bezár
 

film

2012. 08. 07.
Így neveld meg anyádat
Mark Andrews, Brenda Chapman & Steve Purcell: Merida, a bátor
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Így neveld meg anyádat A Merida, a bátor sajnos a nyomába sem ér az életre kelt cowboy-babák, magányos robotok, hétköznapi szuperhősök és félénk szörnyek imádni való történeteinek, inkább egy szokványos Disney-meséhez áll közelebb. Kár érte, mert az asztali lámpás stúdió első női főhősének sorsában sokkal több rejlett, mint amit végül a forgatókönyv kibontott.
A középkori skót földön járunk, ahol a királyi házak még mindig olyan elavult hagyományokkal keserítik meg az ember egy szem lányának az életét, mint például az érdekházasság. Merida, az ifjú hercegnő azonban másként vélekedik a tradícióról, és inkább maga szeretné alakítani a sorsát, ami persze sok-sok feszültséget okoz közte és fölötte bábáskodó édesanyja között, mígnem végül Merida véletlenül medvévé változtatja az öreglányt.

A Pixar mindig a barátságról vagy a családról szokott mesélni – bár a két megközelítés van annyira közel egymáshoz, hogy gyakran egyszerre tegye a kettőt –, és ezeket a témaköröket szisztematikusan igyekszik körbejárni. Volt már szó apa-fiú kapcsolatról (Némó nyomában, Lecsó), a házasság és a gyermeknevelés nehézségeiről (Hihetetlen Család), felnőtté válásról (Toy Story 3) és a generációk közti különbségekről (Fel!), ideje volt tehát elővenni az anya-lány köteléket is.
Merida, a bátor
A stúdió legtöbbször már alapötletében is szenzációs egészestés rajzfilmjei, amellett hogy önmagukban is szórakoztató darabok, általában túllépnek az ürügyszintű "üzenetek" közvetítésén, miközben – a konkurenciával ellentétben – nem a felnőttek irányába tett kikacsintásokat teszik meg (az egyik) fő poénforrássá, hanem a műfaji formákkal való játékot. Gondoljunk csak a Hihetetlen Család szuperhős-, vagy a Toy Storyk sci-fi-, western- és börtönfilmes paródiáira, és próbáljunk meg eltekinteni a Verdák 2 James Bond-paródiára felfűzött játékautó-katalógusától. A megszokott módszert most mintha nélkülözték volna, és a kelta mesébe nem került szinte semmi plusz.
 
Ettől függetlenül a recept nem változott sokat, csak egy kicsit elsózták a levest, amibe így túl sok közhely került, és sokkal kevesebb ötlet –  Merida egyszerűen nem elég izgalmas karakter. Továbbá Pixar-mércével mérve ez a stúdió legszájbarágósabb a filmje, amitől sokkal kevésbé hat őszintének. Ezért talán még nem szabadna panaszkodni, mert a jellemek fejlődnek, a konfliktus megoldódik, a néző felszabadul, szülő és csemete elégedetten sétál ki a moziteremből, talán még az eddig mélyen feszülő ellentéteknek is elejét veszik majd ezután – ez utóbbi pedig máris több, mint amit a legtöbb rajzfilm nyújtani képes, vagy nyújtani akar.
Merida, a bátor
A besavanyodott, lenőtt hajú gonosz kritikus – aki egy sötét pincében gubbaszt egy szakadt fotelben, miközben szúrós tekintettel, a fogait csikorgatva keresi a hibákat – azonban néha otthon hagyja a 3D-s szemüvegét. Azt a 3D-s szemüveget, amivel megint képes lenne úgy átélni a szélesvásznú kalandot, mint egy gyerek. Egy gyereket ugyanis valószínűleg nem fog érdekelni, hogy a film hemzseg az üresjáratoktól (Hova tűnt a korona? Mi lett a medálokkal? Hova tűnt a boszorkány? Mi lett a fafaragványokkal?) és logikátlanságoktól (a medvebocsok visszaváltozása), vagy hogy alapvetően ellentmond saját magának (ha valóban mi irányítjuk az életünket, akkor Meridáét miért a kék pacák terelgetik?). Ők valószínűleg megelégszenek annyival, hogy az ennivaló öcsikék nagyon viccesek, a durr-bele apukáról nem is beszélve, vagy hogy a medvék aranyosak, helyenként félelmetesek és hogy anya meg lánya végül ismét egymásra talál.

Csakhogy a Pixar-filmek legtöbbje – többek között  – pont azért részesül olyan egyhangú elismerésben, mert nem engednek meg maguknak efféle hibákat, illetve a történeten túlmutató rétegeket is tartalmaznak, de ez most nagyjából kimerül egy önreflektív boszorkány-figurában. A Merida, a bátort igazából csak annyi választja el egy tipikus Disney-mesétől (ez a jelző önmagában még nem kritika, az Aranyhajat is szerettük), hogy a királylány nem talál magának herceget. A Pixar legújabb produkciója nem szöszöl ilyesmivel, majd lesz valahogy, a lényeg, hogy az új és a régi értékrendek egymás mellett is érvényesülni tudjanak – ezt az álláspontot korábban sokkal elegánsabban is sikerült alátámasztania a stúdiónak.
Merida, a bátor
Van persze, amiben a Pixar még mindig verhetetlen, és az az animáció. Az elnagyolt figurák arca már-már zavarba ejtően érzelemdús, és a csetlések-botlások is mesteri műgonddal lettek kidolgozva – ebből is látszik, hogy a három rendező (közülük kettő elsőfilmes) sokkal inkább az animációban van otthon, semmint a történetmesélésben.

Itt lényegében vége is lehetne a kritikának, ami azzal zárulna, hogy a Merida, a bátor lényegében egy nagyon jó rajzfilm, csak a Pixar-gyerekek közül mégis a kevésbé tehetségesek közé tartozik – ilyen az, ha az ember híres családba születik, megroppan az elvárások alatt. De még sincs vége, mert le kell még írni, hogy a rajzfilm nagyon hajaz – és ez valószínűleg sokkal inkább a véletlen, semmint a tudatosság műve – a 2010-es Így neveld a sárkányodatra. A hasonlóságoknál viszont sokkal szembeszökőbbek a különbségek. A két film sok részletében adja egymás inverzét, a szerepek ugyanis felcserélődni látszanak. A vikingekről szóló mesekönyv filmadaptációjában egy apa-fiú kapcsolatról van szó, ahol egy sárkányt kell rejtegetnie a szétszórt, de eszes főszereplőnek. Az ész végül győzedelmeskedik a nyers erő fölött, s a fiú bebizonyítja, hogy elavult dolog a sárkány-vadászat.
Merida, a bátor
Merida is pont ezt teszi az érdekházassággal, csakhogy ő nő, aki a viking palántával szemben nagyon is jól forgatja a fegyvereket, és ő sárkány helyett medvéket tart otthon. Illetve amíg a sárkányos mesében a mellékszereplők folytonos civakodása volt az egyik fontos humorforrás, itt a kistestvérek rutinos összhangján mosolygunk a legnagyobbakat. A két film közti áthallások sorbavétele után még szembeszökőbb, hogy a Merida, a bátor mennyivel jobban is sikerülhetett volna. Az Így neveld a sárkányodat történetvezetésében nincs semmi meglepő, de a forgatókönyv olyan olajozottan dolgozik mögötte, hogy az még a sablonokat is könnyűszerrel feledteti velünk: zseniális alapötlet nélkül is lehet szerethető rajzfilmet rendezni. A Merida, a bátor meséje már első hallásra sem tűnik túl érdekesnek, de akkor legalább ezt a kevésbé izgalmas egymásratalálás-sztorit tálalhatná egy csöppet nagyobb odafigyeléssel a három rendező. Mert önmagában az, hogy az animáció csúcsát látjuk éppen, senkit sem vigasztal. Főleg, ha otthonhagyjuk a 3D-s szemüveget.
 
Merida, a bátor (Brave) 2012.
Rendezte: Mark Andrews, Brenda Chapman & Steve Purcel
Forgatókönyv: Brenda Chapman, Mark Andrews, Steve Purcell & Irene Mecchi
Szinkronhangok: Kelly Macdonald (Merida), Billy Connolly (Fergus), Emma Thompson (Elinor), Julie Walters (a boszorkány)
Forgalmazza a Fórum Hungary
Korhatár:

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dani Áron --


További írások a rovatból

Todd Phillips: Joker
Szabó Réka A létezés eufóriája című dokumentumfilmje
Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről
Jonathan Levine: Csekély esély

Más művészeti ágakról

irodalom

Záróakkord Záróakkord
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 7. nap
irodalom

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés