Keller Dover és felesége vígan élik napjaikat Hálaadás idején egy havas amerikai kisvárosban, a környékén élő Birch-famíliával jó barátságban állnak, a két család lányai, Anna és Joy szintén remekül kijönnek egymással. Egy nap azonban szörnyűség történik: a kicsiknek nyomuk vész, a szülők idegei pattanásig feszülnek, a rendőrség zsákutcába fut, Dover megszállottsága egyre ijesztőbb méreteket ölt.

E három közül egyiket sem érheti panasz. A Csempészeket író Aaron Guzikowski szkriptje csűrcsavaros, vörös heringekkel telepakolt tour-de-force, egyik fordulat éri a következőt, gyakorlatilag szusszanásnyi időnk sem marad a játékidő végéig, ugyanakkor egy még ennél is fontosabb ütőkártyát is képes kijátszani, jelesül a Fogságban drámai vetületét sem maszatolja el. Igazi tűzpróbát élhetünk át, morális dilemmák súlya nyomja a karakterek vállait. Jelentőséggel bír, amikor Birch, az apa az ünnepen egyre megviseltebb, összeomlik, fájdalmában megbénul. Hasonlóan bőr alá hatol Keller Dover, a mélyen vallásos apa lecsúszása: a Miatyánkat mormoló férfi a nyitó képsorokon még pusztán egy szarvast terít le, aztán arról számol be, hogy a világban semmi nem biztos, a kúton elfogyhat a benzin, napjaink egyik pillanatról a másikra véget érhetnek, hogy aztán sorsszerű fatalizmussal az arcába robbanjon a legrosszabb, ami ellen képtelen érdemben, fizikailag, erkölcsileg tenni.

Hugh Jackman pazarul alakít: a jelenetben, amikor kalapáccsal bírná szóra az állítólagos emberrablót, haragjában széttöri a mosdókagylót, a falat csapkodja, ám a megoldáshoz nem jut közelebb, sőt, egyre távolabb sodródik attól. Nem véletlenül lesz a Fogságban egyik vezérmotívuma éppen az, hogy sokáig nem is tudjuk, ki az igazi tettes, nem derül fény arra, hogy Dover vajon csak téveszmék rabja ("Lehet, hogy csak azt látod, amit látni akartál.") vagy tényleg az orránál fogva vezeti őt egy magát lelki sérültnek, fogyatékosnak álcázó, Legbelső félelembe illő Edward Norton-i fiatal sátán? Pontosan emiatt nevezhetjük a mozit thrillernek, ez a súlyos kényszer okozza a suspense-t és lök bennünket a thriller-hatásmechanizmus fogaskerekei közé. Sőt, ebben a rangban erkölcsi meseként is interpretálható a sztori, mivel a kínzás, a brutalitás, az igaz-hamis pszichológiai játszmák kényes kérdéseit kezdi feszegetni – az már csak hab a tortán, hogy ebben a kiélezett helyzetben Jackman valóban ledobja magáról a rátelepedett szuperhős-imázst (Villeneuve kezei alatt ő egy komoly aktor, nem pedig a popkultúra Rozsomákja), és elhisszük minden haragját, átéljük az összes frusztrációját.


 

A Loki nyomozót alakító Jake Gyllenhaal méltó társa. Kezdetben alig oszt neki lapot az elbeszélés, utána azonban mind hangsúlyosabb a detektív erőpróbája, valamennyi küszködése. Mondhatjuk, hozzá fűződnek a mozgalmasabb szcénák: míg Jackman gyanúsított-kínzása drámát és feszültséget házasít, Gyllenhaal zsarufigurájában a "thrill" érzete növekszik – ide alighanem a film vége felé látható száguldás kívánkozik, amelyben karaktere vérző arccal, a sötétben villódzó reflektorfények tengerében verseng az idővel, vagyis a thrillerek egyik legalapvetőbb motívuma kerül elő az esetében. A Fogságban továbbá atmoszférateremtésből is jelesre vizsgázik, Roger Deakins sztároperatőr ismét kitesz magáért. Hó hullik, nyomasztó szürkeség telepszik a városra, a sötét beállításoknak sárgásbarnán égő gyertyalángok kölcsönöznek melankóliát, hideg lehelet érződik a nyakakon, zuhog az eső, az alkoholos üveget szorongató, dühös apa képéhez sivár miliő társul, netán vaksötét hírnököl totális reménytelenséget.

Ilyen értelemben (valamint a krimi drámaivá fokozása, vagy ha tetszik, a bűnügyi szálba kódolt tragikum felvillantása révén) a mozi Dennis Lehane nihilista bűnregényeinek (vagy a szerző művéből készült adaptáció, a kislányrablásról szóló Hideg nyomon és a lánygyilkosságról, pedofíliáról, bosszúról tudósító Titokzatos folyó) örököse is lehet, de a Narkó illúzióvesztettsége is ránk köszön. Keller Dover elvakultsága Az ígéret című Dürrenmatt-mű igazságkereső hősével azonos (ideszámíthatjuk a belőle készült feldolgozásokat a Fényes nappal történttől Fehér György meditatív, fekete szériás Szürkületén át a Jack Nicholson-os Az ígéret megszállottjáig). A mind súlyosabb veszteségek, a "minden elveszni látszik" érzése a Hetedik poklára hajaz, az eltűnést követő leírhatatlan fájdalom és kétségbeesettség pedig a Nyomtalanul szörnyűségeire rímelnek – de ha kívánjuk, az olyan depresszív "fagyos krimiket" is említhetjük, mint a Gyilkosság című tévésorozat, az Álmatlanság norvég eredetije. Villeneuve ráadásul van annyira okos és bátor, hogy a rosszullétet nem kívánja enyhíteni, valóban annyit csavar az események menetén és tényleg annyi depressziót áraszt, amennyit jó ideje nem láttuk már fél-független thrillerben, hollywoodiban meg pláne. 

Guzikowski magabiztos zsánerírásában csak úgy szaporodnak a fordulatok, ráadásul a 153 perces talányra ("Ki rabolta el a lányokat?") vérfagyasztó lassúsággal hömpölygő szcénák után érkezik válasz (közben pedig igencsak feszesen telik a két és fél óra), az író és a stúdióiparban boldoguló kanadai bérrendező (a Polytechnique fekete-fehér iskolai vérengzése, illetőleg a Felperzselt föld incesztussal, ártatlanságeltiprással, családi anomáliákkal zsúfolt története) aknamunkája sikeres. A Fogságban egy kiváló forgatókönyvvel áldott, jéghideg, pokolian sötét, a nézőből is érzelmi és fiziológiai reakciókat (ijedtség, keserűség, nyugtalanság) kicsikaró bűnügyi-thriller-dráma, amelynek a végére érve továbbra is a fagyban masírozhatunk – köszönhetően egy elhollywoodiasítást ígérő, ám végső soron mégis nyitott befejezésnek, amely megérteti a publikummal, vajon mit gondolhattak, mi több, élhettek át azok, akik 25 éve látták először a Nyomtalanult.

Fogságban