A rockzene mai napig nem tette túl magát a Beatlesen. Egyesek túlértékeltnek tartják, mások túlértékelik azt a nem egész nyolcévnyi életművet, aminek nyoma – bárhol metsszünk bele – többé, mint kevésbé kimutatható a legfrissebb évjáratú rock szervezetében is. Feloszlás ide vagy oda, kiadójuk, az EMI/Apple évről évre piacra dobott változatos gyűjteményekkel folyamatosan a hétköznapok homlokterében tartja őket. Legutóbbi válogatásuk idén ősszel jelent meg.

Ha csak zeneileg, és még úgy is szűken értelmezzük, két Paul McCartney létezik: egy, aki ápolva a Beatles és a hetvenes évek hagyományát, színpadra áll, és egy, aki rendszeresen mindettől merőben eltérő hangot üt meg a stúdió falai közt. Félévszázados pályával hátuk mögött az öreg rocklegendák – bekanyarodva az önbecsapás zsákutcájába – könnyen gondolhatják, hogy maradt még bennük releváns frissesség. McCartney idei, beszédes című (New) sorlemeze – tavalyi jazz és swing nosztalgiázása után – egyben kétes értékű fiatalító kúra is.

A Somogyi Könyvtárban november középi akkordként megrendezett 3. Szegedi Képregényfesztivál alaposan „felütötte” érdeklődésünk, szabályos tradíciószíne van immár a dolognak – a nyakba csapó gyerekkori nosztalgiahullámot tudatosan megélők miatt nem árt, ha ilyenkor a szervezők a képregény műfaji sokszínűségére, nyomdaszagú frissességére irányítják a figyelmet.

Henri Toulouse-Lautrec grafikák a Reök-palota folyosóin. Azzal a lánnyal mentem, akinek gyerekkori álma kurtizánként végezni – gondoltam, helyben vagyunk, itt a Moulin Rouge. Litográfiák és plakátok – mindegyik egy lazán kidolgozott izomrost a XX. századi képzőművészet felkarján – egy életérzés alkoholos oldata.