrre dühöng tehetetlenül és sajnálja is az asszonyt mindazért, ahogyan ebben a világban a maga teljes közéleti ártatlanságával mozog. Nesztornénál egyszerűbb áldozatát a propagandának ugyanis keresve se találhatnánk. Örök optimista, folyton ígéri a fiának, hogy hamarosan több időt tölthet vele, miközben teljesen magától értetődőnek tekinti, hogy a kollektíva jó sztahanovisták módjára minél tovább és tovább dolgozik, tulajdonképpen nem másért, csak azért, hogy a különböző munkacsoportok egymásra rálicitáljanak. 

Ugyancsak dühítő tud lenni, ahogyan képes az asszony rajongani bizonyos emberekért, csak azért, mert hatalmi pozícióban vannak, és mert a propaganda sikeresen elterjesztette róluk, mennyire igaz, hithű elvtársak. Szerinte csak egy Révai képes bevallani, ha hibázott. Ha pedig valaki saját maga megy le a büfébe, nem felviteti az ennivalót, bár megtehetné, az egészen biztosan az illető régi mozgalmi múltjával van szoros összefüggésben. Apropó mozgalmi múlt, az asszony még azt sem kérdőjelezi meg, hogy miért kell neki a népi demokrácia érdekében az 1900-as évek elején valahol a Kaukázuson túl lezajlott politikai csatározások szereplőiről tanulnia.

Nesztorné ráadásul sikeresen elsajátítja az önkritika gyakorlását is, még otthon, családja körében is úgy fogalmaz, hogy tudja jól, hogy mivel polgári származék, még sok tanulnivalója van. 

Ebből a szempontból lesz tétje annak, hogy a fia igazáért szembe kell szállnia egy sikeres propagandagépezettel, és ebből a szempontból lesz egyértelmű, hogy kísérlete eleve kudarcra ítéltetett. Az üres frázisokkal szemben, amikért ő maga is képes más esetben lelkesedni, képtelen bármit is tenni.

Az időnkénti aránytalanságok ellenére, értve ezt a már korábban említett elbeszélői szerepkiesésekre, illetve azokra a jelenetekre, mikor már nem a szorongás, hanem a helyzet banalitása, gyerkesen röhejes mivolta felé billen inkább a mérleg nyelve (például az a jelenet, mikor a két tanár meglátogatja a magát szinte teljesen elhagyó Gyurit), végeredményben egy jól megírt regényről van szó, a legalapvetőbb elvárást, hogy az olvasót bevonja a világába, kiválóan teljesíti, s ahogy az korábbi mondataimból is látszik, képes az olvasóban érzelmeket kiváltani, a szereplőkkel való együttérzésre késztetni.

Ezen felül pedig van még egy érdeme ennek a regénynek. Nyerges András az idősebb generáció képviselőjeként egy lehetséges megoldást kínál arra, amivel úgy tűnik, a mai harminc körüli prózaírók sokat foglalkoznak: saját gyermekkori emlékeiket már felnőtt fejjel értelmezni, tágabb kontextusba helyezni vagyis történet formájában elmesélni. Ahogyan Nyerges a Rákosi-korszak közéleti viharainak kellős közepébe helyezi Nesztor Gyurit, jó példa lehet azoknak is, akik egy egyre határozottabban kirajzolódó trend szerint az 1989 körüli változásokat próbálják egy gyermek szemszögéből feldolgozni.