bezár
 

zene

2013. 03. 23.
Arcok és zongorák – négyszemközt
2013. március 8. Művészetek Palotája
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Magunk között szólván, s minthogy nagy tisztelője vagyok a Pannon Filharmonikusoknak, nagy várakozással készültem ezen koncertjükre is, s különösen felcsigázott, hogy ezúttal Ránki Dezső lesz a "zongora arca". Ezúttal azonban a Művészetek Palotájabeli koncert inkább kérdéseket és problémákat vetett fel, mint igazolta volna elvárásaimat.

Sokan dícsérik, és nagyrészt joggal a Bartók Nemzeti Hangversenyterem akusztikáját. Én se mondanék mást, ha nem adódna néha lehetőségem arra, hogy különböző szempontokból, a nézőtér különböző pontjairól ítéljem meg hangzását. Ezúttal a második emeleti karzaton ültem, s azt kell mondanom, hogy innen meglehetősen más hallatszik, mint a földszint első soraiból.

Persze, ez még mindig a magyarázkodás része: nincs olyan hangvető, nincs olyan teremakusztika, amely ekkora tér minden egyes pontján ekvivalens hangzást eredményezne. Ezért is próbáltam – először – a hangzásra kenni azt, hogy ezúttal láthatóan és hallhatóan elmaradt az, amiért különösen kedvelem ezt az együttest: hogy az első pillanattól kezdve úgy szólal meg, ahogyan arra a világon kevés zenekar képes.

Ezúttal semmi csoda nem történt. A zenekar szólt, ahogy szólt, Ránki Dezső pedig zongorázott, és pont. Talán az előző PFZ-koncerttel (Bogányi Gergellyel) való összevetés miatt, de sem a hangzás, sem a zongorajáték nem nyűgözött le.

Jópáran rajongunk Mozartért, s bár ennél kevesebben valljuk be, de az igazság mégis az, hogy a mester  ontotta magából a darabokat, s van köztük néhány, amely inkább a szerző termékenységére, mint zsenialitására hívja fel a figyelmet. Ugyan nem érzem posztomnak a zeneszerzők (poszthumusz) kritikáját, de személy szerint a c-moll zongoraversenyt (K.491) is ezen művek közé sorolom: nem rossz, de nem is jó. Arra mindenesetre alapvetően alkalmatlannak bizonyult, hogy Ránki Dezső e darabon mutassa be tudását.

És nem szeretném dramatizálni a helyzetet, mert hiba sem történt, egyszerűen elhangzott egy darab, ahogy a kettes metró szerelvénye áthalad az állomáson: nem hagyott sem bántó, sem kellemes nyomot. Volt, ahogy sok minden van a világon, ami létezik, de ha nem létezne, akkor sem éreznénk a hiányát (szemben a metrószerelvénnyel és a demokráciával).

Magamban azon morfondíroztam, hogy vajon minek köszönhetjük e programválasztást, s bevallom, még az is felmerült bennem, hogy a Bogányi Gergely-féle koncerttel való kontraszt lenne az esetleges ok, ám hamarosan el kellett hessegetnem ezt a badar feltevést.

A probléma ugyanis csak itt kezdődött. Tudniillik Mahler IX. szimfóniájára sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy rossz darab volna, semmiképpen. Mondjuk ki az igazságot: ez egy rendkívül munkaigényes, előadás-függő darab. Olyan valami, amit nem lehet elkapkodni.

Márpedig ez a szimfónia ezúttal olyan volt, mint a rágógumi: csak nyúlt, csak nyúlt, hogy az ember szinte kétségbeesve várta azt, hogy véget érjen, hogy végre ténylegesen történjen valami, s aztán elmúlt a szenvedés, de nem úgy, hogy bármi is értelmet nyert volna belőle, hogy valahonnan valahová eljutottunk volna: egyszerűen lejárt az idő, és kicsengettek.

Nem mondom, hogy a második emeleti karzatról szép lett volna a hangzás. A fúvósok néhol nagyon is nyersen szóltak, a hárfa sem belesimult, inkább idegenkedett a zenekari hangzástól, de nagy baj, baki nem történt. Pusztán értelmetlen volt az egész, mint egy huszadrangú együttes próbája: a koncepció hiányzott belőle.

Lejárt a munkaidő, a zenészek szedelőzködtek, a közönség megkönnyebbülten tapsolt, s azt hiszem nem egyedül voltam, aki kidobott időnek tekintette ezt az előadást, aki nem a szép pillanatokat idézte fel (hiszen ilyen nemigen volt benne), hanem azon tanakodott, hogyan tudta volna értelmesebben eltölteni ezt a másfél órát.

Kedves Bogányi Tibor, azt készséggel elhiszem, hogy a rossz műsorválasztás nem a testvér és Ránki szembeállítása miatt volt. De kérem, vegye már figyelembe azt – amit a zenészek is hangoztattak a próbán –, hogy ez a Mahler-darab nem alkalmas arra, hogy akár a világ legjobb együttese is sietősen, két hét gyakorlás után, és kötött munkaidőben (koncepció nélkül) előadja.

S amíg ez nem világos, amíg a szoros időbeosztás (vagy a testvéri kötelékek) diktálják a műsorválasztást, addig bizony sokat kell még várnunk, hogy a Pannon Filharmonikusok arra a magas piedesztálra jusson, amelyet más előadásaikkal egyébként már kiérdemeltek.

A műsoron:

Pannon Filharmmonikusok
A zongora arca: Ránki Dezső

2013. március 8. 19:30 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mozart: c-moll zongoraverseny, K. 491

Mahler: IX. szimfónia
Közreműködik: Ránki Dezső - zongora
Vezényel: Bogányi Tibor

 

prae.hu

nyomtat

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Avagy a svédek operába mennek – a Così fan tutte Uppsalában
A Papírsárkányok albumának lírai és érzelmi útjáról
Az ország legismertebb előadóival énekel együtt a gyermekkórus
Danczi Csaba László emlékére

Más művészeti ágakról

irodalom

Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 4. nap
színház

Interjú a Rég volt, mese volt, minden szava igaz volt című darab kapcsán
irodalom

Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 2. nap
Márfi Márk Telik című drámájának 82. előadásán jártunk


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés