film
2014. 02. 14.
Tokyo Underground harmadszor
Vágvölgyi B. András könyvének új kiadásáról
"E könyv ambíciója, szemtelenül, hogyan másként?, a technosvábbogár-, bizniszcsótány-, sámántücsök- és munkahangyavilágba bepillantani primer megtapasztalással, naplószerűen, a mindennapok kultúrájának eszköze segítségével" – írja előszavában Vágvölgyi B. András, és ezen alapelvek mentén vezet végig bennünket a japán popkultúra bugyrain. Szemtelenül (hogyan másként?), kíméletlenül, és mindezzel együtt szórakoztatóan.
Vágvölgyi B. András az 1990-es évek végén járt Japánban, és végzett kutatásokat a korabeli japán popkultúráról. A könyv Tokyo Underground címmel 2000-ben jelent meg először, majd 2005-ben egy újabb, bővített kiadás látta meg a napvilágot. 2013 végén ismét megjelent a Tokyo Underground, mely a második kiadásnak egy új előszóval bővített verziója.
A Tokyo Underground szisztematikusan rendezett epizódok láncolata, vagy ahogy a szerző írja: "kollázs, egymás mellé vágott flash". Ezeket a sokszor önmagukban is megálló szkeccseket, epizódokat Vágvölgyi tematikusan tagolja olyan fejezetekben, mint például Tokyo mint tér, a képek, a hangok, a videojátékok, a japán konyha, a szexualitás, és persze a film, mely a szerző szakmájából adódóan nagyobb hangsúlyt kap. A fejezetek között a legtöbb esetben nem figyelhető meg logikai kapocs, néhány kivétellel, például a várost bemutató epizód utolsó mondata ("...nem otthoncentrikus, a lakás az alvás helye, ruharaktáré, esetleg a szex terepe, de ebben már megosztottan a love hotelekkel") vezet át a szexualitással foglalkozó Vízkereskedelem fejezetbe, mely aztán egy szexuálisan perverz kannibál epizódjával kapcsolódik a következő, gourmet témakörhöz.
Egyes részek korábban megjelentek a Magyar Narancs, illetve az Élet és Irodalom hasábjain, bár, ahogy Vágvölgyi írja, nem cikkgyűjteménynek tekinti a könyvet. Mégis érdemes lett volna a korábban különálló írásokat jobban összeszerkeszteni, jelen formájában ugyanis sok helyen érezhető a különállás. Azonos epizódokat így többször is leír – sokszor azonos szófordulatokkal, más esetben hiányzik az utalás korábban tárgyalt témákra, történetekre.
A könyv stílusa első ránézésre könnyednek tűnik, az olvasó mégis hamar rájön, hogy nem egy olyan könyvvel van dolga, amit gyorsan végig lehet olvasni. Vágvölgyi sziporkázik minden sorában, ezzel együtt nehéz olvasmányt ad az olvasó kezébe. A szöveg folytonos koncentrációt, odafigyelést, együttgondolkodást igényel, a lezsernek tűnő megfogalmazások mögött pontos adatok, kimeríthetetlen hivatkozásrendszer és utalástömeg található. Ezek felfejtésével az olvasó is aktív részese, mondhatni "alkotója" lesz a könyvnek, a szöveg dekódolásának és értelmezésének közreműködője. Vágvölgyi megfogalmazásával nemcsak poént poénra halmoz, nemcsak tabukat döntöget, de a maga éleslátásával precízen mutat rá egyes japán jelenségek abszurditására. Például a tipikus japán példaképről (az angol idol szó alapján japánul aidoru) így fogalmaz: "Az idoru [valójában aidoru] japán fenomén, tervezőasztalon kikísérletezett, különböző arccal és hanggal összehozott kedvenc, egyéniségnek kikiáltott csapatmunka, számítógépen kidekázott ifjúsági idolum, klónozott bárányfelhő, virtuális popsztár. A tehetség nem tétel, marketing-bébik, “csinos arcok", teenybopper-ideálok, szacharin-édes (kawaii!) bevételgyáros grízes tészták."
A könyv az 1990-es évek végének, majd a második kiadásnak köszönhetően a 2000-es évek elejének állapotát konzerválja, és ugyanakkor teszi élővé és elérhetővé a mai olvasóknak. A japán popkultúrát azonban nem izoláltan szemléli, hanem folyamatában, történelmi, társadalmi kontextusában mutatja be. Így a modern irodalom bemutatását a klasszikus japán irodalom több mint ezeréves hátterével kezdi, a mangák megértéséhez pedig a XII. századi szatírarajzokig nyúl vissza. Mielőtt a modern filmművészet jelentős alakjaival, Oshima Nagisával, Wakamatsu Kojival és Adachi Masaóval foglalkozna részletesen, a japán film három atyjának, Ozu, Mizoguchi és Kurosawa filmművészetének alapvető vonásait osztja meg az olvasóval. Ebben a fejezetben nagy hangsúlyt fektet a terrorizmus japán vonatkozásaira is, elsősorban Wakamatsu révén, melyről kifejti azon egyedi, bár korántsem légből kapott elméletét, miszerint az öngyilkos merényletek ideálját a Távol-Keletről exportálták a Közel-Keletre.
A második kiadás óta is közel egy évtized telt el, így értelem szerint vannak a könyvnek olyan elemei, melyek aktualitásukat vesztették. Ezek között akadnak olyan epizódok, melyek mára már nem tűnnek relevánsnak, ilyen például a leírás a naganói téli olimpiáról – ez a fejezet akár ki is maradhatott volna az új kiadásból. Vannak persze örökérvényű jelenségek, mint például a ramen szürcsölése: a fejezetet épp egy vendéglőben olvastam, míg vártam, hogy kihozzák, amit rendeltem. A szomszéd asztaltól átszűrődő hangeffektek pontos szinkront nyújtottak Vágvölgyi szövegéhez. A manga-őrület sem sokat vesztett népszerűségéből, mindössze a médium modernizálódott. A korábbi papír alapú mangákat azóta felváltották az elektronikus eszközökön "olvasható" mangák.
Egyes fejezetek újra aktuálisak lettek, ilyen az Aum szektáról szóló írás, amelynek a nevéhez fűződik az 1995-ös szarin gáztámadás a tokyói metrón. A szekta egyik tagjának épp a napokban kezdődött a bírósági tárgyalása, melyen a szekta vezetőjét is tanúként idézték be. Vágvölgyi évekkel ezelőtti szavai még mindig igazak rá: "a medvetestű vak gurut, Shoko Asaharát halálra ítélték – bár e sorok megírása idején még nem végezték ki".
A mostani kiadáshoz Vágvölgy új előszót írt, melyben azóta elhunyt filmes példaképeinek, illetve segítőinek állít emléket: a japanológus Donald Richie-nek, valamint három filmrendezőnek, Oshima Nagisának, Imamura Soheinek és Wakamatsu Kojinak. Amennyiben a Tokyo Undergroundnak újabb kiadása jelenne meg, amit szívből kívánok, mindenképpen érdekes lenne a korábbi történetek, korképek aktualizálása – ahogy azt a szerző maga is óhajtja. Szükséges lenne a japán szavak, nevek ellenőrzése, átírásuk felülvizsgálata, ugyanis a latin betűs átírás nem mindig következetes, számos helyen hibás, a személyneveknél nem koherens a nevek sorrendje, szememnek-fülemnek hiányzik a hosszú magánhangzók jelölése. Amennyiben a szerző ragaszkodik az angolos átíráshoz, elkelne egy rövid magyarázat a bevezetőbe (a könyvvel való koherencia kedvéért magam is az angolos átírást használom jelen írásban). A Tokyo Underground forrásmunkaként való könnyebb alkalmazásához egy index is segítheti sokak munkáját. Továbbá, a könyv tartalmi részét figyelembe véve, minden bizonnyal pozitív fogadtatásra lelne más országokban is, ezért egy angol nyelvű kiadást is megszívlelendőnek tartok.
Addig is, ajánlom Vágvölgyi B. András könyvét mindazoknak, akik érdeklődnek Japán, illetve a japán popkultúra iránt, vagy akik szeretnek szórakoztató, egyben igényes könyvet olvasni. Japán-fanoknak, valamint azoknak, akik szeretnék megérteni a "létezés japáni verziójának ufóságát," kötelező olvasmány!
Vágvölgyi B. András:
Tokyo Underground – előtanulmány és kollázs
Harmadik, bővített kiadás
Konkrét Könyvek Kiadó, 2013
416 oldal
A Tokyo Underground szisztematikusan rendezett epizódok láncolata, vagy ahogy a szerző írja: "kollázs, egymás mellé vágott flash". Ezeket a sokszor önmagukban is megálló szkeccseket, epizódokat Vágvölgyi tematikusan tagolja olyan fejezetekben, mint például Tokyo mint tér, a képek, a hangok, a videojátékok, a japán konyha, a szexualitás, és persze a film, mely a szerző szakmájából adódóan nagyobb hangsúlyt kap. A fejezetek között a legtöbb esetben nem figyelhető meg logikai kapocs, néhány kivétellel, például a várost bemutató epizód utolsó mondata ("...nem otthoncentrikus, a lakás az alvás helye, ruharaktáré, esetleg a szex terepe, de ebben már megosztottan a love hotelekkel") vezet át a szexualitással foglalkozó Vízkereskedelem fejezetbe, mely aztán egy szexuálisan perverz kannibál epizódjával kapcsolódik a következő, gourmet témakörhöz.
Egyes részek korábban megjelentek a Magyar Narancs, illetve az Élet és Irodalom hasábjain, bár, ahogy Vágvölgyi írja, nem cikkgyűjteménynek tekinti a könyvet. Mégis érdemes lett volna a korábban különálló írásokat jobban összeszerkeszteni, jelen formájában ugyanis sok helyen érezhető a különállás. Azonos epizódokat így többször is leír – sokszor azonos szófordulatokkal, más esetben hiányzik az utalás korábban tárgyalt témákra, történetekre.
A könyv stílusa első ránézésre könnyednek tűnik, az olvasó mégis hamar rájön, hogy nem egy olyan könyvvel van dolga, amit gyorsan végig lehet olvasni. Vágvölgyi sziporkázik minden sorában, ezzel együtt nehéz olvasmányt ad az olvasó kezébe. A szöveg folytonos koncentrációt, odafigyelést, együttgondolkodást igényel, a lezsernek tűnő megfogalmazások mögött pontos adatok, kimeríthetetlen hivatkozásrendszer és utalástömeg található. Ezek felfejtésével az olvasó is aktív részese, mondhatni "alkotója" lesz a könyvnek, a szöveg dekódolásának és értelmezésének közreműködője. Vágvölgyi megfogalmazásával nemcsak poént poénra halmoz, nemcsak tabukat döntöget, de a maga éleslátásával precízen mutat rá egyes japán jelenségek abszurditására. Például a tipikus japán példaképről (az angol idol szó alapján japánul aidoru) így fogalmaz: "Az idoru [valójában aidoru] japán fenomén, tervezőasztalon kikísérletezett, különböző arccal és hanggal összehozott kedvenc, egyéniségnek kikiáltott csapatmunka, számítógépen kidekázott ifjúsági idolum, klónozott bárányfelhő, virtuális popsztár. A tehetség nem tétel, marketing-bébik, “csinos arcok", teenybopper-ideálok, szacharin-édes (kawaii!) bevételgyáros grízes tészták."
A könyv az 1990-es évek végének, majd a második kiadásnak köszönhetően a 2000-es évek elejének állapotát konzerválja, és ugyanakkor teszi élővé és elérhetővé a mai olvasóknak. A japán popkultúrát azonban nem izoláltan szemléli, hanem folyamatában, történelmi, társadalmi kontextusában mutatja be. Így a modern irodalom bemutatását a klasszikus japán irodalom több mint ezeréves hátterével kezdi, a mangák megértéséhez pedig a XII. századi szatírarajzokig nyúl vissza. Mielőtt a modern filmművészet jelentős alakjaival, Oshima Nagisával, Wakamatsu Kojival és Adachi Masaóval foglalkozna részletesen, a japán film három atyjának, Ozu, Mizoguchi és Kurosawa filmművészetének alapvető vonásait osztja meg az olvasóval. Ebben a fejezetben nagy hangsúlyt fektet a terrorizmus japán vonatkozásaira is, elsősorban Wakamatsu révén, melyről kifejti azon egyedi, bár korántsem légből kapott elméletét, miszerint az öngyilkos merényletek ideálját a Távol-Keletről exportálták a Közel-Keletre.
A második kiadás óta is közel egy évtized telt el, így értelem szerint vannak a könyvnek olyan elemei, melyek aktualitásukat vesztették. Ezek között akadnak olyan epizódok, melyek mára már nem tűnnek relevánsnak, ilyen például a leírás a naganói téli olimpiáról – ez a fejezet akár ki is maradhatott volna az új kiadásból. Vannak persze örökérvényű jelenségek, mint például a ramen szürcsölése: a fejezetet épp egy vendéglőben olvastam, míg vártam, hogy kihozzák, amit rendeltem. A szomszéd asztaltól átszűrődő hangeffektek pontos szinkront nyújtottak Vágvölgyi szövegéhez. A manga-őrület sem sokat vesztett népszerűségéből, mindössze a médium modernizálódott. A korábbi papír alapú mangákat azóta felváltották az elektronikus eszközökön "olvasható" mangák.
Egyes fejezetek újra aktuálisak lettek, ilyen az Aum szektáról szóló írás, amelynek a nevéhez fűződik az 1995-ös szarin gáztámadás a tokyói metrón. A szekta egyik tagjának épp a napokban kezdődött a bírósági tárgyalása, melyen a szekta vezetőjét is tanúként idézték be. Vágvölgyi évekkel ezelőtti szavai még mindig igazak rá: "a medvetestű vak gurut, Shoko Asaharát halálra ítélték – bár e sorok megírása idején még nem végezték ki".
A mostani kiadáshoz Vágvölgy új előszót írt, melyben azóta elhunyt filmes példaképeinek, illetve segítőinek állít emléket: a japanológus Donald Richie-nek, valamint három filmrendezőnek, Oshima Nagisának, Imamura Soheinek és Wakamatsu Kojinak. Amennyiben a Tokyo Undergroundnak újabb kiadása jelenne meg, amit szívből kívánok, mindenképpen érdekes lenne a korábbi történetek, korképek aktualizálása – ahogy azt a szerző maga is óhajtja. Szükséges lenne a japán szavak, nevek ellenőrzése, átírásuk felülvizsgálata, ugyanis a latin betűs átírás nem mindig következetes, számos helyen hibás, a személyneveknél nem koherens a nevek sorrendje, szememnek-fülemnek hiányzik a hosszú magánhangzók jelölése. Amennyiben a szerző ragaszkodik az angolos átíráshoz, elkelne egy rövid magyarázat a bevezetőbe (a könyvvel való koherencia kedvéért magam is az angolos átírást használom jelen írásban). A Tokyo Underground forrásmunkaként való könnyebb alkalmazásához egy index is segítheti sokak munkáját. Továbbá, a könyv tartalmi részét figyelembe véve, minden bizonnyal pozitív fogadtatásra lelne más országokban is, ezért egy angol nyelvű kiadást is megszívlelendőnek tartok.
Addig is, ajánlom Vágvölgyi B. András könyvét mindazoknak, akik érdeklődnek Japán, illetve a japán popkultúra iránt, vagy akik szeretnek szórakoztató, egyben igényes könyvet olvasni. Japán-fanoknak, valamint azoknak, akik szeretnék megérteni a "létezés japáni verziójának ufóságát," kötelező olvasmány!
Vágvölgyi B. András:
Tokyo Underground – előtanulmány és kollázs
Harmadik, bővített kiadás
Konkrét Könyvek Kiadó, 2013
416 oldal
Szerzők
-- Mátrai Titanilla --
További írások a rovatból
film
Beszélgetés Hevér Dániel rendezővel és Kertész Zsanett forgatókönyvíróval a Valami madarak című filmjükről
