Emlékszem, az ezt megelőző alkalmak még a tapogatózás jegyében teltek. A képregényt – mint médiumot – definiálni kellett, önálló kulturális műfajként pozícionálni, egyúttal felmérni, hol húzódik a betévedt kisgyerekes apukák és a komolyabban érdeklődő valódi célközönség közt a határ. Egy ízben két naposra duzzadt az esemény, szakmai konferenciával megtámogatva, olyan nagy nevek közreműködésével, mint Jankovics Marcell. Azóta viszont jóval kevesebb kiadó képviselteti magát a vásáron, egész pontosan idén 5–6 stand sorakozott. A kínálatuk sokkal szerényebb – míg az elmúlt években egymást érték a kartondobozokban túrható régiségek, idén leginkább a viszonylag friss, saját kiadványokra koncentrált mind a Kingping, mind a Képes Kiadó, de a Fumax is.
Az előadások azért szépen vonzották az érdeklődőket. A napot Váradi Gábor, képregényes körökben régi motorosnak számító előadó nyitotta. Annak idején megkezdett történeti alapozását folytatta a 80-as évek modern, komor világú sztorijaival és alkotóival. Egy nem épp habkönnyű művel kezdett: Art Spiegelman Mausával, amely a maga abszurd, vizuálisan sematikus stílusában, és komplex, nem ritkán ambivalens szereplőivel olyan kritikus képet fest a holokausztról és következményeiről, ami nem véletlen érdemelte ki a Pulitzer-díjat is. A mű többrétegűsége és világa joggal emeli ki a képregények sokszor hatásvadász, éretlen masszájából, és helyezi át a klasszikus alkotások egyetemes kánonjába. Batman kronologikus fejlődéstörténetével vezette fel a bronzkor szuperhős-ábrázolásának kérdését. Azt a trendet, amely az 50-es, 60-as évek infantilis, tét nélküli figuráiból faragott egy neurózisoktól sújtott, cinikus szuperhős gárdát. A denevérember esetén már közhelyszámba megy Frank Miller és Alan Moore legendás történeteit (Első év, A gyilkos tréfa) a realisztikusan festett, átpolitizált szuperhős mint olyan sarokköveiként emlegetni. Innen persze a korszakos, saját műfajiságán messze túlmutató mesterműnél, a Watchmennél lyukadtunk ki. Komplett tanulmányt lehetne erről írni, ám az időkeret szűkösnek bizonyult
Róka László előadása volt véleményem szerint messze a legérdekesebb. A szuperhősök pszichoanalitikus értelmezésére tett kísérletet, a rövid idő ellenére meglepő precizitással. Röpködtek az olyan fontos terminusok, mint a szublimáció, amely egy traumán való kreatív felülemelkedés – pl. a Maus esetén –, illetve a túlkompenzáció és identifikáció. Batman az őt ért traumát pl. úgy igyekszik feloldani, túlkompenzálni, hogy denevérjelmezt öltve az összes bűnözőre kivetíti tárgytalan dühét, miközben egy olyan lénnyel identifikálódik, amelytől fél. Ahogy A gyilkos tréfában Moore hajszálpontos karakterábrázolása rávilágít: a kosztümös igazságosztók legtöbbje patologikus eset. Antiszociális, valamint autoriter személyiségekként csupán környezetüket manipulálva, olykor fals felhangokkal törekednek az objektív morál fenntartására. Csupa neurotikus fazon, az olvasó mégis omnipotensnek érzi őket, mivel vágybeteljesítő bálványként működnek. A Pókember-sorozat Jean DeWolf halála című, az önbíráskodás kérdéskörét tematizáló kötetével magam is törlesztettem gyerekkori vágyaimnak, 1800 forintot.

Kertész Sándor következett a képregény és az animációs filmek párhuzamos prezentációjával. Az elmúlt évek műfaji apológiáival szemben ismét egy történeti kitekintést kaptunk a két médium szimbiotikus viszonyáról. A század eleji technicista ihletettségű alkotásoktól a tévé diktálta gazdaságelvű gyártási trendekig vázolta fel, hogy a 80-as évekre miként fordult meg egymáshoz képest képregény és rajzfilm alá-fölérendeltségi viszonya.

ayer Antal ezután az elmúlt évek izgalmas témáihoz (képregény és irodalom, képregény-forgatókönyvírás) képest egy általánosabb jellegű bevezetést tartott a comics, valamint az irodalmi művek összecsapott, egyéjszakás kalandjairól és az önjogán életképes szerelemgyerekekről, vagyis az adaptációk kérdéséről. Aktuális könyvében (Az adaptáció kísértése) a klasszikus regények képkockába ágyazása és annak művészi igényű megvalósítása mellett tör lándzsát, kezdve a narratológiai, elbeszéléstechnikai nehézségektől, az eredetivel egyenrangú, a képregény saját formanyelvén megszólaló klasszikusokig. Példaként Auster Üvegvárosának Tükörváros című feldolgozása kerül elő, melyben a graphic novel formátuma által adott lehetőségeket kihasználva, a forrásművel ritmikailag és terjedelmében azonos fasúlyú olvasatot tisztelhetünk. Ugyanakkor az adaptációk legkézenfekvőbb célja az ismeretterjesztő szándékban érhető tetten. Azonban így a laikus olvasóban téveszmék alakulhatnak ki, hiszen egy szükségszerűen zanzásított, leegyszerűsített történetet kap, amely nem tudja és nem is akarja felülírni nagy elődjét.
A délutáni kerekasztal-beszélgetés volt talán a leginkább pezsdítő. Bemutatkozott a Wiki.kepregeny.net portál, ami a Képregeny.net utódjaként a Magyarországon megjelent kiadványokat katalogizálja, nem kis segítséget nyújtva a gyűjtőknek. Ezt követően a honi kiadás még gőzölgő újdonságaival kínálták körbe a nagyérdeműt. Először is Bayer Antal, közismert hazai képregényguru, s egyben a Zórád-képregények kiadója, beszélt az Aranyásók Alaszkában című történetről, az újra megjelentetés technikai nehézségeiről. 40-50 Zórád-képregény eredeti rajzai, illetve azok digitális változatai vannak a kArton Galéria birtokában, ezeknek a szkennelt változataival dolgozott Bayer. A roppant pepecselős tördelési, betűszedési munkák ellenére az ehhez fogható kuriózumok célközönsége ugyanaz a szűk réteg, akiket az eredeti klasszikus kiadványok is tűzbe hoztak. Mintegy 300 körüli kiadási példányszám az, ami már optimistának mondható.

Kiss Ferenc – aki nem mellékesen egy nappal korábban a Rejtő-figurák képregényes interpretációiból álló kiállítást nyitotta meg a Somogyi könyvtárban – a több évtizedes Móra-adaptációkat csokorba fogó kötetről beszélt. Irigységének adott hangot, hiszen Bayerrel ellentétben neki "iszonyat szar" nyomatokból kellett várat építenie. A kivetített részletek bebizonyították, hogy az itthon uralkodó mostoha viszonyok dacára a puszta rajongói akaraterő, a szinte hobbiból elkövetett képregénykiadás igenis képes a nyálelválasztást beindító szép kötetekkel szolgálni
Tálosi András az EpicLine (5panels csoport) színeiben pontosan erről az egyre lelkesítőbb trendről beszélt. Idén került ki kezük közül a legelső kizárólag magyar alkotóknak teret adó havi képregényfüzet, ami idáig példátlan teljesítmény. Úgy érezték – helyesen – hogy a 10–14 éves generáció számára a leginkább Pókember fémjelezte amerikai szuperhősdömping igencsak homogén képet ad. Többek közt ennek is köszönhető, hogy a magyar átlagember szemében a képregény egyet jelent a kívül hordott alsógatyában díszelgő jenki majomparádéval. Úgy érezték – helyesen –, hogy ilyen viszonyok között valakinek muszáj a tetszhalott magyar comics kultúráját is képviselnie. Így nem csak a kicsik körében fontos, de minden téren hiánypótló anyaggal van dolgunk. Mások mellett a jópofa Busók és a merőben eredeti A fekete holló század eleji magyar szuperhőse igyekszik a lehető legszélesebb skálán játszani a nézők kegyeiért. Más alkotók is mutatják a feltörekvő underground comics tendenciáit. Az X-embörök, melyből egy kiállítást is rendeztek az aulában, az eddigi odavetett különkiadások után az online formátumot kinőve végre egy ötrészes nyomtatott kötetben kulminálódott. Természetesen a nap sztárja ismét Pilcz Roland volt, aki lokálpatrióta hősével, Kalyber Joe-val ismét szépen megmozgatta a szegedi publikumot, a délutáni kopárságot tömött sorok váltották fel.
Garisa Zsolt Rejtő Az ellopott futárjával rukkolt elő, melyet maga Kiss Ferenc jegyez íróként. Ez nem egy restaurált kiadvány, hanem Garisa gyönyörűen karakteres, tükröző rajzaival díszített kötet. A képi világ megdöbbentően hajaz a Korcsmáros-felújításokra, azonban nagyon karakán profilt húz rájuk. Sajnos az ilyen nívós, kemény fedeles köteteket – ahogy most is – korlátozott példányszámban terjesztik. Ez a jelen. Pedig a Rejtő-képregények mindig is a legsikeresebbek közé tartoztak, a több kiadást megélt sorozatra – talán a kulturális beágyazottsága miatt – vevő a közönség. A Rejtő-adaptációk annak idején a Füles Magazinban láttak napvilágot, ahol visszhang nélkül le is mentek. Kiss keserűen, némileg cinikus mosollyal hozzáfűzi: a Füles notóriusan csökkenő rajzolói honoráriuma (most 5000 forint körüli) a magyar valóság egy szeletét metszi ki és nyújtja oda az alkotóknak, közvetve pedig a közönségnek.

A szívderítő optimizmust fokozták a Korcsmáros Pál nagyapja által megálmodott rejtői nőalakok. Az öreg Korcsmáros Pesti Izében közölt pajzán karikatúrái kerültek terítékre, nem egyszer politikai, gazdasági utóízzel megbolondítva. Nem csoda, hogy ekkor tett szert országos hírnévre. Rejtő nőalakjait elemezve rengeteg ledér, illetve molett hölgyemény bájait csodálhattuk meg, egy ízben az előadó tulajdon nagymamáját is.
A Szegedi Képregényfesztivál beérett. Az idei lanyhuló érdeklődés dacára fix helye van a térség kulturális programjai között. Remélhetőleg a nagyszabású hangvétel és önreflexivitás hiánya nem annyira a permanens önigazolásba való belefáradás és a hanyatlás előszele, mint inkább a mára viszonylag jól bejáratott hagyomány magabiztosságából vezethető le.

5. Szegedi Képregényfesztivál, Szeged, Dóm tér 1–4. (alagsor és földszinti aula), 2013. november 16.