bezár
 

art&design

2014. 01. 31.
Ki fizet a művésznek?
Beszélgetés a magyar kortárs művészet finanszírozásáról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ki fizet a művésznek? Az Inventio Arts Freeport elnevezésű beszélgetéssorozat mindig kiváló alkalmat ad arra, hogy a kortárs művészet kényes és problematikus területeit a szakma képviselői mélységeiben járják körül. A sorozat évadnyitó alkalmán a hazai művészetfinanszírozás lehetőségei és javítandó pontjai mellett a külföldi példák is előkerültek.
A beszélgetők elsőként az euro-amerikai kultúrafinanszírozási modelleket vázolták fel, hiszen ehhez mérten még világosabbá tehették, idehaza melyek azok a problémák, amelyeket orvosolni kellene ezen a téren. Szoboszlai János, az MKE tanszékvezető tanára beszélt arról, hogy az USA-ban teljesen más a finanszírozás: ott három szektor van jelen, a közpénzek és a magántőke mellett van egy úgynevezett nonprofit gazdasági szektor, ahová a pénz a magánszektorból áramlik be, hiszen a magánszemélyek jelentős adókedvezményekben részesülhetnek, ha adományokkal segítik ezt a szektort. Somlói Zsolt magángyűjtő hozzátette, hogy éppen ennek köszönhetően Amerikában nincs szükség kulturális minisztériumra, ami számunkra teljesen értelmezhetetlennek tűnik. Ezenfelül Amerikában nagyon fontos szerepe van az önkéntességnek is. Európában a Creative Europe elnevezésű program keretében pénzelik a kultúra egyes ágait. Idén e projekt költségvetését 9%-kal emelték, ami jól mutatja, hogy az Európai Uniónak milyen fontos a kultúra támogatása. Petrányi Zsolt, az MNG Jelenkori Gyűjteményének osztályvezetője a japán modellt is szóba hozta: a szigetországban az állam csak az intézmények fenntartását támogatja, azok tartalommal való feltöltésére már nem szán összegeket, így náluk az a furcsa helyzet állt elő, hogy a kiállításokat magánszemélyek finanszírozzák, és általában ezeket utaztatják a különböző intézmények között. A múzeum kurátorai éppen ezért eléggé leszakadva érzik magukat, hiszen ők kvázi az üres épületek őrzői, a kiállítások alakításában a magánszektor képviselői vesznek részt.
 


A külföldi megoldások vázolása után hazai konkrét példák kerültek elő. Szoboszlai szóba hozta a dunaújvárosi ICA reménytelen helyzetét: a kortárs intézményt a helyi önkormányzat alapította és tartotta fenn, a projektekre való pénzeket pedig külső forrásból szerezték be. Azonban az önkormányzat egy idő után nem foglalkozott az épülettel, ami így leépült és így a magántőke beáramlása sem volt sikeres, tehát kvázi ellehetetlenítették az intézmény működését. Petrányi jó példaként említette meg a Nemzeti Galéria és a Múzeumnegyed esetét, ahová most igen sok pénz áramlik be, viszont ez a kiemelt projekt olyan sok ütemből áll, hogy most még lehetetlen megjósolni, hogy hová fog kifutni a végén, 2018-ban.


Petrányi problémaként említette a látogatószámokat is, hiszen itthon a finanszírozás nagymértékben attól függ, hogy egy adott kiállításra várhatóan hány ember fog betérni. Azonban a nagyközönség érdeklődése bizonyos témákra irányul, például az impresszionizmus meglehetősen közönségbarát korszak, míg a kortárs alkotásokat még mindig csak egy szűkebb réteg képes befogadni. A fenntartók számára azonban a fenntarthatóság szempontjából nagyon fontos a teljes spektrum bevonása, így sok esetben kompromisszumokat kell kötni az adott intézménynek, és közönségbarát tárlatokat kell rendeznie ahhoz, hogy később a kisebb érdeklődésre számot tartó projekteket is megvalósíthassa.



Somlói úgy látja, hogy azt is nagyon fontos lenne alaposabban átgondolni, hogy “betonba vagy tartalomba" áldozunk nagyobb összegeket. Szerinte itthon komoly dilemmát jelent, hogy mindig infrastruktúrában gondolkodunk és nem pedig projektekben. Emiatt nagyon sok olyan kiállítótér van, ami úgy épült fel, hogy tulajdonképpen nem volt rá szükség, nem volt rá igény, emiatt ezek az intézmények vegetálnak. Jobb lenne tehát, ha az újabb és újabb építkezések helyett a meglévőek gyűjteményének fejlesztésébe invesztálnának többet.

Somlói az itthoni finanszírozások egyik fennakadását az edukáció hiányában látja. Szerinte itthon a politikusok és a befektetők irányába nem megfelelő a kommunikáció, ami azt eredményezi, hogy az állam és a magánszféra is kevésbé tartja fontosnak, hogy támogassa a kultúrát és a kortárs művészetet. Ellenpéldaként említette meg a Bonnefanten Museumot, amelynek az igazgatója kétévente a Velencei Biennálén tart tárlatvezetést Maastricht város vezetőinek, hiszen azáltal, hogy megértik a kortárs művészetet, ők is szívesebben támogatják a különféle projekteket. Somlói azt is szóvá tette, hogy idehaza a tárlatoknak mindig csak a bulváros elemeit emelik ki (biztosítás, szponzoráció, nézőszám stb.), miközben a tartalom csak nagyon kevéssé van kommunikálva. Petrányi szerint azonban már legalább megjelent egyfajta szándék ennek ismertetésére is, például az utóbbi években számos olyan kiállítás született (köztük a Chagal-Ámos ikerkiállítás), amely a magyar művészet nemzetköziségét hangsúlyozta. Az edukációnak egy jó példájaként említették meg Csákány István esetét, aki a magántámogatásoknak köszönhetően juthatott ki Ghost Keeping című munkájával a kasseli dOCUMENTA(13)-ra.

Ezen a ponton merült fel, hogy milyen komoly problémát jelent az MMA megerősödése, az NKA támogatásainak egyenlőtlenségei, illetve az is, hogy a pénzek elosztásáról a szakma képviselőit egyáltalán nem kérdezik meg. A beszélgetésen egyetértettek abban, hogy a magántőkének sokkal erősebben meg kellene jelennie a kultúrában, hiszen látjuk, hogy nem hatékony, hogy a nagyobb intézmények fenntartója az állam. Olyan eszközökkel kellene motiválni a cégeket (például az Amerikában elterjedt adóoptimalizálással, különféle társadalmi eseményekkel és “szexi sztorikkal"), amelyekkel elérhető, hogy számukra is “megérje" a kultúra nagyobb összegekkel való támogatása.

A beszélgetés végén az asztaltársaság egyetértően beszélt arról, hogy itthon a magán- és a közszféra közötti hatalmas szakadék jelenti a legnagyobb problémát, mivel a magánszféra megszólítása egyelőre gyerekcipőben jár nálunk, pedig valójában ezt a szektort kellene megcélozni a támogatásokért. Szoboszlai szerint a magyar kultúrafinanszírozás radikális átalakulása elkerülhetetlen változás lesz – szabadabb, oldottabb és sokszínűbb kultúrpolitikára van szükség.

Ki fizet a művésznek?  Inventio Arts Freeport beszélgetéssorozat, Jurányi Produkciós Inkubátorház, Budapest, 2014. január 22.

 
Fotó: Bach Máté
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kocsis Katica --


További írások a rovatból

Erdély Jakab: Anyád hogy van? Diplomakiállítás Dr. Geréb Ágnes életéről
art&design

Publikus '90-es évek Publikus '90-es évek
A Publikus magánügyek. A 90-es évek művészete magyarországi magángyűjteményekben című kiállításról a szentendrei MűvészetMalomban
art&design

Afrika másik arca Afrika másik arca
Az Excessocenus című kiállításról a Cervantes Intézetben
art&design

Emlékekből konstruált identitás Emlékekből konstruált identitás
Vajon mi jár a fejükben? - Galériatúra a Budapest ArtWeek szervezésében, 2019. április 13.

Más művészeti ágakról

Esterházy az Ódry Színpadon
A zuhanás sokkja a MáSzínházban
Interjú Schilling Árpáddal érvényesülésről, a fiatalok lehetőségeiről és elsősorban: színházról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés