Bár színházi előadás csak mutatóban akad (pedig úgy volt, hogy jön a Pintér Béla Társulat), a programkínálat így is színes és érdekes. Minden meg van szervezve és működik is a dolog, de van még valami, ami működik, csak nem ad róla hírt sem a programfüzet, sem a fesztiválhonlap, de még a hivatalos facebook-oldal sem.

A számtalan – a fesztiválra ideiglenesen kitelepült és a néhány állandó – kocsma és vendéglő szinte mind szerzett magának fellépőket. S míg a fesztiváludvarokban a hivatalos, fizető programokon időnként csak lézengenek az emberek (a kapujuk előtt, a zenét kintről ingyen hallgatókból képződött fergeteges utcabál kíséretében), a kocsmakoncertekre szinte be sem lehet férni. A gyakorlott völgylakó tudja már, hogy hova érdemes elzarándokolnia egy kis meglepetéskoncertre, de a kevésbé jól informált csak dühöng, hogy miért nem hallotta, hogy tegnap a Kobuciban Nigun volt. Na ennyit a fjordokról, lássuk a programokat.

Elsőként a színházról. Itt van a Momentán Társulat. "Mi sem tudjuk, mit teszünk öt perc múlva!" – ez a jelmondatuk. A Palya-udvar a főhadiszállásuk, 28-án szombaton, Beával kiegészülve tartottak rögtönzéseikből előadást a közönség aktív részvételével, s vezetőjük (Bódy Gergő) minden nap állandó konferanszié Palya Bea mellett.

Ketten vezették a Csodalámpa Alapítvány javára szervezett árverést is másnap. Bea fellépőruháira és tárgyaira lehetett alkudni, de volt egy különleges árverési "tárgy" is, az egyik licitáló nagyobb összeget ajánlott fel, s cserébe azt kérte, hogy Bea csináljon hülyét magából nyílt színen. Bea kérés nélkül is végigbohóckodta az egészet, de amit a felkérésre művelt, frenetikus volt.

A Nézőművészeti Kft. színházi előadása szintén a Palya-udvarban lett volna, de a technikusok már délután négykor tudták, hogy eső lesz, így az árverést is korábban befejezték és bejelentették, hogy A gyáva című előadás a Szárító nevű helyen lesz. (A tűzoltóság, úgy tűnik, nem nézett időjárásjelentést aznap délután, mert bőszen locsolta egy kocsijuk az aszfaltot végig a főutcán oda-vissza.)

A hatalmas forróság után a csendes, de egyre erősödő zivatar még jól is esett, miközben a falu petendi végéről a dörögdi felé gyalogoltam. Megáztam ugyan, de a Szárítóban majd megszáradok, gondoltam, amikor szinte egy perc alatt változott át a nyári zápor forgószéllel kombinált orkánná – éppen miután beléptem. Az utánam érkezők már kifordított esernyővel, rémülten menekültek a csapkodó villámok, az egyszerre három felől fújó szél és a nyakukba zúduló víz elől az épületbe, melynek üvegezetlen ablakait a színészek és a rendezőség próbálta függönydarabokkal és lécekkel elzárni az eső elől, amit a szél a nézőtér közepéig vert be. Csaknem egy óráig tartott még az égszakadás-földindulás olyan hangosan, hogy az előadást csak ezután lehetett elkezdeni.

A gyáva című darabról semmit nem árul el a műsorfüzet (a színtársulatot és a szerzőt sem), Sarkadira lehetne tippelni, de nem volna nyerő. A két szereplő: Krisztián (Kovács Krisztián játssza) és az édesapja (Scherer Péter). Pepe a darab rendezője is, ennyi tudható, pedig az előadás már híres, csak nem színházban, hanem iskolákban lehetett látni; tavaly elnyerte a Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle egyik fődíját. A taps végén Pepe még a színen marad és elmondja, hogy az előadás valójában iskolásoknak készült, s utána mindig van egy beszélgetés, melyen egy addiktológus is részt vesz, s ezt most is meg szeretnék tartani.

A szín üres tér, egy láthatóan helyben talált asztal és szék a díszlet – és az épület vasajtaja. Krisztián elmesél egy történetet arról, hogy a Király és a Kazinczy utca sarkán, vagy a Dob és az Akácfa sarkán, vagy mégis a Király... Egyre jobban belebonyolódik abba, hogy pontosan megadja a helyszínt, nem is tud továbbhaladni az elbeszélésben, az eleinte összeszedett mondatfűzés töredékessé lesz, egyre jobban szétesik.

Kiderül, hogy megszólította ott egy férfi, aki deszantosnak mondta magát, mutogatta a bicepszét, megtapogatta az övét is, aztán ajánlotta, hogy megtanít egy-két műfogást, hogy meg tudja magát védeni, átkarolta és emelgette és amikor az ember elment, Krisztián észrevette, hogy ellopta minden értékét, pénzét, iratait.

Krisztián színész, független társulatokban játszik, az apjával él, és készül a színművészetis felvételijére. Fűvel kezdte, de most már a barnánál (heroin) tart. Teljesen lecsúszik, elfelejti, hogy milyen nap van, így lemarad a felvételiről, az apja hiába próbál vele szót érteni, különböző síkon vannak, kölcsönösen félreértik amit a másik mond és tesz.

Különösen szimbolikus az, hogy az apa folyton zárva találja Krisztián szobájának ajtaját, kopog, aztán egyre erősebben veri (itt jön be a vasajtó, mint díszlet), Krisztián ilyenkor mindig kikiabál, hogy nyitva van, az apa mégsem tud bejönni, végül bejut és azt mondja, "nem volt nyitva, csak most reteszelted ki", de mi azt látjuk, hogy Krisztián el sem mozdult a székéről.

Apa és fia szeretik és tisztelik egymást, ez érezhető, mégis reménytelennek tűnik az együttműködés közöttük. Végül az apa feladja és elküldi a fiút, aki ezután egy hajléktalan barátjánál "vendégeskedik", aztán az utcán úgy megverik, hogy kórházba kerül és majdnem meghal. Mikor ismét járni tud, becsenget az apjánál, aki újra befogadja.

A darab végén Krisztián rájön, hogy tényleg zárva volt az ajtó, végig. A történet lehet, hogy banális, de a szöveg – hárman írták: Scherer Péter, Kovács Krisztián és Gyulay Eszter – hihetetlenül erős és hiteles, és a színészi játék is az.

Amikor lelkesen elmeséltem egy barátomnak színházi élményem, azt mondta, hogy biztos azért, mert úgy lehetett érezni, hogy saját élmény. A szerep és a szerepet játszó keresztnév- és foglalkozás-azonosságára gondolt. Nem. Nem azért… Bennem ez fel sem merült, csak miután beszéltünk róla, akkor döbbentem rá, hogy tényleg. Valójában olyan volt a dolog, mintha egy ismerősöm mesélte volna el a saját, vagy egy barátja történetét, nem megírt darabként hatott, hanem élőbeszédként. Az események valóban megtörténtek, szinte pontosan így, valakivel, aki közel állt az alkotókhoz (és valakivel, aki közel állt hozzád, kedves olvasó, vagy hozzám). Egy dolog zavart csak, éppen a nagyon erős realitásérzés miatt zavart, és hatott színpadiasnak és kicsit didaktikusnak, hogy Krisztián, mikor az apja nincs jelen, kihez beszél? Nincs ott senki más, hozzánk persze, a közönséghez.

Vége a darabnak és az esőnek, a falu ismét megtelik emberekkel. Az egyik legcsodásabb dolog az, amikor spontán történnek dolgok. Megjelenik a Királykő kocsma udvarán egy skótdudás fiú, egy kongás srác követi, mögötte egy csörgődobos lány, tánclépésben, mint egy kelta erdei nimfa.

A Malomszigetre vezető híd kőkorlátján sorban utcazenészek ülnek, fiatalok és idősebbek is, és mind megtalálja a maga közönségét. Tűzzsonglőr lány a templom előtt, csendben pörgeti egy darabig, majd mellékéredzkedik egy gitárosfiú, szép lassan összecsiszolódnak, másnapra már együtt állnak ki.

Éjjel egyre visszatérek a sátorhelyre, három fiú, egy gitár, pengetik és Cseh Tamással próbálkoznak. "Azt mondd meg nékünk, hol lesz majd lakóhelyünk?" Páran még csatlakozunk és elindulunk a falu felé, mások is beszállnak, valaki végig tudja a szöveget, más egy másikat, még a fesztiválra kivezényelt rendőrök is odagyűlnek, igaz, ők csak azért, hogy rávegyenek arra minket, ne az országút közepén alapítsunk Cseh Tamás-emlékzenekart.