bezár
 

film

2007. 07. 06.
Herzog és Bhabha, avagy jelentések a gyarmatokról
5. Beszámoló a Müncheni Filmfesztiválról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Herzog és Bhabha, avagy jelentések a gyarmatokról Werner Herzog itt bemutatott majdnem teljes életművéből ötletszerűen kiemelni néhány filmet nem könnyű feladat. Csak az vigasztal, hogy a teljes oeuvre-t megismerni nem is lesz mód soha: állítólag van egy filmje, amelyet még senki nem látott, és csak halála előtt vetíti majd le egyetlen barátjának.
Werner Herzog itt bemutatott majdnem teljes életművéből ötletszerűen kiemelni néhány filmet nem könnyű feladat. Csak az vigasztal, hogy a teljes oeuvre-t megismerni nem is lesz mód soha: állítólag van egy filmje, amelyet még senki nem látott, és csak halála előtt vetíti majd le egyetlen barátjának.

Persze ahhoz is külön alku kell az égiekkel, hogy valaki előre tudja, mikor kell azt a filmet elővenni. Az is lehet, hogy ebben távoli istenek segítik majd – legalábbis a válogatás szemelgetése közben az embernek rendre az az érzése támad, hogy a mester negyven éve ki se jött az amazonasi őserdőből. Leegyszerűsítve: minden második filmje valahol a sűrű aljnövényzetben játszódik. A program annyira sűrű és tömény, mint az Amazonas fölött hajnalban a pára: én egészen jól ellennék egy külön Herzog-fesztivállal is.


A háború célja

Homi K. BhabhaHomi K. Bhabha, a Nyugaton egyre divatosabb posztkolonialista (nemcsak) irodalomelméleti iskola (hja kérem, akiknek voltak gyarmatai!) fenegyereke június 28-án a müncheni egyetemen tartott előadást a felvilágosodás sötét oldaláról, Globalizáció és ambivalencia címmel. Bhabha, az indiai származású, oxfordi iskolájú, harvardi professzor nemcsak egy fenomén, de előadása a filmfeszten látott Herzog-filmek értelmezését is felülírja.

Nemcsak irodalomról és politikáról beszél (Susan Sontag állítólag halála előtt azt mondta, hogy az iraki háború sose ér véget), hanem arról is, hogy – konradi áthallással – a sötétség mélyén a nyugati civilizáció rettegését és agóniáját élhetjük újra. Mint Bhabha figyelmeztet rá, a háború célja mindig is az volt, hogy megőrizze és átörökítse a mi kulturális értékeinket, vagy azokat, amiket annak hiszünk. Ennek a kulturális missziónak azonban velejárója a barbarizmus, amely nem a civilizáció ellentéte, hanem magával hurcolt autoimmun-betegsége, hogy az előadó által idézett T. S. Eliot-i autoimmunizáció fogalmát kifordítsam.

Bhabha kísérlete, hogy a civilizáció és barbarizmus, a szekularizmus és fundamentalizmus ellentétét dekonstruálja, egészen odáig megy, hogy azt állítja: a fundamentalizmus, a felvilágosodás elutasítása épphogy a modernitás újabb aspektusa, nem pedig ellentéte. A barbár bennünk, nyugati emberben lakik.


A bennünk rejlő állat

És úgy hordjuk magunkkal, akár a konkvisztádorok anno a pestist. Herzog ebbe a Finternisbe, földi pokolba kalauzol minket. Bhabha ambivalencia-elmélete szerint létfontosságú, hogy háborúk dúlta múltunktól távolságot tartsunk, mert így megérthetjük a jelenben zajló folyamatokat. Az előadás üzenete menthetetlenül rárakódik Herzog-olvasatomra.

Klaus KinskiAz [a]http://www.imdb.com/title/tt0068182/[text]Aguirre, Isten haragja[/a] (1972) a nyugati ember, ez esetben egy 16. századi spanyol gyarmatosító megszállottságának lenyűgöző, ám félelmetes portréját adja – nemcsak a korai Herzog-filmek állandó szereplője, Klaus Kinski alakítása miatt. A történet szerint Don Lope de Aguirre a civilizáció terjesztésére hivatkozva hajózik föl egy ismeretlen őserdei folyón, hogy megalapítsa El Doradót, és felvilágosítsa a vadembereket. A felvilágosítás eszköze természetesen a puska és a tutajon is magukkal hurcolt ágyú – melynek nem sok hasznát venni az erdő sűrűjében megbúvó láthatatlan „vademberek” mérgezett nyilaival szemben. Ők sértetlenül megússzák a hódítást, míg Aguirre emberei – ki a mérgezett nyilak által, ki Aguirre parancsára – mind lemészároltatnak. Az utolsó képben, amely a levegőből követi körbe s körbe a semmibe tartó tutajt, Aguirre egyes-egyedül marad a tutajon, amelyet ellepnek a parányi majmok. A civilizációs kísérlet csődje.

A film vizuálisan is megjeleníti a bennünk rejlő animalitást: a ketrecben a tutajra telepített, és hamar elfogyó tyúkok, az elrettentésül magukkal hurcolt, majd a vízbe lökött, sorsára hagyott ló (az indiánok Mexikóban egyetlen ló láttán, az ismeretlen patás lénytől való félelmükben behódoltak, emlegetik a harci trükköt), a kannibálok falujában elfogott vaddisznó, a kicsinyeit kimenekítő patkány mind-mind metafora, akárcsak a már említett, mindent ellepő majmok. Herzog nem hagy kétséget afelől, hogy a civilizáció zászlaja alatt barbarizmust terjesztünk.


Kulturális menedzser

Az Aguirre párdarabja az 1982-es [a]http://www.imdb.com/title/tt0083946/[/a] [text]Fitzcarraldo[/a], a Herzog-életmű talán legismertebb darabja. Aki látta, hogy is feledhetné az álomszerű képet: Kinski áll a hajnali párában, mögötte a hegyoldalban egy gőzhajó. Az éhtől-szomjtól legyengült Aguirre népe lát (vagy csak képzel?) hasonlót: egy vitorlást a folyóparton – egy hatalmas fa koronájára tűzve.

FitzcarraldoAz álom itt folytatódik: ez is egy kulturális misszió, amely a nyugati civilizáció vívmányait kívánja eljuttatni az Amazonas vidékére. Brian Sweeney Fitzgerald, alias Fitzcarraldo ugyanis operaházat akar építeni az őserdőben. Mivel nem talál támogatókra, eleve kudarcra ítélt vállalkozásba kezd: a vásárolt kaucsukerdőt ugyanis vagy zúgókon át kell megközelíteni, ami lehetetlen, vagy, és ez Fitzcarraldo látomása, a hajót fel kell vonszolni a hegyre, és úgy átvinni a domb másik oldalát mosó másik folyóra – ilyen egyszerűen kikerülhetőek a zúgók.

Herzog egyszerre patetikus és ironikus: Fitzcarraldo [a]http://it.wikipedia.org/wiki/Enrico_Caruso[text]Caruso[/a]-mániája az esőerdőben (mindenhová magával hurcolja a gramofont, és az isteni tenor hangját használja bármilyen konfliktus kezelésére) ugyanis különös módon nem vall kudarcot, sőt, lehetetlenül vörös hajának és a neki tulajdonított mennyei hangnak hála, sikerül hidat vernie a két kultúra, az európai és a kecsua között.

Fitzcarraldot talán istennek nézik, ezért jár sikerrel, talán mert Aguirrével szemben a zenét használja a fegyverek helyett: Herzog tág teret enged az értelmezésnek. Az sem derül ki, vajon megtalálta-e a kaucsukfákat – a küldetése a hajó felvontatása a hegyre az indiánok aktív közreműködésével. A film már csak a gyarmati városba való visszatértét mutatja és azt, hogy lemond a vállalkozásról: talán, mert sokkal busásabb hasznot remél a kulturális turizmustól. Így is lehet értelmezni a zárlatot: a Caruso és az operaház helyett egy vándor operatrupp hajón rögtönzött előadásától is elégedett Fitzcarraldót. Elég, ha ma a bregenzi operafesztivál a Bodeni-tóra épített hatalmas tószínpadára gondolunk, és Fitzcarraldóban máris a kulturális menedzsert, a fesztiválintendánst látjuk!


Vérmérgezés

Az Aguirréhez hasonló animális képi metaforák sora köszön vissza a [a] [a]http://www.imdb.com/title/tt0245171/[text]Legyőzhetetlen[/a][text]http://www.imdb.com/title/tt0245171/[text]Legyőzhetetlen[/a][/a] (Invincible, 2001) című filmben.

Tim RothA mű a Hanussen-legenda egy újabb feldolgozása (Hanussen, 1955, r. O.W. Fischer, Georg Marischka, Hanussen, 1988, Szabó István). A főhős ezúttal nem Hanussen, hanem az ő Okkult Varietészínházának a sztárja, a legyőzhetetlenül erős galíciai zsidó, Zische Breitbart, alias Siegfried. Miközben Hanussen (Tim Roth) arról álmodik, hogy addig manipulálja a Nácikat, míg nyílt irányítást szerez felettük, Zische, a szőke parókával árjásított zsidó megundorodik a mutatványtól, és leleplezi magát. Kegyetlen irónia, hogy ennek a hírére nemhogy nem bocsátják el, hanem tovább alkalmazzák: most már a zsidók akarják látni a mutatványt és benne Sámsont, a hőst, aki erősebb minden németnél. A kultúrák összecsapása, a civilizáció barbarizmusa, a mindent elpusztító veszedelem Herzognál itt kevésbé áttételes, mint az Aguirrében volt, de egy animális metafora, a tengerparton mindent elborító, lehetetlenül lángvörös tarisznyarákok között a népét (kisöccsét) kimenekítő Zische idézi a korábbi munkát.

Herzog nem profi és ismert színészeket alkalmaz a vezető szerepekben, de a prímet mégis a minden pillanatban ördögi Tim Roth viszi. Az a jelenet, melyben az art deco szalonban, egy alulról megvilágított, középen lyukas, kör alakú asztalnál okkult rítusokat celebrál, emblémája lesz a történetnek, jóllehet az nem annyira a Hanussen-, mint a Zische-legenda feldolgozása. Herzog verziójában ugyanis Zische az, aki férfiúi becsületből, lovagiasságból, szerelemből, szembeszáll a fél harmadik birodalmat a markában tartó ál-dán ál-arisztokratával és egy törvényes bírósági tárgyaláson, polgári peres becsületsértési eljáráson bebizonyítja, hogy Szudéta-vidéki zsidó illuzionista. A film keretes szerkezetű, és visszaviszi hősét oda, ahonnét indult, a nevenincs poros kisvárosba, hogy Sámson próféta legyen. De az senki nem lehet a saját hazájában, pláne a különösebb verbális tehetséget nélkülöző erőművész: mivel szavakat nem talál a közelgő veszedelem leírására, erődemonstrációhoz folyamodik, és egy rozsdás szög miatt fellépő vérmérgezésben előbb a lábát, majd az életét is elveszíti. Hihetetlenül banális vég – hátborzongatóvá a közelgő történelmi katasztrófa ismeretében válik. Zische Breitbart utolsó látomásában már mindent elborítanak a rákok, és nincs menekvés, csak a mennybe.

(Zárójelben: a filmszemle honlapján olvasható bevezetőben ([a]http://www.filmfest-muenchen.de/dc/ffm_en/reihen/detail.asp?ID=442),[text]Szörnyetegek, Titánok és Mániák[/a] címmel (Freaks, Titans and Obsessions) Hans Schifferle elmesél egy anekdotát Herzog, talán Tim Roth mágikus-szuggesztív szerepformálását is befolyásoló hipnotikus erejű személyiségéről. Melankolikus, nyugodt hangja, melyet a dokumentumfilmjeiből ismerhetünk (belegondolni is rossz, mennyit veszítenénk a hangalámondással!) a mindennapi életben is sajátja. Egy ízben Joaquin Phoenix, a kaliforniai Laurel Canyon-ban balesetet szenvedett, és a sokkból a közelben lakó Herzog hangjára tért magához: „Nyugi!” – hangzott az utasítás, ezúttal élesben.)


Egy német Vietnámban

A háború sosem ér véget – idézte Bhabha, és a közvetlenül az előadása után látott új Herzog, a [a]http://www.imdb.com/title/tt0462504[text]Rescue Down[/a] ennek a tézisnek a filmnyelvi manifesztuma. A film előzménye a Szökés Laoszból – A kis Dieter repülni akar (Flucht aus Laos – Little Dieter needs to fly), a Menekülés a pokolból dokumentumfilm-sorozat 1997-es darabja, melyben Herzog igaz történetet mesél el a német születésű Dieter Denglerről, aki kivándorolt az USA-ba, bombázórepülő-pilóta lett, majd az első bevetésén leszedték Vietnámban.

Jeremy DaviesNemcsak hogy túlélte az éheztetést és kínzást, de a fogságba esett amerikaiak közül egyedül sikeresen el is szökött, sőt, vissza is talált csapatához. A játékfilm kedvéért Herzog nem építtetett mesterséges stúdiókörnyezetet, hanem kivezényelte a stábot az őserdőbe, a földi pokolba, ahol kaszkadőröket megszégyenítő módon játszott elő a jobbára ismeretlen színészeinek. (Egy szakmai titok: Herzog sosem használ kontrollmonitort, ami ódivatúnak tűnhet, de ilyen forgatási körülmények között talán nélkülözhetetlen.)

A játékfilm témaválasztásában ott az irónia: a hőseit mindig deheroizáló Herzog (gondoljunk Zische életét és küldetését megpecsételő banális balesetre, Aguirre csődbe jutó kísérletére, Hanussen bukására stb.) ezúttal egy Németországot elhagyó, amerikaivá lett volt honfitársa történetét mutatja be – nem kis pátosszal. A mellettem ülő németek morognak is, mennyire amerikai, sőt hollywoodi, mennyire hurrá-optimista, mennyire hamis a történet – csak mert happy enddel végződik – említettem már egy korábbi írásban: a Selbsthass (öngyűlölet – a szerk.) hazájában vagyunk. Különösen, hogy ez a film minden háború, így az amerikai háború(k) egyértelmű kritikája is: nemcsak a háború embertelen borzalmait mutatja be, hanem a magát mások fölé helyező kultúra kritikáját is: Dengler ugyanis egy, a háború kitörését megelőző titkos bevetésen esik fogságba, az őserdőben a helyiek, a szabadulását követően pedig a kórházban fekete öltönyös állambiztonsági tisztek vallatják a koordinátái felől.

A bő kétórás film nem nélkülözi a vaskos, fekete humort: a táborba frissen érkező Dengler naivitása a többiekből is nevetést csal ki, és vígjátékba illő az a jelenet, ahogy bajtársai egy születésnapi tortával kicsempészik otthon a katonai kórházból – így menekítve meg az FBI-tisztek faggatózásától. A film nem titkoltan patetikus is, hiszen Denglernek, tetszik, nem tetszik, sikerült életben maradnia, sőt, mint a végefőcímből kiderül, még további négy vagy öt repülőszerencsétlenséget élt túl, mintegy megszemélyesítve a Voltaire (és Paskaljevic) által kritizált leibnitzi tételt: ez a létező világok legjobbika. Vagy ha az nem is, de ez a misszió márpedig sikerülni fog – mondogatja Dengler olyan átéléssel, mint az [a]http://zillionfilm.com/srp/optimist[text]Optimisták[/a] bolond hipnotizőre. Csak neki igaza lett.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Cseicsner Otília --

Anglista-műfordító-szerkesztő-dramaturg


További írások a rovatból

Julian Fellowes: Downton Abbey
Frédéric Tellier: A tűzön át
Kritika Tarr Béla Missing People című filminstallációjáról
Jon Watts: Pókember: Idegeben

Más művészeti ágakról

art&design

Hogyan halunk meg váratlanul Hogyan halunk meg váratlanul
Mesterem, Slavko Matković*, a Bosch+Bosch csoport alapítójának emlékére
irodalom

Egy óra Zemlényi Attilával Egy óra Zemlényi Attilával
A Csonthéj című verseskötet bemutatója
Beszélgetés Martina Matlovicovával a Virányosi Közösségi Házban
art&design

Én lenni, nem Én lenni, nem
Késői gondolatok az „új szenzibilitásról”*


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés