Következő munkája, a 2002-es The Messenger egyes szám első személyben írt történet egy kiskorú taxisofőrről, Ed Kennedyről, aki bankrablásba keveredik, majd hősnek kiáltják ki, amikor véletlenül meghiúsítja a bűnözők menekülését. Az élete azonban örökre megváltozik, amikor egy nap kártyákra bukkan a postaládájában, és a lapokon próbák szerepelnek, amelyeket Ednek ki kell állnia. A regény 2003-ban elnyerte az Év Legjobb Gyermekkönyve díjat Ausztráliában, és emellett rengeteg dicséretben részesült szerte a világon. (A bevezetőben említett két folytatáshoz hasonlóan nem kapható Magyarországon. – Sz. Á.)

Az igazi áttörést azonban a 2006-os, bátor kislányfőhőssel dolgozó és a szavak hatalmáról szóló A könyvtolvaj című regény hozta el számára. A mű, amely a gyermek Liesel Memingert helyezi a középpontba, és melynek cselekményét maga a Halál beszéli el, több mint 375 héten át vezette a New York Times bestseller listáját, valamint egyebek között az American Library Association Printz-díját is hazavihette.

Zusak a németországi Studio Babelsbergben tett látogatása után ejtett néhány szót regényéről és a belőle készült filmadaptációról.

Hogyan született meg A könyvtolvaj története?

Fel sem fogtam, hogy mennyire érlelődött már bennem ez a könyv. Tudni kell, hogy Sydney-ben nőttem fel, ami egy kellemes, meleg éghajlatú város, különösen nyáron. Krikettezés után az anyám és az apám sokat meséltek a háborúról, a lángba borult városokról és az éhező zsidó foglyokról. Akkoriban ezt még nem fogtam fel, de szerintem pontosan emiatt lettem író. A szüleimnek ugyanis nemcsak hogy erős történetek voltak a tarsolyukban, de jól is adták elő ezeket, és ha valakinek ilyen felmenői vannak, igazán kivételes helyzetben érezheti magát. Valószínűleg innen ered a könyv ötlete is. A könyvtolvaj előtt négy regényt írtam, de amikor ezt befejeztem, hirtelen rádöbbentem, hogy ez az a könyv, amelyikért mindent megadtam volna. Ha egy szerző pályafutása során elmondhatja ezt valamelyik művéről, büszke lehet.
 

Nagyszerű érzés lehet, hogy az Ön által nagyra becsült könyv másoknak is sokat jelent.

Vicces, de a regény önálló életre kelt. Emlékszem, írás közben meggyőződésemmé vált, hogy A könyvtolvaj lesz majd a legkevésbé sikeres írásom, de terjedelmileg csak nőtt és nőtt. Felszabadító élmény, mert az ember ilyenkor arra gondol, hogy oké, pontosan úgy fogom csinálni, ahogy én akarom, mert úgysem olvassa majd el senki. Egyfelől szorosan kötődöm a történethez, másfelől azt tapasztalom, hogy tőlem függetlenül sarjad ki az egész, és rajtam túlnőve borul virágba. Kicsit szürreális belegondolni mindebbe.

Csodálatos besétálni a forgatásra. Először hihetetlenül megkönnyebbülsz, mivel onnantól rájössz, hogy többé nem tartozol felelősséggel az iránt, amit megteremtettél. Te jársz jól és többé nincs miért aggódnod! Egyszerre több száz ember kezében fut össze minden, ráadásul nagyon tehetséges illetők kezében. Akárhányszor döntéshelyzetbe kényszerültem az írás során, mindig az ösztöneimre hallgattam és a saját elképzelésemhez maradtam hűséges. Brian (Brian Percival rendező – a szerk.), Karen (Karen Rosenfelt producer – a szerk.) és a többiek tiszteletben tartották ezt, ugyanakkor beletették a filmbe a saját ötleteiket is. Nem is lehetnék boldogabb, én tényleg azt szeretném, hogy ők is kezdeményezzenek. Megtiszteltetés volt a díszletekben járni, ugyanakkor különös is, mert A könyvtolvaj többé már nem az enyém, hanem az övék, és bizonyos értelemben ez egy teljesen új helyzet. Nem is érted, mit keresel a forgatáson, erre valaki így szól: “Mind temiattad vagyunk itt."

Az ötletek gyakran a vakszerencse folytán, véletlenül fogannak meg. Egy olyan könyvön dolgoztam, ami egy könyvtolvajról szólt, és napjaink Sydney-jében játszódott, de amikor legépeltem az első oldalt, tönkrement a számítógépem. Írtam egy lányról – mindig is lány főszereplőben gondolkodtam –, aki bemászik az ablakon, és ellop egy könyvet. Ezen kívül régóta foglalkoztatott az, hogy a háború alatt, Németországban és Ausztriában felnövő szüleimről írjak. Íróként gyakran azzal szembesülünk, hogy egyetlen ötlet nem elég, így kettőt olvasztunk egybe. A könyvlopás ötletét a szüleim sztorijaival együtt találtam ki, és azon gondolkodtam, hogyan illeszthetők jól össze. A 400. oldalig nem jöttem rá arra, hogy amikor a lány hozzájut a Mein Kampf egyik példányához, tulajdonképpen visszalopja annak szavait, és egy elpusztult világban írja le a saját történetét. Minden összeolvad, ráadásul még annak is van értelme, hogy magát a Halált használjuk narrátorként. Olyan ez kicsit, mint a hozzávalókat összekeverni egy edényben, és figyelni, mi sül ki belőle. Ha ez működik, nincsenek kételyeid, egyszerűen tovább folytatod. Nem mintha könnyen ment volna az írás, de maga az alkotófolyamat végig igaznak hatott.

A szereplőket nem hatják át a II. világháborús történetek sztereotípiái és az ilyen típusú elbeszélések kliséi sem jellemzőek rájuk. Mennyire tudatosan tudta elkerülni a közhelyeket?

Igazából nem annyira. Az ilyesmik olyan apró foszlányokból születnek, amelyeket látunk, hallunk vagy elmondanak nekünk. Néhány dolog, amit gyerekként hallottam, apróságnak tűnt, és mindezek gyakran különösebb felvezetés nélkül hangoztak el. Anyám olyasmiket mondott, mint: “Igen, az apád nem lógatta ki a Hitler-zászlót az ablakon a führer születésnapján, úgyhogy érte jönnek majd, és akkor viszontlátásra!" Sok mulatságos történetet is hallottam. Különösen, amikor arról beszéltek, mennyire elszegényedtek a háború után, és a többi. Az apám egyáltalán nem akart csatlakozni a Hitlerjugendhez. Unalmasnak találta, sokkal szívesebben hajigált kavicsokat a folyóba a barátaival, míg egy nap egy levelet nem kapott, amiben az állt: “A fiának be kell vonulnia a Hitlerjugendbe." Ilyenkor nem az ugrik be, hogy ez egy másfajta nézőpont, hanem az, hogy: “Ó, ez egy valóban jó történet." Elkezded toldozni-foldozni a részleteket, és hirtelen valami nagyot építesz fel. Jelen esetben ez a nagy dolog azt takarja, hogy nem minden német viselkedett úgy, mint azok, akik a dokumentumfilmekben kinyújtott karral tisztelegtek. Akadtak lázadók is. Nem állt szándékomban, hogy a rebellisek szócsöve legyek, éppen eleget lehetett hallani róluk. Csak az ő érdekes életük izgatott, és bíztam benne, hogy a többi majd jön magától.
 

Írás közben gondolkozott az olvasók reakcióján?

Amióta ír az ember, örökké arra szeretné rávenni az olvasóját, hogy tartson vele. “Gyere velem, gyere csak! Éppen téged kereslek!" Egy író örökké az olvasói kedvében szeretne járni, mert akkor figyelemmel kísérik a történetet. El szokott érkezni egy pont, amikor hosszú hónapokon, sőt, éveken át dolgozol egy könyvön, és egyszer csak kifakadsz: “Tudod, mit? Rohadtul elegem van már. Ha a könyv részese akarsz lenni, velem kell tartanod." Onnantól az emberek szüntelenül imádni fogják, amit csinálsz, én pedig szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan olvasókra tettem szert, akik bíznak bennem. A rajongók tényleg odavannak a könyvért, és én ezért nagyon hálás vagyok. Szerintem ez a lényeg: kockázat nélkül nem találni ilyen követőket. Ha tanultam valamit hét évvel a regény publikálása után, akkor azt, hogy legalább annyi tisztelőd lesz, mint ellenződ. Nem elégíthetsz ki mindenkit, szóval nyugodtan járj csak el úgy, ahogy te szeretnéd. Eleinte nyitottan kell kezelned az olvasók problémáját, utána el is kell felejtened.

Geoffrey Rush nagyon lelkesen viszonyul a könyvhöz. Milyen volt beszélni vele?

Nagyszerű. Érdekes személyiség, nagylelkű és nyitott ember. Folyton kérdésekkel bombázott. Két dalt is említett, amiket tangóharmonikán játszik, erről is sokat beszélgettünk. Szóba kerültek azok a finomságok is, amelyekkel életre keltette a figuráját. Minden pillanatban azon jár az esze, hogy az általa játszott karaktert hitelesen formálja meg, és a közönség számára is átélhető legyen az alakítása. Nagy alázattal viseltetett a munkája iránt. Ugyanez jellemző Emily Watsonra is, és együtt látni őket a Himmel utca 33. lépcsőjén igazán felvillanyozó volt. Akkor nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget – ahogy másnak sem nagyon –, de visszatekintve azt tartom az egyik legszebb pillanatnak.
 

Furcsa, hogy Rosát éppen Emily Watson játssza – ön szerint miért ő a megfelelő színész a feladatra?

Amint megláttam a nevét, tökéletesen el tudtam őt képzelni a szerepben. Sok filmben láttam már őt, és tudtam, hogy képes mélységet adni a karakterének. Úgy gondolom, valamennyien szeretünk váratlan eseményekkel szembesülni, Emily pedig igazán nagylelkű színésznő. Emlékszem, a végén azt mondtam neki: “Köszönöm, hogy megcsináltad, annyira örülök, hogy részt vettél benne." Nagyon kedves volt, meg is ölelt, és azt mondta, hogy nagyon szívesen. Mindenkivel jó volt együtt lenni. Az is igaz, amit Brianről mondanak, nagyon jószívű rendező. Pontosan rá volt szükség.

A Lazhar tanár úrban láttam őt, ami egy kitűnő francia-kanadai film tavalyról. Nagyszerű volt benne, mondtam is a feleségemnek: “Hé, megvan Liesel." Csodálatosan működik együtt Nico Liersch-sel, akit Rudyt játssza. Nagyszerű látni, amint önfeledten szaladgnálnak. Elég ránézni Sophie-ra (Sophie Nélisse – a szerk.), és nem is tudsz mást elképzelni a szerepben, de Max szerepére sincs alkalmasabb Ben Schnetznernél. Nem is találkoztunk vele, csak egyszer, teljesen véletlenül kiszúrtuk az utcán, és bevillant, hogy ő Max. Szép kis csapat jött össze.

A könyvben nagyon hangsúlyos a szavak ereje, de a film vizuális médium. Ön szerint mi a különbség a kettő között?

A film még erősebben visszaadhatja, amiről a könyv szól. A pince díszleteit és a falára festett szavakat látva abszolút átjön a lényeg. Vagy elég csak szemügyre venni a stábot, például Geoffrey Rush-t, aki két másodperc alatt a figura bőrébe bújik, és elég csak ránéznie valakire. Való igaz, hogy másfajta médiumról beszélünk, de felszínre hozhat olyasmit is, amit a regény egyáltalán nem. A nap végén mindig azt kérdezem magamtól, tulajdonképpen mit is szeretnék? Tudom, hogy a film más. Azt is tudom, hogy kimaradnak olyasmik, amiket észre sem veszek, de úgy vélem, a filmben ott dobog a könyv szíve, és ennél nem is vágyom többre. Biztosra veszem, hogy a szavak ereje a filmen is ugyanúgy végigvonul majd.