A gengszter-jegyzőkönyvek előszeretettel társítják az 1999-es évhez az "amikor a bűnvilág 180 fokos fordulatot vett" széljegyzetet, legalábbis az első nagyjátékfilmes Óskar Thór Axelsson így vagy úgy, de erre reflektál. Persze dolgozatának még csak írmagjában sem volna tétje, ha ezt nem személyes élményen keresztül tenné: filmjének antihőse a lézengő egyetemista, Stebbi, aki adósságrendezés címén ugrik fejest az északi, jeges, erőszakos drogüzletbe: ha itt vinni akarja valamire (leginkább mint Férfiember), akkor nyomulnia kell. Még ha ennek a legvisszataszítóbb opponens kiterítése is az ára.

Nem kell attól tartani, hogy Axelsson piedesztálra emeli a vásznon megjelenő söpredéket: rögtön a kezdettől állítja, az Éjsötét játszma főszereplője nem egy kiscézár, korlátlan jólétben fürödve, hanem úgynevezett lúzer gengszter. Ez az origó azonnal rokonszenvessé teszi az alkotást: az író-rendező, ahol csak teheti, ráerősít arra, hogy antifigurája megannyi hibával bír, nem egyszer arcra esik, és legfőképpen, letarolhatatlan bűnözői imágója csupán bármikor elkenődő púder (ahogy a rá aggatott Stebbi Psycho is csak illékony státusznév), amely mögött egy tanácstalanul bámészkodó kölyök tekintete lakozik. Igaz, kezdetben zavarosnak hat a film: várhatnánk, hogy egy ilyen karaktertanulmány hiperrealista megközelítést igényel, véletlenül sem agyonstilizált, videoklipes, posztmodern vizuális örvényt. Szerencsére azonban idővel mindez az esztétika a film előnyére válik, mintegy képileg szimbolizálva az izlandi zsiványcimborák kiszámíthatatlanságát, a hatalmi berendezkedések átíródását, és nem utolsó sorban a főhős ingatagságát. Az Éjsötét játszma ilyen rangban a gengszterfilmekből már jól ismert archetipikus sztorit, a bűnöző coming of age periódusát dolgozza fel, féltávoli-távoli rokonként olyan opuszokkal, mint a Nagymenők, esetleg a Bronxi mese. Újfent adott a műfaji váz: ahhoz, hogy a központi alak, ha nem is feltétlenül rokonszenvre méltó, de érthető legyen, a maga aljasságaival együtt is izgalmas figura maradjon, akinek élvezettel nézzük a ranglétrán való felmászását.

Tulajdonképpen ezt a gyakorta ismételt, variált cselekményszövést nem is spékeli újszerű dramaturgiai vagy tematikai újításokkal a rendező. Az Éjsötét játszma legnagyobb ereje a stílusban rejtezik, abban, ahogyan Axelsson a sokat látott történetmenetet meséli, és inkább csak mellékesen jelenik meg az, amit mond. Stílus terén sem tesz elképesztő állítást a film, de amit vállal, azt becsülettel teljesíti. Klipszerűen felgyorsított diszkós követőfelvételek, kábítószerről, italokról vett közelik, illetve Izland válogatott rosszarcúinak tablója – valójában nincs is olyan gengszterklisé, amelyet a film ne használna, mégis élvezet nézni ezeket a képeket. A film elején kimerevített snitteken bemutatott, névvel illusztrált karakterek egyértelműen Guy Ritchie brit bűnkomédiáinak (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff) reminiszcenciái, a zakatoló tempó néhol a Trainspottingra rímel, de a jeges, kisrealista miliő a kivagyizó bűnözőkkel (hozzátéve a technós, diszkós látványvilágot is) egyszerre eszünkbe juttathatja a Pusher egyes jeleneteit, netán annak a tavalyi, angolszász remake-jét. Szintén lényeges elem a rosszemberek sorfalának ábrázolása. Axelsson ezen a téren sem nyújt forradalmi megoldásokat, ám az anarchista, nagydarab, berserker-mentalitású Tóti felvillantása vagy a kis-femme fatale minőségben meztelenkedő Dagny vannak annyira jól felskiccelt, ha tetszik, laza vagy szexi karakterek, hogy velük tartsunk, figyeljünk rájuk.

Noha ez a történet nem kíván eget rengető "a bűn nem kifizetődő" tanulsággal előrukkolni, egyetlen vezérmadzag mégiscsak behálózza az Éjsötét játszmát, ez pedig egy újabb, szintén jócskán alkalmazott bűnfilm-elemként jelenik meg. Jelesül: lesz-e annyira tökös, potens Stebbi, a labilis, jól menő kemény fickóként pózoló, de valójában egyetlen döntést is meghozni képtelen, a sorsát irányítani nem tudó ifjonc, hogy végül a sarkára álljon, és tényleg kilépjen az ár sodrásából, magától cselekedni? Ilyenképpen a mű pedig már nem az ősrégi felemelkedés-bukás ívet szeretné megrajzolni, hanem annak egyfajta fordítottját, azt a folyamatot, amikor a szürke kisegér úgymond a "bukásból" eljut egyfajta felemelkedésig. A lecsúszást a tettre készség melletti érvelés váltja fel, helyesebben az Éjsötét játszma történet a férfivé, és még inkább a határozottá válásról. Arról, amikor valaki képes felvenni a mellette heverő tárgyat, gyilkos fegyverként használni azt a másodperc törtrésze alatt, és úgy kivívni a tiszteletet.

Éppen emiatt sokáig amolyan maszkulin szorongásdrámaként is működik a film, persze, gyakorta éjfeketén humoros etűdök kíséretében. Stebbiről ugyanis egy eléggé sokkoló jelenetben gyorsan lehull a nagymenő-maszk, hasonló kiszolgáltatottként vonaglik, mint például a Bikanyak nemiségétől, ép lélektől fosztott antialakja, de a Spetters című Paul Verhoeven-dráma egyik obligát szcénája is eszünkbe juthat. Axelsson pedig már a cselekmény elején is előrevetíti a főszereplő aktivizálódásához szükséges, lelki fröccsként is szolgáló felkiáltást ("Baszd meg!"), de igazán a film utolsó perceiben fejti ki a hatását: amikor Stebbi valóban képes nemcsak a középső ujját mutatni ádáz ellenségének, de tesz is arról, hogy rosszakarója soha többé ne álljon az útjába. Mintha az olyan sajátos férfivé érési sztorit látnánk, mint a Szalmakutyák: ha veszedelmes, de mindazonáltal komolyan vehető férfiként akarsz létezni, erőszakossá kell válnod. A megváltás pedig saját nyugalmad.

Gyakori sötét viccek, acid-esztétika és egy némileg kikacagott (mivel a megtörtént eseményeken alapuló kriminek eleve a "Megtörtént szarságok alapján" felirattal sikerül taslit adni), de mindenképpen fejtetőre állított gengszterfilmes narratív szál: ezek együtt alkotják az Éjsötét játszmát. A mozit executive producerként támogató Nicolas Winding Refn korai bűnfilmjeire sokban rímel, de legalább annyira el is tér azoktól.

A Titanicon vetítik: 04. 11. 21.15h, Toldi mozi 

Éjsötét játszma

(Svartur á leik)

Színes, hangalámondásos izlandi gengszterfilm, 2012, 104 perc

Írta és rendezte: Óskar Thór Axelsson

Zene: Frank Hall

Operatőr: Bergsteinn Bjorgulfsson

Vágó: Kristjan Lodmfjord

Szereplők: Thor Kristjannson (Stebbi), Jóhannes Haukur Jóhannesson (Tóti), Damon Younger (Bruno), María Birta (Dagny), Vignir Rafn Valbórsson (Robbi Rotta)