Groteszk szituációval oldódik a feszültség, egy nem várt, hirtelen mondattal, mely mégis a legemberibben szól. Az élet nagyszerűségére és kisszerűségére egyszerre mutat rá, arra, az ember mennyit hazudik magának, hogy teremt maga köré ketrecet, álboldogságot, és milyen súlyos árat fizet érte, de Kureishi szerint mégis csak az az út járható, hogy felteszi a kérdéseit, és válaszokat keres, legyen bármilyen fájdalmas is ez a folyamat.

A tizenhét éves főhős, Karim, dél-londoni születésű első generációs bevándorló család sarja, anyja angol, apja indiai. A ’70-es évek angol külvárosában vagyunk, Kureishi egyszerre foglalkozik a bevándorlók, a hagyomány, a generációs különbségek, fiatalok és idősebbek, férfiak és nők kríziseivel. Csupa közhelyszerű téma. Mert annyian írtak annyi jót a ’70-es évek vad hippi mozgalmairól, drogozásról, Kureishi azonban bebizonyítja, hogy a beat-nemzedék útjairól lehet még újat, újszerűen mondani.

A könyv két nagy egységre bomlik, az első nyolc fejezet A külvárosban, a kilenc-tizennyolcadik pedig A belvárosban címet viseli, ez az irányváltás természetesen a belső folyamatok lenyomataként is olvasható. Az indítás során a fiatal elbeszélő életében minden megváltozik, a szülők házassága tönkremegy, mindent új alapokra kell helyeznie. Apja éppen magára talál, ezoguruként jógaórát tart és meditációval szédíti a környék lakóit, de elsősorban Evát, akivel Karim is rajtakapja az addig hőn csodált, Istennek becézett papát. Mert túl élesen világít a Hold, és Evának csak egy melle látszik ki a selyem pongyola alól, ami elég szembetűnő. Az öcs (Allie) és a mama helyett új mamával és egy fivérrel (Charlie) lesz gazdagabb, és kezdetét veszi az útkeresés, mely úgy zárul, hogy tisztában van a céljaival, "húsz éves, és mindenre kész". A második részben aztán sikeres premier után Kamir színészként jelenik meg, azt nem állítanám, hogy ő is így gondol magára, de erről később, és eljut Amerikába, az időközben sztárrá lett Charlie-nál lakik, a fivér életének tanúja, majd mégis hazamegy Londonba. Kinyílik, aztán bezárul tér és idő, eltolódnak a hangsúlyok is, Kamir inkább külső megfigyelőként van jelen, bármennyi minden is történik vele, már egy lehetséges jövő felől értelmezi a történteket.

A történet görög sorsdrámára emlékeztet, amennyiben minden identitáskeresés az. Kamir a tékozló fiú, persze, de annál mégis több és sokkal kevesebb is. És ebben a paradoxonban rejlik Kureishi írói tehetsége. (A társadalmi, politikai olvasatba bele sem kezdenék, hogy milyen jó, végre Magyarországon is olvashatunk a rasszizmus kérdéseit ecsetelő könyvet. Tizenkét évet kellett erre várni, ám annál fontosabb, hogy most megjelent.) Úgy mutatja be az élet nagyszerűségét, az egyes emberek kiválóságát és gyarlóságát, esendőségét, hogy mindig van egy újabb réteg, amit fel lehet fejteni, mindig van a kérdés mögött egy újabb, sosem csak annyi, amennyit elsőre mutat. Mert leegyszerűsíthető a kérdés a bevándorlók problémáira, de Kureishi rögtön egymás mellé rak több képet ugyanabból a beállításból, apa mellett ott van Anwar bácsi, szintén Indiából, Ted, apa sógora, és a nők, mama, Anwar felesége, Jeeta és Ted felesége, Jean. (Leleményes megoldás Jean és Ted - Gin and Tonik beceneve.) Angolok és indiaiak, akiket összeköt Anglia és a kor, mely olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre tősgyökeres angolként sem könnyű válaszolni, ha az ember az alsóbb társadalmi rétegekből származik. Erre legjobb példa apa új barátnője, Eva, aki iránt úgy rajonganak a férfiak, mintha maga Madame Chauchat lépett volna elő.

"Gyakran tekintenek fura angolnak" - indítja a történetet Kamir, majd Maugli lesz, a 20. század Akárkije, az önmagáról alkotott képe folyamatosan változik, lassan megérti: "a boldogságom, a fejlődésem és a tudásom saját tetteimtől függ". Angolnak túlságosan indiai, indiainak viszont erősen angol. A kétségek közt gyötrődő, depresszióra hajlamos, de rettentő kíváncsi és akár korából adódóan is szexuálisan túlfűtött fiú végül úgy néz szembe valahai önmagával, családjával, viszonyaival, hogy az tényleg megrendítő. "Az ember végül homok, üres síkra ér" és "ott állok lehetőségeim gúnyos pompájában", "megokosodva, gonoszan", ezek a sorok kattogtak a fejemben, hogy mindegy, Anglia vagy József Attila, India vagy Kemény István, ami jó és pontos, az összeér. Mint a májusi ballagáskor, az ember tizennyolcévesen csak áll és néz, kíváncsi és tele van örömmel, aztán visszajár az osztálytalálkozókra, és ott már leül, úgy néz, látja, hogy másképp is van, nemcsak úgy, ahogy elképzelte. Aztán amikor a gyereke ballagására megy, akkor ugyan megint áll, és örül is a szíve, de tele van félelemmel.

Kültelkinek lenni életforma. Kamir elmegy, de vissza-visszajár, Anwar bácsi lánya, Jamila, olyan, mintha a jobbik énje lenne, de legalábbis egy másik válasz a feltett kérdésre. Az első közös szexuális élmények után Jamila kéri rajta számon a változást: "Ne hagyd cserben a magadfajtákat, Karim", "te alapvetően önző ember vagy, magadon kívül nem érdekel senki más", "távolodsz az igazi világtól", majd a lány megéli, milyen átkozott erős a hagyomány, apja Indiából rendel neki férjet, Changezt, aki úgy érkezik Angliába, mint Mózes, aztán úgy búcsúzunk el tőle, hogy könyörög, férfiként teljesen megsemmisül: "Jamila, asszony, fogadj magadba". Jamila akkorra már kommunában és nyitott házasságban él hites urával. Úgy áll bosszút férjén apja helyett, hogy egyszer sem ér hozzá. Szánjuk és kinevetjük Changez figuráját, nem véletlen, hogy Kamir is belőle építkezik, amikor színészi alakításához keres nyersanyagot, és az is kódolva van, hogy Changez lesz a legbrutálisabb, az elnyomott ember gyötrődésével, erejével feltüzelve halálos ütést mér apósára. De hogy milyen Kureishi iróniája: teszi mindezt egy szexuális segédeszközzel, és igazából az após sem az ütés erejétől távozik az élők sorából. Minden másképpen van. De az egyik legszebb jelenet, igazi örkényi fekete humor, ahogy Anwar temetésén végre és egyszer közel kerül egymáshoz Jamila és Changez, átöleli a sírba ájuló nőt, és azonnal merevedése lesz. Így nevet az élet a halálon, és pont így nevet Kureishi is mindenen, és nevettet ezen az úton, mert tragédiával tele már a padlás.

A konklúzió annyi, hogy bár Kamir szemén keresztül látjuk ezt a világot, mindenki maga kell, hogy megtalálja a megváltását. A mama az elején "kényelmetlen dolognak tekintette az őt körülvevő testet, mintha egy fel nem fedezett lakatlan szigetre vetődött volna". Az apa több mint húsz éve kóvályog Londonban, és egy olyan nőbe szeret bele, aki azt mondja, a legnagyobb kegyetlenséget akkor követed el Kerouackkal szemben, ha harmincegy évesen újra elolvasod - helyette a Candide-ot ajánlja. A mama a "borzasztó az életem" sirámaitól jut el odáig, hogy fiai pironkodva leskelődnek új udvarlója után, ő pedig lányos zavarában kitessékeli a két fiút a hátsó ajtón, hiszen mégsem vallhatja be, hogy már huszonéves, felnőtt gyerekei vannak.  Az apa éveket tölt el azzal, hogy az angoloknál is angolabb legyen, de a végén ő maga vallja be, ez képtelenség. "Állítólag angolok voltunk, de az angolok mindig majomnak, bokszosnak, pakinak… tekintettek bennünket."

A sorstragédia Anwar élete révén válik példázatossá, ő teljesíti be a jóslatot: "A kültelkiek ritkán álmodnak arról, hogy tesznek valamit a boldogságuk érdekében", és ha egy lakó vízbe fullad, nem az élete, hanem a duplaüveges ablaka villan fel előtte. A karakteres apa képe és a nyelvi megfelelés kulcsfontosságúak a regényben. Apa fura, nehézsúlyú szavakat tanul, hogy lenyűgözze az angolokat, az angolok pedig másképp neveznek mindent, Charlie Amerikában szintén új kifejezésektől érzi magát otthonosabban, színészként nem egyszer kinevetik Kamir akcentusát, melyet ha elhagy, elhagyja a világot is, amelyből származik. Ez felveti annak a kérdését is, van-e igazság, hány igazság van a nyelvben, és nem a fehéreké-e az, amelyet olyan könnyen el akar fogadni akár a nyelvi asszimilálódás révén. (A regény egész hangulatához nagyban hozzájárul a fordító, Greskovits Endre munkája, aki könnyed, magával ragadó és hiteles formát teremtett Kureishinek.)

 "Mindenki fél valakitől" - jelenik meg a Kipling-idézet a vége felé, és A külvárosi Buddha arról is szól, hogy ez a valaki belül van. Apában, aki guruságába és Eva szoknyája mögé menekül, Anwarban, aki nem tudja magának megbocsátani, hogy rosszul döntött lánya sorsáról, és talán jobb lett volna Indiában maradni, Ted bácsiban, aki rezonőrként mégis az egyik, aki megtalálja számításait - hála apának. Kamir pedig akkor váltja meg magát, amikor már nem harcol: "ők bizonyos értelemben az én népem, és eddig azzal töltöttem az életem, hogy tagadtam vagy megkerültem ezt a tényt", "ha tehát magam szeretnék hasznot húzni az indiai múltból, akkor meg kell teremtenem azt".

"Gondolkoztam a múlton, meg hogy mi mindenen mentem át, amíg azon küszködtem, hogy megtaláljam a helyem, és megtudjam, mit jelent a szív. Talán a jövőben több érzelemmel tudok élni." Így zárul a regény, egy hatalmas közös vacsorával, ahol felvonul a szereplők színe-java, mint egy színházi előadás zárójelenetében, Kureishi tablót készít: a végkicsengés édes-szomorkás, kicsit Csehovra emlékeztet, mintha a három nővért hallgatnánk, ahogy a katonákat nézik, miközben elmennek.