bezár
 

film

2007. 08. 08.
Fogyatékkal él
Koltai Lajos: Sorstalanság
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fogyatékkal él Azt, hogy prüdéria a KZ-vel hogy jöhet össze, csak Koltai tudja, ki nem akart korhatáros filmet, nehogy kevesebben nézzék meg. Pilinszky (ki Kertészt is gyógyíthatatlanul inspirálta) kedves szavát kilökve a kontextusból, ideírom végre: „botrány”.
A deres halántékú Koltai Lajos első rendezői filmje igazi (cukorba mártott) magyar narancs! Édes semmi 2,7 milliárdból: kis lépés az Oscar-díj, nagy lépés a nézők kiskorúsítása felé.

A magyar filmek nagy része igencsak didaktikus, s ezáltal vállalhatatlan. Klasszikusaink tehetségéből sokszor csupán lapos történelmi tablók megkonstruálására futja. Ebbe a hibába még az Oscar-díjas Szabó István is beleesett A Napfény íze című, nemzetközi koprodukcióban készült alkotásával.

Állandó operatőre, Koltai Lajos sem tudta megtörni ezt a hagyományt. Gyönyörködtetni és meghatni akart: következésképp Kertész Nobel-díjas Imre regényéből (szándékai ellenére) egy ifjúsági filmet sikerült forgatnia. A 2005-ös (!) Sorstalanság nem kívánt a holocaust-adaptációk szertartásrendjétől eltérni, mint tette azt például Roberto Benigni Az élet szép című, szintén naivnak mondható munkája; mely ártatlan abszurditásával és felszabadító derűjével mégis észrevétlen váltott le egy fél évszázados narratívát!

Sors-miliőA hasonlóan brutális világokat megidéző, a mozifilmek színvonalát sokszor meghaladó (bár rendre lesajnált, leginkább a krimi műfajába sorolt) amerikai sorozatok, mint a Maffiózók, a Twin Peaks vagy épp európai társuk, A Polip is képes volt önálló egészként funkcionálni. Megalkotott egy teljes(en unikális), zárt struktúrát. Hiteles miliővel, nyelviséggel.

A Sorstalanság – hitelesnek kevésbé nevezhető – világa sok tekintetben felidézi Spielberg Schindler listáját és Polanski A zongoristáját, de például tempójában különbözik tőlük. Koltai óvatosan – ám a 2000-es évek filmjeihez képest mégis látványosan – élt a „lassúság technikájával”. Ha egy mozi lassú, metafizikusabbnak (vö. Tarr Béla), vagy éppen brutálisabbnak (vö. Tarantino) célszerű lennie; mert művészibb (úgymond a formától) nem lesz.

Nem csoda hát, hogy Koltai Sorstalansága legeredményesebben paródiaként „olvasható”. Nem tökölünk, ölünk! – mondá a jó Lajos, és felsorakoztatta a regény erényeit, majd egy méterről sorra tarkón lőtte mindet! Fájdalom, hogy ehhez Kertész Imre (alkalmasint tapintatból) a nevét adta. Talán nem akart hálátlannak látszani.

A könyvet bár sokan megvásárolták (kávébarna borítója passzol a koloniálbútorhoz), kevesen olvasták. A film előkészületeit kísérő giccs-hisztéria a felhergelt és beidomított média asszisztenciájával így még inkább ráerősített a reflektálatlan várakozás(ok)ra. (Persze a horogkeresztények obligát hangulatkeltése is megérne egy külön feketemisét!)

A torz nyelvhasználat tükrözésében (is) világirodalmi jelentőségű Kertész összetéveszthetetlen mondatai nem javítottak a filmen. Pedig e médiacsere (papír versus vászon) lehetősége igenis kecsegtető volt: az idegenség, az önveszélyes irónia és a fájdalom intenzív emlékmunkája ritkán látott dolgokra lett volna képes. Ám még Morricone is mindent megtett, hogy ez ne így legyen. Önismételt bőszen: saját toposzait csengette-bongatta újra és újra. Hangjai nem verődtek vissza sehol: a gyávaság nem szólal(t) meg! Nyilván meg akarta úszni a munkát. Nyugdíjas muzsikájában ez volt a legbántóbb, nem a giccs (habzása).

SorsLassúdad kameramozgás, porcukorral megszórt, majd kakaóval finoman bebarnított képsorok. A vezetetlen színészek erőtlen szövegfelmondása, egyáltalán a szó szerinti átvételek nagy száma nem a „hűséget” szolgálta, hanem a koncepció és vízió hiányát kívánta elleplezni. Még a színvonalas(abb) színészek is alulmúlták maguk. Puszta illusztrációt műveltek; ami nem tragédia, csak hogy ez itt – ha nem tévedek – nem az Egri csillagok. A Köves Gyurit alakító (parodizáló?) Marci, vagy ki: nagy szemével egyre csak nézett az óriás semmibe. Idomított kiskamasznak tűnt csupán, ki szépen eljátssza az ízlésficamos felnőttek tévképzeteit. Egyetlen jelenetben volt fantázia: mikor sorakozókor a rabok beteg ritmusban kezdtek el dülöngélni előre-hátra, meglódítva ezzel az asszociációk dominóját. Végre tapintható lett a szürrealitás (szükséges minimuma). Persze logikusnak tűnhet az is: ez csak véletlen, avagy egy dilettáns siklás hibátlan kanyarja volt.

Azt, hogy prüdéria a KZ-vel hogy jöhet össze, csak Koltai tudja, ki nem akart korhatáros filmet, nehogy kevesebben nézzék meg. Pilinszky (ki Kertészt is gyógyíthatatlanul inspirálta) kedves szavát kilökve a kontextusból, ideírom végre: „botrány”. Sem az író nyelvkritikájából, sem az általa újraépített infantilizáló diktatúrából nem érzékeltünk semmit. Megsemmisült az irónia is. A rendező kiprovokálta a közhelyes reakciókat: „Haláltábor: „jaj, de szörnyű!” Ebben a ben minden valódi elégett, mielőtt megtestesülhetett volna. Bár az ember és a nyelv bűneiről szóló, paradigmaváltó regény nem pusztult el ezzel a mozival, de fogyatékkal él tovább.

(Rendezte: Koltai Lajos, zene: Ennio Morricone, operatőr: Pados Gyula. készült: 2005.)
nyomtat

Szerzők

-- Pollágh Péter --


További írások a rovatból

Felix Van Groeningen és Charlotte Vandermeersch: Nyolc hegy
Bernáth Szilárd: Larry
Mark Mylod: A menü

Más művészeti ágakról

Izsó Zita: Bekerített erdő, Scolar Kiadó, Budapest, 2022
Scruton zenei írásainak magyar fordításáról
Légrádi Gergely: Alkalomadtán
gyerek

A téma: Képek és könyvek


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés