A főszereplő Esma (Mirjana Karanovic) lányának, Sarának (Luna Mijovic) édesapja kilétére vonatkozó kíváncsisága tökéletesen ugyanis csak a film vége felé elégíttetik ki, a vájtszemű nézőnek (sic!) azonban a játékidő ötödik perce körül már nemigen lehet kétsége Sara fogantatásának körülményeit illetően.

Jasmila Zbanic posztháborús drámájának mozgatórugója Esma önmagát megalázó, kétségbeesett harca annak érdekében, hogy lányát boldoggá tegye, és közben a délszláv háborúban szerzett sebek lehetőség szerint érintetlenül maradjanak. Egészen konkrétan: Esma megpróbálja előteremteni Sara osztálykirándulására a megfelelő összeget, miközben titokban akarja tartani, miért nem tudja előkeríteni azt a dokumentumot, amelynek alapján lányának, mint minden bosnyák háborús hős gyermekének ingyenes utaztatás járna.

A történet – abszurd módon – a legteljesebb mértékben hétköznapi, ugyanakkor mitikus szimbolikával rendelkezik. Esma kislánya a háború bűnében fogant, a számtalan csetnik erőszaktevő egyikének gyermekeként, gyűlöletgyerekként látta meg a napvilágot. Az anya végül vállalta a kislányt, vállalta, hogy egy csetnik zabigyereket fog tiszta szívéből szeretni. Amilyen nagy dolognak tűnik ez, olyannyira természetes, az adott környezetben mondhatni gyakori jelenség.

A dráma nem feltétlenül kerül a felszínre, a háború véget ért, de mégis jelen van, szóban, cselekedetben és mulasztásban. A szereplők szinte megállás nélkül a háborúról beszélnek, bármi legyen is a téma. A cipészüzemben az asszonyok nevetve esküsznek Tito-ra, Sara barátja egy szabadságharcos fegyverével imponál a lánynak. Esma és udvarlója, Leon között az első beszélgetés hagyományosan indul („Ismerős vagy nekem valahonnan...”), de azonnal kiderül, hol látták először egymást: a tömegsírok feltárásánál mindketten szeretteiket keresték. Amikor Leon búcsúzni jön Esmához, mielőtt kivándorolna Ausztriába, a nő egyetlen ellenérvet hoz fel: „Ha te elmész, ki fogja azonosítani az édesapádat?”

A szokványos jelenetekbe bizarr elemek vegyülnek, még a klasszikus reggeli birkózás a gyerekkel (mint a kiváló szülő-gyerek kapcsolat ékes bizonyítéka) sem a megszokott módon zajlik, Esma lelöki magáról Sarát, amikor a lány két vállra fekteti őt.

Luna Mijovic játékában nyoma sincs a gyerekszínészekkel kapcsolatban gyakran felvetődő problémáknak, tökéletesen alakítja a dacos, fékezhetetlen, önmagát kereső tinilányt – tipikus kamasz, de mégsem sablonos. Mirjana Karanovic pedig mintha önmagát adná, sallangmentesen, szinte eszköztelenül jeleníti meg Esmát. Kettejük kapcsolatának alakulásában az osztálykirándulás csupán katalizátorszerepet tölt be, a titoknak előbb-utóbb elő kell kerülnie, a háborút nem nyelheti magába egyetlen generáció, csak hogy gyermekeit megóvja. A terhet az anya kénytelen átadni gyermekének úgy is, hogy ő sem szabadul meg tőle. Ennek ellenére, a beavatást követően mégis pozitívan zárja a filmet Jasmila Zbanic – Sara és Esma között újfajta szövetség van kialakulóban.

Egyszerűségében felemelő film a Grbavica, amely úgy tud hatást elérni, hogy nem él sem a tragikus vég, sem a happy end eszközével. A történet kezdetekor a közvetlen veszélyen, a háborún már túl vagyunk, a cél már nem az élet megtartása, hanem a továbbvitele.