Amikor hazahoztam Hohol Ancsa könyvét, azt súgta neki a bátyja, hogy biztos most már te is. És hogy anya tuti azért szerezte be, mert juhhé, szemüveges lettél! Lelkesen kérdezte szegény, hogy tényleg?, én meg nem bírtam ki, hogy ne hitegessem, igen, ha nem is most, de nemsoká, rögtön itt van, megyünk szeptemberben újra, és akkor az a kőszívű doktornő most már végképp fölírja. Várjuk hát a szeptembert, addig marad a könyv. A gyerekek szeretik, olvassák egymásnak, főleg a pilóta vs. vakondos részt, azt pedig, hogy miért van mindenkinek uborkaorra, úgy magyarázzák, az tartja meg csak igazán a szemüveget.

Fura, hogy sose nevezték pápaszemnek, a mi időnkben ment rendesen a pápaszemezés. Próbálom innen közelíteni a Juhhé-t, a nem szemüvegesek felől, abból az időpillanatból, amikor kiderül, a gyereknek használnia kell. Hogy akkor jelent-e, segít-e valamit, egyáltalán mire való ez az alig harminc oldalas kis könyv. Az első kérdés, hány éveseknek való? A szolid terjedelem és az oldalpáronkénti maximum két mondat inkább a kisebbeket célzó lapozgatósok sajátja. Ezzel szemben a nyitó- és zárószakasz megszövegezése idősebb célközönséget sejtet. A magam részéről ezt a dilemmát azzal oldom fel, hogy ebben a csapatban nem korcsoport szerint fociznak, itt csakis egyetlen szempont számít eldönteni, játszhatsz-e vagy sem: van-e szemüveged.



Ha pedig benne vagy a klubban, végigkövetheted, hogy mi történt veled ("időnként elvisznek a szemészetre"), és mi történik másokkal (nagymama "hunyorog, ha látni szeretné, hányas busz jön"). Lehetsz még színtévesztő, és olyan, akinek "lustább" az egyik szeme. Aztán itt lassan vége is van a könyvnek, de előtte ellát egy hasznos tanáccsal, "a szemüveged rendesen hordd, és ne felette kukucskálj ki". Harry Potter az utolsó oldalon elég megindító, picit riadtan néz, a bagoly viszont magabiztos, mert ugye a konklúzió az, hogy a szemüvegesek "mindig okosabbnak tűnnek". Ennél a pontnál persze kezdődik a vita, legkisebb fiam küzd erősen, szemben vele az összes többi, akik mind okosabbnak tűnnek, mint ő. A nála eggyel idősebb rájátszva a hányavetiségre, megjegyezte, nem csak tűnünk, hanem azok is vagyunk.

A gyerekek szívesen szedik elő a könyvet, aztán három perc alatt végiglapozzák. Igen, egy kicsit kevés a Juhhé! Nem a szemüveg, mert az benne van, nem a szín, mert abból három is tud elég lenni, hanem a szív, valahogy az szűkszavú. Megszólal, persze, de éppen csak, olyan, mintha elkezdődne valami. Hol van az, amikor kicsúfolnak, amikor leverik foci közben, amikor nem látsz az usziban, amikor reggel a bátyádét veszed fel tévedésből. Hol az, hogy gyerek nem hordhat kontaktlencsét, hogy ne ess kétségbe, ha fél év után megint nem látod a táblát, hogy milyen mókás, amikor a kislány is szemüveges, akinek puszit adsz, és összekoccantok.



Kárpáti Tibor rajzai bájosak, nagyjából mindenki lüke, kivéve nagypapát, a doki pedig a főlüke, bár van egy kis varázslójellege. Az embereknek madárkezük van, a macskának nyúlfüle, és van a tengeriuborka-lény, aki zebrán készül átkelni. Legjobb a pilóta, igazuk van a srácoknak, azon elmolyolnak egy darabig, de mivel inkább pacák vannak, mint részletek, nincs okuk az elidőzésre. A könyvet jó megfogni, kompakt, vihető darab, szép a kemény borító, kedvesen repül a végén a Kolibri. Ennek ellenére ha nincs érzelmi érintettség, nem veszem meg, de ennek pont ez a lényege: ha van apró szemüvegesed otthon, akkor nem hagyhatod ki. Ha pedig nem hagytad ki, akkor ott lesz az ebédlőasztalon, míg elkészül a vacsi, a kád mellett, míg a másik fürdik, becsúszik a táskába, amikor fodrászhoz mentek. Velünk pedig jön szeptemberben a szemészetre, és odadugjuk az orvos orra alá, hogy most már tényleg annak a legkisebbnek is tessék felírni végre azt a szemüveget.