Hiába a szigorú tanárok, a mindig távollévő, gondatlan szülők, vagy a hó végeláthatatlan monotóniája – a kanadai diákok ennél kedvesebbek és érettebbek nem is lehetnének. Talán Falardeu optimizmusából fakad, de a Lazhar tanár úr világa a szöges ellentéte Az osztály etnikai feszültségektől repedező tantermének. Mert bár a francia film rögrealista szemléletmódja nem áll annyira távol Falardeu mozijától (a tanórák és az általa kibontott tanár-diák viszony ugyanúgy kisléptékben, mondhatni valósághűen halad), a Lazhar tanár úrban nem a feszültség, a problémák vagy az agresszió, hanem a szomorúság, a gyász, vagyis: az érzelmek csordulnak túl. A történetet egy tanár öngyilkossága indítja el, a megüresedett posztjára érkezik az algériai menekült Bachir Lazhar, akinek saját családja elvesztését – és a felette érzett felelősség- és bűntudatot – kell feldolgoznia. Pont ezért tud segíteni a gyermekeknek is megnyílni, főleg a kiskedvenc Sophie-nak és az osztály hangadójának számító Simonnak, akik mindketten látták a volt osztályfőnök hulláját osztálytermükben.

Martine öngyilkossága a film központi enigmája. Miért akasztotta fel magát? Miért az osztályteremben? Miért nem akar senki beszélni róla? Miért minősül Sophie szerint érzelmi erőszaknak a tanár utolsó tette? A Lazhar tanár úr nem siet a válaszokkal, inkább feldolgozási módszereket, megoldásokat kínál – de nem szájba rágja, hanem egy jólelkű, "naiv" és segítőkész tanár karakterén keresztül fejti ki azokat. Lazhar – akinek nem csak a kanadai, de a tanári közeg is idegen először – szigorú, vaskalapos mentorból oldódik fel humánus, atyáskodó pedagógussá, aki megpróbálja áthidalni azt a távolságot, amit az oktatási rendszer vert tanár és diák közé. "Manapság úgy dolgozol a gyerekkel, mint a radioaktív hulladékkal" – panaszkodik a testnevelés-tanár, aki azért szerezte be a gyerekek által is komikusnak tartott sípját, hogy a távolból tudjon fegyelmezni. Mert a diákhoz hozzáérni, akárcsak megölelni, tilos. A tragikum hátterében is a fizikai érintkezés áll: Martine megölelte Simont, amit a kisfiú nem tudott kezelni (hogy is tudna, hiszen tiltott dolog), és megvádolta a tanárt, hogy szexuálisan közeledett hozzá.A Lazhar tanár úr egy olyan iskolakultúrát vázol fel, ami az elidegenedés határán tengeti mindennapjait, és ahol a szellemin kívül bármiféle kontaktus betiltása, ha nem is a tragédia kirobbantó oka (Martine nem csak emiatt lett öngyilkos), de biztos traumaképző erő – legalábbis a gyermekekben. Érzelmi ügyeket se otthon, se az iskolában nem tárgyalnak ki a gyerekek – Bachir Lazhar pedagógiai újítása és határátlépése egyben, hogy a szociális térbe behozza a gyászról való beszédet, a régimódi és elavult (mert nem specialista által javasolt) kapcsolatépítési módszereket. Falardeau minimalizmusukban gyönyörű képekben, apró-mindennapi eseményeken keresztül skicceli fel ezt az állapotot (egy szolid tockos, egy ölelés, stb.): ha a rendező nem is fukarkodik az érzelmekkel, de csendes mederbe tereli azokat. Lazhar karakterportréját viszont csak vázlatosan rajzolja meg – talán a film egyetlen hátulütője az a túlságosan is információszegény ábrázolásmód, ahogy a visszahúzódó, szűkszavú főhősünket jellemzi a rendező. A bevándorló-háttér éppen csak a motivációs bázist alapozza meg, de ahhoz, hogy Falardeu elmélyítse munkáját, a jellemeket komplexebbé, bonyolultabbá kellett volna szilárdítania – az Oscar-nevezés itt elsősorban a munka egyszerűbb, befogadhatóbb és univerzális jellegének szól.Mivel Falardeu az okítást meggyőződéses humanizmussal és megejtő eleganciával műveli, haragudni nem is lehet rá. Pláne, hogy az érzelmi analfabetizmus, és a tagadásra épülő – kvázi nem létező – halálkultúra korában szükség van arra, hogy valaki kibeszélje az elmúlás, a gyász folyamatát (ld. még Az élet fája vagy a Gyász sikerét). A Lazhar tanár úr ráadásul természetességükben lenyűgöző gyermekszínészekkel és visszafogottságában is beszédes Mohamed Fellag tolmácsolásában érinti a témát.

Mint Bachir Lazhar, aki először Balzacot, végül tündérmesét olvas a gyerekeknek, úgy a film is társadalomtudatos alkotás és burkolt mondanivalóval bíró mese között egyensúlyoz, amely egy pillanatig se téveszti szem elől az emberi drámát. A tantétel mögött ott a hús és a vér, az értelem és az érzelem; a melankóliával felitatott, reális végkifejletben pedig – ha úgy tetszik – az elveszett illúziók és az élet iskolája.