20 éve láttam először élőben a Depeche Mode-ot - akkor még kvartettként - az MTK Stadion színpadán. Soha nem felejtem el, ahogy hatásvadász mennydörgés-effektek közepette, a Higher Love lüktető szintetizátor-hullámain beúszott a négy zenész árnyképe a színpadot takaró függönykoszorúra. 

Bár mennydörgésre idén is lehetett számítani - na nem effektként, hanem az időjárás-előrejelzésre hagyatkozva -, és a Higher Love is ismét felcsendült - ezúttal a Puskás Ferenc Stadionban -, mégis más volt minden. (És nem csak azért, mert Alan Wilder már 18 éve nem tagja a csapatnak.)

Egyvalami azonban azóta sem változott, mégpedig a töretlen rajongói kedv és lelkesedés.

Azaz, mégiscsak okozott egy aprócska törést a rajongásban a 2009-ben megjelent - és a címével ellentétben elég közepesre sikerült - Sounds Of The Universe album. De a lojális rajongó hamar felejt, ha idoljai igyekeznek a kedvére tenni. Márpedig az aktuális Depeche Mode nagylemez, a Delta Machine, a poszt-Alan-éra egyik legerősebb produktuma, és a hozzá kapcsolódó turné még az örökös zsörtölődőket is megenyhítette.

Egy kora-tavaszi kedvcsináló bécsi koncert után így én is nagy érdeklődéssel vártam a budapesti show-t. Ha nem is hozta ugyanazt a katartikus érzést, amit az első nagy találkozás, mégis itt kavarog még most is az agyamban, a hallójárataimban, a szívemben, a lelkemben. Már nem múló tinédzser-kori lázadás egy Depeche Mode koncertre kilátogatni, de még mindig képes érzelmi húrokat megpendíteni bennem a basildoni trió.

A műsor setlistje, az ott készült fotók már percekkel a koncert befejező taktusa után elérhetőek voltak a Neten, a különböző közösségi oldalakon, így csak néhány személyes gondolattal egészíteném ki a már mindenki által ismerteket.

A Depeche Mode zenéje számomra mindig is egyfajta legbelsőbb titkot, valami csak általam ismert, izgalmas kuriózumot jelentett. Még ha közben rajongók millióival is kellett osztoznom rajtuk.

Most, ezen a koncerten is megszólítottak. Igaz, ezúttal már más gondolatokat ébresztettek bennem a jól ismert sorok - Martin Gore dalszövegei - és Anton Corbijn művészi háttérvetítései, mint 20 évvel ezelőtt.

A már régóta hiányolt misztikus introval felvezetett nyitány (Welcome To My World) , a rockos ébresztő (Angel) és az első kötelező himnusz (Walking In My Shoes) után jött a lélekbe-agyba betalálások sora, kezdve a Preciousszel.



Az Enjoy The Silence kistestvéreként is aposztrofált dal talán az egyik legszemélyesebb vallomása Martin Gore-nak. A válása felett kesergő, a gyermekeit ért traumán lamentáló apa sirámait teljesen magaménak tudtam érezni, bár nekem nem - vagy nem úgy - kellett elhagynom a szeretteimet. Corbijn akár giccsesnek is tűnhető képsorai a feltétel nélküli szeretet szimbólumait, különböző házörzőket villantottak fel, erősítve ezzel a szám mondanivalóját.

Az  "ős-módosok" egyik kedvence, a Black Celebration búsan reménykedő sorai, és a "ne bízz a politikában" kiábrándult gondolatot hírdető Policy Of Truth is rólam, nekem szóltak azon az estén.

Egy új Depeche Mode-klasszikus is született ezen a koncerten, ez pedig a Should Be Higher. Igazi dühös-darkos szerelmi vallomás, mely nem hiányozhat a későbbi turnék dalmenetéből sem.

A Barrel Of A Gun, valamint az ezúttal Martin Gore által előadott Higher Love is a ritkán játszott, de kultikus áhítatnak örvendő számokat gyarapította a koncerten.

A balladák sorát a szintén Gore hangján felcsendülő When The Body Speaks nyitotta, melyet a Heaven követett - remek projekcióval.



A következő félóra a tombolás jegyében telt, kötelező klasszikusokat felvonultatva (A Question Of Time, Enjoy The Silence, Personal Jesus), köztük egy még be nem érett nótával (Secret To The End), egy újsütetű közönség-kedvenccel (Soothe My Soul), és egy jópofa remix-verzióval (A Pain That I'm Used To).

A ráadásblokk előtt mivel mással is lehetne stílszerűen búcsúzni, mint a Goodbye-jal.

Martin kihagyhatatlan Home-ja után jött az aktuális turné egyik (számomra) legemlékezetesebb momentuma, a Halo. Ezúttal nincsen karate-rúgás, eroto-hipnotikusan pulzáló szintetizátor, csak egy lecsupaszított, csodálatos dallam, és Dave szívbemarkoló éneke. Igen, ez a Goldfrapp-féle átirat 2004-ből.



Hiába tapossák ötvenes éveiket Basildon dicső (örök)ifjai, egy kis infantilizmus még most is belefér, és talán a rajongók sem haragszanak meg a Just Can't Get Enough miatt. Mégiscsak ez volt az első nagy dobása a bandának, amivel sok helyütt még ma is azonosítják őket. Ez az ő "Satisfaction"-jük, az ő "Light My Fire"-ük. A poptörténelem része.

A (tini-)popsztárból rocksztárrá válás útjának első mérföldköve, az I Feel You utoljára '98-ban szerepelt itt hátul, a ráadás-blokkban. A Never Let Me Down Again nélkül meg egyszerűen nincsen Depeche Mode koncert. Hogy miért? Tessék csak idenézni...



Hát, többek között ezért szeretem én, és velem együtt még sok százan-ezren-millióan ezt a bandát, minden esetleges gyengeségük ellenére. Hiszen pont ezektől a gyengeségektől válnak olyan esendővé, emberivé, mint amilyenek mi, a rajongóik vagyunk. Még ha Dave Gahan selyemkesztyűt is húz a meet and greet-ek alkalmával...

De egy ilyen karrierrel, munkássággal a hátuk mögött ennyi talán belefér.

És egy következő budapesti koncert is beleférne a jövő év elejére prognosztizát sportcsarnok-turné keretébe! Ha ez mégsem jönne össze, 2014. február 8-án Bécsben mindenesetre újra átélhető, bepótolható a Depeche Mode-varázslat!