Persze, ehhez az is kell, hogy a különböző nemű hősöket különböző műfaji ruhába bújtassák, és míg a serdülő fiúknak jobbára csak a profán vígjáték marad, addig a fiatal lányok testi-lelki érésének drámáját rendre elhivatott, művészfilmes rendező(nő)k igyekszenek pszichológiailag igényes portrékba csomagolni. Így oldalazott be a köztudatba például a francia Céline Sciamma is Vízi liliomok című prolitini-szexdrámájával, amit tavaly az etalon tomboy-filmmel, a Tomboy-jal fejelt meg. Hogy Lisa Archan a Sciammához hasonló ouvre-építést célzott meg magának, az már csak azért sem meglepő, mert Svédországban tékányi szakirodalma van a coming-of-age történeteknek.

A Szenvedélyes versengésnek pedig egy nagy fórja akad: hogy eltérő megvilágításba helyezi a felnövésfilmek bevett közhelyeit. Cassandra a helyi lovasakrobata-csapat vezéregyénisége, cserfes, életvidám lány, aki szereti dominálni környezetét. Mikor a csendes, zárkózott, de elszánt Emma bekerül a csapatba, a két lány között különös barátság szövődik: Emma szinte némán hajt fejet Cassandra egyénisége előtt, aki egy kalandos, szexuális érdeklődéssel keveredő lánybarátságot képzel el számukra. A két tinédzser a nyári semmittevésben az uszodában vagy a tengerparton űzi az unalmat; egyszer a magasugróról csobbannak a vízbe, máskor két sráccal enyelegnek a tengerparton. Csakhogy mikor mind az edzőtársaik, mind a fiúk figyelme Emmát helyezi a középpontba, a hierarchia felborul: Cassandra lába alól kicsúszik a talaj, és ezért egyre elvetemültebb kísérletekbe kezd, hogy visszaszerezze hatalmi pozícióját.

A filmben a két lány rivalizálása felülírja a coming-of-age sztorik toposzait. A közös fürdőzésből életveszélyes vicc, a fiúzásból lopás és megalázás, az esti ivászatból pedig egy puska révén ormótlan humor kerekedik. Cassandra és Emma folyamatosan tesztelik egymást: aki nem tudja viccel elütni az abszolút nem-vicces szituációt, az veszít; leginkább megbecsülést és pozíciót. De a Szenvedélyes versengés a tinilányok önnön testképükkel való szembesülését is eltérő fénytörésbe helyezi: míg Archan munkájának testvérfilmjeiben a koraérett vagy még éretlen test kelt személyiségzavarokat a lányokban, addig Emmának vagy Cassandrának nincs ilyen problémája. Ők a sporton keresztül a testük tökéletesítésére, a fizikai teljesítmény maximalizálására törekszenek. És ahogy a Vízi liliomokban szimbolikus értékű volt a szívélyes nagyvigyort és izzasztó erőlködést egyaránt megkívánó szinkronúszás, úgy Archan filmjében is az a lovasakrobatika. Emma ugyanis azt nem érti meg, hogy nem elég a fizikai tökély: ide karizma és show is kell. Emma azonban szemre egy érzelmileg halott lánynak tűnik: krédója, hogy az érzéseket el kell fojtani, mert ha kimutatja, akkor mások majd megbüntetik ezért. Hogy hogy jutott erre a következtetésre egy 15 éves lány? Archan ennek nem szentel különösebb figyelmet: habár az anyamodell fájdalmasan hiányzik életéből, Emma személyiségét nem fejti fel a film annyira, hogy motivációit, gondolatait megismerjük.
Ami annyiból érthető is, hogy a Szenvedélyes versengés ennek mentén fogalmazza meg kritikáját: központi szimbóluma az a kapcsoló, amivel Emma a kutyáját idomítja. Hasonló módszerrel tanul az ember is: amit lát, azt utánozza, és amiről pozitív visszajelzést kap, azt beépíti személyiségébe. Emma a sport világában a fizikalitásra redukált, érzelemmentes nőképet fejleszti tökélyre - Cassandra leszbikus-játékos közeledéseire nem is akar, de talán nem is tud reagálni, ahogy a tengerparti fiúzás is csak vicc számára. Lehet, hogy a morálisan nem túl edzett Cassandra egy-egy cselekedete elítélhető, de Emma hidegségében egy sokkal súlyosabb deformitás rajzolódik ki. És károsabb is, mert Emma húga, Sara őt tarthatja a kizárólagos szerepmodellnek. A 6 éves Sarát ráadásul a társadalmi normák legalább ennyire befolyásolják: mikor az uszodában megkérik, hogy viseljen melltartót, egy gyermeki elme ártatlanságát veszik el. Pedig Sara még naivan, őszintén gondolkozik a szerelemről: ő bébiszitterébe, Sebastianba szerelmes, ám amikor leopárdbőr-bikinibe bújva, sekélyes popzenére lejt Sebastiannak táncot, akkor már sejthetjük, hogy Sara bizony nem a legjobb forrásból tanul, ám a szűkszavú, mindössze 76 perces film nem mutat senkire, nem kritizál, csak mélabúsan listázza a következményeket.

Ezért szerencsés, hogy a rendező megvastagítja a film vége felé Sara történetszálát, mert a nem korának megfelelően viselkedő kislány sztorija színt, humort és bájt visz abba a filmbe, amiből mindez kínosan hiányzik. A Szenvedélyes versengés hősnője ugyanis minden, csak nem szenvedélyes: Emma olyannyira zárkózott, hogy nem csak társait, de a néző szimpátiáját is elutasítja. A film annyira minimális információt adagol, hogy képtelenség komolyabban kötődni a szereplőkhöz, és így drámájuk (már ha van egyáltalán) is elhalványul az egyébként precízen megkomponált, geometrikus terekbe rendezett képek folyásában.

Archan filmje inkább hasonlít egy szociálpszichológiai esszéhez, mintsem egy komoly tinidrámához: habár szimbólumokkal, atmoszférikus beállításokkal és a melankolikus hangütéssel nem fukarkodik, az érzelmek előhívásában azonban legalább annyira szerény teljesítményt nyújt, mint az amatőrökből álló színészi gárda. Csak a Sarát (nem-)játszó Isabella Lindquist emelkedik ki a mezőnyből, miniatűr alkata ellenére is toronymagasan: a felnőttek útmutatásai és figyelme nélkül tévelygő kislány történetszála az egyetlen, aminek tétje is van – kár, hogy a Szenvedélyes versengés nem róla, hanem két sótlan lány hatalmi harcáról szólt.