bezár
 

színház

2013. 10. 09.
Drága besúgott kollégáim
Pintér Béla: Titkaink
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Drága besúgott kollégáim Pintér Béla eddigi darabjait áttekintve érdekes kísérlet a Titkaink: megpróbálja a régiek stílusát a legutóbbiakéval összehozni, de ez újabb remekművet sajnos (még) nem eredményez.

Pintér Bélából persze csak egy van, és nem érdemes éles cezúrát vonni tevékenységében, de munkáiban szép lassan egy igen szembetűnő új irányvonal figyelhető meg, aminek ékes bizonyítéka nemrég megjelent drámakötete. Most képzeljük csak el korai alkotásait papírra vetve: kohéziót nem biztos, hogy túl sokat olvasnánk ki belőlük, maguk az előadások mégis rendkívül erősek és egységes szövetűek. A korai Pintérek nagyon közel állnak ahhoz, amit "összművészeti alkotásnak" szokás nevezni és amit például Vidnyánszky Attila is képvisel. Egy korai Pintér-előadásban a próza mellett legalább olyan nagy szerepe van a népzenének, a táncnak és a vizualizációnak. Aztán a Kaisers TV, Ungarnban, de leginkább a 42. hétben ez a stílus letisztul, a szándékos harsányságnak nyoma sincs, a szöveg mellett nem épül be azzal azonos szinten más művészeti elem. A 42. hét még rá is játszik erre azzal, hogy a zenekar a legközhelyesebb tételeket játssza a dramaturgiailag fontos pillanatokban, tehát effektként működteti a muzsikát. Albinoni Adagiója egy haláljelenetben – "nagy ötlet", mondhatnánk szkeptikusan, ha nem hatna inkább ez a párosítás élénken a rekeszizmunkra.

Szkéné színház



És hogy miért is ez a hosszú bevezető? Mert Pintér Béla legújabb, a premieren hatalmas ovációval fogadott előadása, a Titkaink amellett, hogy benne most is a dialógusokon van és nem a formán a hangsúly, megpróbálja megidézni a korábbi korszakot. A helyszín erre az apropó: egy táncházban járunk, főszereplőnk is lelkes népzene-gyűjtő és néptáncos, Balla Bán István (Friedenthal Zoltán). Ő az, akit majd a politikai rendszer bekebelez, III/3-as ügynököt és barátja börtönbe juttatóját faragva belőle. A hatalomnak nincs nehéz dolga: István ugyanis beleszeret hétéves nevelt lányába, Timikébe (Enyedi Éva), ami ha kitudódna, egyenes út vezetne számára a fegyházba.

A nem túl erős szüzsét kommentálja a zenekar és a dalok is, de ezek a kommentek nem egyebek, mint az imént látottakhoz passzoló, az ott történteket megéneklő népdalok. Ez így kissé didaktikusnak hat, arról nem is beszélve, hogy a hangszerek sokszor elnyomják az énekhangot; egyedül Roszik Hella gyönyörű kétpercese marad emlékezetes. Nem véletlen, hogy az előadás második felében a muzikalitás háttérbe is szorul – így amiről azt hinnénk az első öt percben, hogy a látottak legnagyobb előnye lesz, kihasználatlan lehetőség marad csupán, felesleges díszítés a szöveten.

Ami viszont az előadás kétségtelen előnye, az a múltidézés (köszönhetően egy kiemelkedő alakításnak, de erről majd később). 1980-at írunk, a ruhák, a parókák, a helyszínek és a stílus is tökéletesen jelzi a kort. A táncházi hangulat ugyanúgy visszarepít a múltba, mint a lepukkant kis kocsmában a pincér (Thuróczy Szabolcs) taplósága, a szemünk előtt gőzölgő pacalpörkölt vagy a pártházi jelenetek. A háttérben pedig a díszlet leghangsúlyosabb darabja, egy hatalmas, forgó magnókazetta.



A cselekmény két szálon fut, egyrészt István belső vívódása megspékelve néhány meredek, már-már obszcénül hátborzongató jelenettel, másrészt a szamizdat kiadványokat terjesztő és író társulati főnök, Tatár Imre (Pintér Béla) egyéb jellegű magánéleti problémái: új, kőkommunista barátnője (Szamosi Zsófia) és előző házasságából származó fia, a zongorista Ferike (Stefanovics Angéla) összebékítése. Őróla kell majd Istvánnak jelentéseket írnia.

Friedenthal Zoltán ezúttal főszerepet kapott, és mind külsejében, mind megtörtségében jól hozza István figuráját – egyedül azt éreztem kissé sutának, hogy ha ez a karakter ennyire érzékeny és önmarcangoló, már-már esetlen, hogyan lehetett egy jelentős mozgalom központi alakja. Pintér a tőle megszokott szerepet osztotta magára, és nagyjából ugyanazzal az eszköztárral is dolgozik, mint korábban. Szamosi Zsófiát karakterének egydimenzióssága igencsak kalickába zárja, de szövege néhány jól sikerült szakzsargonjának köszönhetően a közönségből röhögőgörcsöt is ki váltani, a darab végi "vörös farokban" pedig remekül hozza Kudlik Júlia manírjait. Sajnos Roszik Hella és Enyedi Éva sem kap túl mély figurákat, de tisztességgel helytállnak. Jobban járt viszont Thuróczy Szabolcs több karakterrel, Szujója például az a fajta hátba támadó gennyláda, akivel csak színpadon találkozunk szívesen. A felszámolt Kamaraszínházból átigazolt Stefanovics Angéla ismét egy olyan karaktert kapott, amellyel gyakran megtalálják (kisgyerek – mennyivel jobb volt a Kaisersben naiv cicababának látni!?), de örömteli, hogy még mindig nem ragadt bele a manírozásba, és a neki adott szöveg összes poénlehetőségét kihasználja. Ráadásként egy másik szerepben underground dark ladyként is hozzájárul a múltidézéshez.



A legjobb alakítás viszont ismét a nemrég kritikusi díjjal is jutalmazott Csákányi Eszteré. Már a darab első, vallomás-jelenetében is remek mint pszichológus-öregasszony, de mint Aczél György-alteregó mindenki mást elhomályosít. Mimikája, hanghordozása, testtartása, az a kimértség, ahogy a szavakat kiejti, és ahogyan tulajdonképpen kikezd Istvánnal, végig kifogástalan. Sokat nyer vele az előadás és maga a társulat is.

A Titkaink érdeme még a remekül működő színészgárda és a múltidézés mellett az, hogy bátran mer beszélni olyan dolgokról, amivel magyar színpadon keveset találkozunk, és akkor is csak valamelyik külföldi szerző tollából származó darabban. Ilyen például az ügynökkérdés vagy a szocializmus és a demokrácia kapcsolata. Mindezt persze nem akadémikus szinten, hanem közérthetően, kicsit már-már bulvárba hajlóan. Sok jelenet célja ugyanis elsősorban inkább a hatáskeltés, a nevetés kiváltása, és csak másodsorban a komoly kérdések feltevése.

Elég csak arra gondolni, hogy míg jókat nevethetünk Szamosi Zsófia szövegén, addig a háttérben ott van István drámája a pedofíliával. De az előadás ezzel nem kezd semmit azon túl, hogy szembesít néhány kellemetlen jelenettel. István csak a hatalom előtt bukik le, barátai előtt nem, hiába rontja meg Timikét, ennek nem lesz következménye. István, miután börtönbe juttatta Imrét, leitatja Ferikét, hosszan szemez pucér hátsójával, összevagdossa a nemi szervét (nadrágon keresztül, ami az egész előadás alatt végig kihívóan dudorodik). Ez a végkifejlet hatásos ugyan, de hatásvadász is. Maga a szöveg is helyenként olyan, mint amilyennek a kádárizmus dialektikáját elképzeljük, ergo paródia. Mindemellett az előadásnak olyan frappáns megidézései is vannak, mint a hangosbemondóval díjátadót megzavaró Enyedi Éva, ami egyből eszünkbe juttathatja a Pesti Magyar Színházban Markó Iván balettjén hasonlót elkövető Gulyás Mártont is.



Sok ambivalens momentuma van tehát a Titkainknak, viszont megnézni már amiatt is kötelező, ahogy a közönség reagál rá. Pintér Béla ugyanis nemcsak színház-, hanem közönségcsináló is  elérte azt, amit csak az igazán fontos alkotók tudnak. Törzsközönsége van, estéről estére felbukkannak ugyanazok az arcok, akik teljes lényükkel elmerülnek a színházi élményben és kirobbanó tapssal jutalmazzák a látottakat. Lehet fanyalogni, hogy ez a mű nem sikerült olyan mélyre, mint mondjuk a Szutyok vagy A Sütemények Királynője, de kétségtelenül ott van az évad fontos eseményei között. Akik pedig a Kaisersszel szerették meg a társulatot, ezt még jobban imádni fogják.

Pintér Béla: Titkaink

 

 

Balla Bán István: Friedenthal Zoltán

 

Dr. Szádeczky Elvira, Pánczél György: Csákányi Eszter

 

Kata: Roszik Hella

 

Timike: Enyedi Éva

 

Zakariás Bea: Szamosi Zsófi

 

Tatár Imre: Pintér Béla

 

Szujó, Pincér, Pogány: Thuróczy Szabolcs

 

Tatár Ferenc, Ági: Stefanovits Angéla

 

Borbíró: Póta György

 

Konkoly: Pelva Gábor

 

 

Zenészek: 

Pelva Gábor - hegedű, brácsa, gitár

Póta György - szintetizátor, bőgő, brácsa

 

 

Dramaturg: Enyedi Éva

 

Jelmeztervező: Benedek Mari

 

Jelmeztervező munkatársa: Kiss Julcsi

 

Tér: Tamás Gábor

 

Fény: Varga László

 

Hang: Simon István

 

Kellék: Quitt László

 

Rendező munkatársa: Hajdú Rozi

 

 

 

Rendező: Pintér Béla

Bemutató: 2013. szeptember 28.
Szkéné
Színház

Fotók: Mészáros Csaba

nyomtat

Szerzők

-- Baráth József --


További írások a rovatból

színház

Interjú Lipták Ildikó színházi nevelési szakemberrel
színház

Budaörsi Szentivánéji álom a Városmajorban
Horváth János Antal – Nyáry Krisztián: Száz év Major, avagy az eszméimet nem cserélem a Városmajori Szabadtéri Színpadon

Más művészeti ágakról

Vonnák Diána: Látlak, Jelenkor, Budapest, 2021.
Interjú Vizin Viktóriával eltérő kulturális tapasztalatokról, a külföldre költözés fontos állomásairól


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés