bezár
 

irodalom

2013. 05. 24.
Egyre több a párna...
Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szépeszmény és brutalitás, avagy a gonzo-líra keservei Pál Dániel Levente frissen megjelent Hogy éltünk, nem hiába című harmadik kötetében.

Van egy férfi Budapesten, aki sápadt utcai lámpafény alatt állva is meg tudja mondani nekünk, merre van a legközelebbi börtöncsillag. Nem olyan nagy vaszizdasz ez, némi csillagászati ismerettel és a Kertész utca spontán, ámde beható tanulmányozásával könnyűszerrel, hogy azt ne mondjam: szimplán elsajátítható. Bár nem árt olykor némi nehéz szereket is beszereznünk hozzá. Egy bárt pedig biztosan.

Mivel én nem vagyok recinkvizítor, se Heródes, se Pilátus, de még csak római légiós sem, hogy két gerendát fogva a rövidebbiket közepénél, a hosszabbikat kábé kétharmadánál összecsavarozzam, aztán jöhet a szerző, három szög, kopp-kopp-kopp, hadd szóljon a lant’n’roll, talán lesz majd feltámadás is... Hurrá!

Kötetét olvasgatva, úgy látom, Pál Dániel Levente sem törekszik megváltói szerepre, rögtön roppant szimpatikus lett ez benne. Talán ezért is hiányoznak röpke "lelkesedésemből" a Szakmai Szakszavak és Konkrét Konkrétumok, amiről az olvasó is rövid időn belül megbizonyosodhat, kérem, készüljön fel erre és a szubjektivitásra, ha egyáltalán itt van még és folytatja az olvasást.

Térjünk a kötetre. A könyvborítón ugyan verőfényes napsütésben ácsorog a szerző, mellette egy ártatlannak tűnő városi galamb, de ez ne tévesszen meg senkit, pincébe zárt Béna lánca zörög a papírsúrlódás hangjaiban, könyvecskéjét lapozgatva. S vajon merrefelé néz a szerző a fotóról? Felfelé, miránk, a szemünkbe. Résre húzott tekintettel vizsgálódik, mert bizony mi magunk vagyunk a legközelebbi börtöncsillag, a pontként világító fegyintézet (illetve tölteléke), pár óra olvasás után helyére is kerül a magángalaxis rendszere: rabok vagyunk vagy börtönök, ez nem kérdés, de választhattok. Persze főleg mindkettő.

27 versből, négy rövid ciklusból áll az anyag. Gyorsan elolvasható, de nem könnyen, pedig sok lebegő szépség, érzékeny impulzus emeli a verseket. Sírdogálva azért ne kapjunk rögtön papír zsebkendő után, mert lehet, hogy előttünk ondós kézfejét törölgette belé egy kókusztej illatú nő. Minek is titkolnánk az ilyesmit. Sőt, a még ilyesmibbeket. Inkább csináljunk belőle lírát, nem jelszavas, hanem konkrét, letisztult irodalmat. S ha már szóba hoztam a csillagokat, kering bennem egy orbitális közhely: szerethető líra. Ha akarnék, tudnék fogást találni rajta... De nem akarok. És ezt a versek érték el.

Pályaudvarok bűze és a szerelem lassú extázisa: utazunk, próbáljuk abszolválni az érthetetlent, amit időnként giccsbe hajló romantikával úgy merünk nevezni: Élet. Nem félünk a félelemtől, régi alapszabály ez, a bátorság időnként meghunyászkodás, az alázat verekedés, a megszállottság pedig... Nem is tudom, talán egy szelet, párna alá rejtett penészes, összeszáradt vajas kenyér, amit az olvasó szomorú kamaszként majszolgat esténként, keserű szájízzel cigarettákra és nőkre (és/vagy férfiakra) gondolva, egzotikus álmok, tájak foglyaként. Belső vagy külső vidék, oly mindegy, hiszen a kényszer örök: leírni azt, amit senki más nem tud megfogalmazni, amit sem drogok, se szex, se a város vagy a legsúlyosabb perverzitás, az úgynevezett realitás sem tud reprodukálni: a tiszta önkívületet, ami egyetlen örökségünk ebben a sivár, beteg és meghasonlott világban, melyet nem átallanak egyesek Rendszernek becézni.

Már nem vagyunk gyerekek. Gyűlnek a sebek, behegednek, kemények lesznek, újabb sebek nyílnak, és mind a véres, mind az elvarrt vagy összenőtt részeknek egyre nagyobb igénye van valami ölelő, puha némaságra... "Egyre több a párna." Kellenek a sanzonok, kell az éhes, korgó gyomrú, őszinte beszéd, mindenféle naivitás vagy vekengés nélkül, kortárs szövegek igényével.

A költő szerelmes, a költő házasodik, a költő utazik, a költő hülye, a költő skizofrén, iszik, dolgozik, gondolkozik és figyel, főleg figyel, környezetére és "belnyezetére", de ez a költő nem pózol, önmagát adja és mutatja, ami talán az egyik legnehezebb mutatvány a dohány-, katlevél- és csepűrágók szűkülő és szűkölő társadalmában is. Véresen könnyű és nevetségesen komoly. Nem sasszézik a modorosság porcelánnippjein ez a költészet, pedig vannak benne balettmozdulatok és törékeny elemek is. Önazonos – számomra talán ez a legmegfelelőbb szó. És higgyék el, ritka teljesítmény ez manapság, mikor igen gyakran a képmutatás és megfelelési kényszer igazgatja az alkotó elmét. Nem vágja képünkbe önmagát, nem díszeleg-tetszeleg, nem köp ki megvetően. Művelt lélek szép beszédei, magától értetődő egyszerűséggel. Szarik ez kérem a világra. És milyen jól teszi.

prae.hu

nyomtat

Szerzők

-- Korányi Mátyás --


További írások a rovatból

Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetének bemutatójáról
Kritika Nagy Gabriella Elviszlek Amerikába című regényéről
Kocsis Gergely és Tallér Edina könyvbemutatója a Margó Fesztiválon
irodalom

Hegymegi Flóra és Horváth Florencia beszélgetése a Kötetlenül sorozat keretében

Más művészeti ágakról

Michael Sarnoski: Hang nélkül – Első nap
Gimesi Dóra: Amikor mesélni kezdtek a fák
Sírtunk Cannes-ban az Un Certain Regard izlandi nyitófilmjén
gyerek

31. Kabóciádé Családi Fesztivál


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés