Habár a három előadó, Andreas Maurer svájci filmkritikus, Nikolaj Nikitin, a Berlinare kurátora, valamint Dominik Kamalzadeh, az osztrák Der Standard szerkesztője eltérő módon gondolkodtak a kortárs mozi szerepéről és állapotáról, abban egyetértettek: az ideális kritikus az, aki nem csak véleményt mond, hanem kontextusba helyez, aki nem csak szubjektívan felemeli vagy eltiporja az alkotásokat, hanem elemez, feltárva akár egy-egy szerző gondolkodásmódját, világképét. Maurer polemikus pontjainak egyike az volt, hogy a "filmkritika nem kritikus", vagyis hogy – Csákvári Géza szavaival élve – a showmanség irányába elmenő filmkritika nem gyakorol mélyreható, intellektuális bírálatot. Az előadók nagy része egyetértett abban, hogy a filmkritikusok nagy része nem vesz tudomást a digitalizáció hozta változásokról, a nézői és fogyasztói szokások átalakulásáról, ám ettől függetlenül Nikitin és Kamalzadeh is egy, a hagyományos mozi intézményét védelmező álláspontot képviselt: habár elismerték, hogy a mozi háttérbe szorult, de hangsúlyozták, hogy a mozinak még mindig van ereje ahhoz, hogy kihasson a valóságra. Nikitin a Berlinalén is szerepelt szerb dokumentumfilmet hozta fel példának, ami a háborúban megerőszakolt nők történetét bemutatva érte el, hogy a korábban tagadásba burkolózó kormány végül járadékot folyósítson a háború női áldozatainak.Nikitin és Kamalzadeh is azt tartja a fesztiválok és a kritikusok fő feladatának, hogy a láthatatlan filmeket láthatóvá tegyék – hogy ha már a mozikban leküzdhetetlen a hollywoodi tömegfilm uralma, legalább a filmkritikai lapok irányítsák rá a figyelmet az értékes, innovatív alkotásokra. Nikitin saját munkájáról beszélve elmondta, az év nagy részét utazgatva, ismeretlen tehetségeket keresve tölti, és azt tartja foglalkozása legizgalmasabb részének, amikor tehetséges elsőfilmeseket támogathat. Nikitin bevallotta, hogy ennek ellenére kevés igazán jó alkotással találkozik, a Berlinale 18 filmes versenyprogramjából talán hatot, ha mesterműnek értékel – ahogy ő fogalmazott, a többi csak a helykitöltésre szolgál. A német kurátor, aki a politikailag elkötelezett filmkészítés híve, nehezményezte a fesztiválok között dúló versengést is, amivel a rendezvények inkább keresztbe tesznek egymásnak, csak hogy elhappolják az új filmeket: hiszen az A-kategóriás fesztiváloknak kötelező a gyártási országon kívül még be nem mutatott filmek premierjeit megtartani, így nem is annyira az értékes, mint inkább az eladható filmekre fókuszálnak. Ám minden résztvevő hangsúlyozta, hogy az art house filmek túlélési esélyét mindenképp a fesztiválprogramba való bekerülés adja, hiszen ez a nemzetközi filmforgalmazás ugródeszkája: a díjazott, vagy éppen versenyeztetett filmeket nagyobb valószínűséggel vásárolják fel a különböző forgalmazók.

 

A három 20-20 perces referátum után kerekasztal-beszélgetés kezdődött, amibe Kocsis Ágnes filmrendező (Friss levegő, Pál Adrienn) és Csákvári Géza, a Népszabadság filmkritikusa, valamint a Jameson Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál művészeti igazgatója is bekapcsolódott. A diskurzus csapongóbb, de izgalmas is lett a két magyar felszólaló bevonásával, akik a magyar fesztivál- és forgalmazási helyzet ismertetésével állították kontrasztba a külföldiek problémáit. Csákvári a Cinefest kapcsán említette, hogy azért ingyenes a fesztivál, mert ha pénzt kérnének a jegyekért, akkor nem 300, hanem 3 ember ülne a termekben. Nehezményezte, hogy a forgalmazók aranyáron adják a műveket a fesztiválnak, pedig a Cinefestes vetítések sokszor annyi nézőt generálnak a filmnek, mint egy többhetes moziforgalmazás. Kocsis Ágnes a témához kapcsolódva kiemelte: egészen abszurdnak találja azt a helyzetet, hogy a forgalmazók láthatatlanná teszik az alkotók filmjeit azáltal, hogy csak magas összegekért hajlandóak vetítésre bocsájtani őket – ha az adott mozi vagy fesztivál nem tudja megfizetni az összeget, akkor inkább a polcon marad az alkotás. Mint elmondta, alkotóként az is eszébe jutott, hogy ő maga teszi az Interneten elérhetővé a filmjeit, mert neki az az érdeke, hogy minél többen tekintsék meg a műveit – és itt ironikusan szólalt fel a Vajna-féle hivatalos filmpolitika ellen, amely arra a prekoncepcióra építi a tömegfilmek gyártását megcélzó elképzeléseit, hogy a honi művészfilmesek nem törődnek a közönséggel. Kocsis esetében azonban csupán arról van szó, hogy a nagyobb közönség megszólítása érdekében nem fog lemondani bizonyos esztétikai minőségről, bizonyos formai, filmes megoldásokról, amiket ő elengedhetetlennek tart ahhoz, hogy művészi alkotás kerüljön ki a kezéből.A beszélgetésből azonban kiderült, hogy nem csak a magyar filmszakma életében vannak abszurditások: például Németországban is bevett gyakorlat, hogy a minél nagyobb közönségszámot megcélzó filmek nagyobb állami támogatásban részesülnek, mint a bevallottan egy szűkebb rétegnek készülő művek. Ráadásul az állami pénzből finanszírozott filmeket adják el a nemzetközi filmforgalmazó cégeknek, akik aztán abból profitálnak, ami alapvetően az adófizetők pénzéből készült – és ahogy Kocsis is nehezményezte, még csak nem is a művészet terjesztése az elsődleges számukra.

Szerencsére a beszélgetés nem maradt végig borúlátó, szóba került a lehatárolt célközönséget megszólító niche-marketing működőképessége, a filmklubok és a filmfesztiválok hatékonysága, valamint a magyar rendezőnő a netes filmkritikát elítélő hangokra reagálva megjegyezte, hogy azért itthon is akad filmkritikus képzés az ELTÉ-n, így talán a neten írogató filmkritikusok mindegyike sem feltétlenül csupán önjelölt, minden szakmaiságot nélkülöző blogger, ahogy azt a többi résztvevő sugallta. Mindenesetre a fesztiválkurátorok életébe való bepillantáson kívül az is érdekes tapasztalatként szolgált, hogy nem csak a magyarok hajlamosak az önostorozásra és a panaszkodásra, hiszen az osztrák vagy éppen a német kollégák sem festettek túl fényes képet az ottani helyzetről – ez pedig reményt adhat arra nézve, hogy talán itthon sem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt egy felhős őszi délutánon látni szoktuk.