bezár
 

film

2007. 07. 04.
Kelet és Nyugat
4. Beszámoló Münchenből
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kelet és Nyugat A nemzetközi programot rögtön a cannes-i nyertes Cristian Mungui-filmmel kezdem. Nemcsak sznobizmusból, hanem mert a 4 hónap, 3 hét meg 2 nap főhőse Otilia, így, egy t-vel, akárcsak az én nevem.
[a]http://www.4months3weeksand2days.com/blog/[text]Mungiu filmje [/a]a konkrét utalás nélkül is felismerhetően a Ceaucescu-érába röpít vissza minket, és a címben jelölt időtartam egy nem kívánt terhességet jelöl. Nem Otiliáét, hanem Gabita (ejtsd gabica) nevű szobatársáét. A két lány ugyanis egyetemista, és egy szédületesen lepukkant romániai koleszben lakik. A látványtervező bámulatos munkát végzett: a vaságy, a penészfoltos falak, a vulkánfíber bőröndök mind-mind a hetvenes évek keleti blokkját idézik, az elengedhetetlen, kopott viaszosvászon terítővel. A nézőtéren itt-ott elfojtott kuncogás: ebből a sötétben is be lehet tájolni, ki jött a volt szocialista táborból – ezeket a részleteket az értékeli igazán, akinek a családjában előfordult, hogy szinte kegytárgyként hajtogatták el a szőlő-alma-körte mintás terítőt. E kellékjátéknak nemcsak atmoszférafestő szerepe van, hanem dramaturgiai is: az angyalcsinálás tartozéka lesz. Hiszen mi másról lenne szó egy olyan rezsimben, amely börtönnel bünteti az abortusz elszenvedőjét és végrehajtóját, az orvost is, ha nem illegális terhesség-megszakításról.

4 hónap, 3 hét meg 2 napGabita, az álmodozó szemű, mindig külső segítséget váró nyüzige, barna lány, ha már a védekezés is meghaladta az erejét, a probléma megoldásában is csak másra támaszkodhat. Így keveredik bele Otilia, aki vállalja a szervezést. Pocsolyás-murvás külvárosi életképek és lepukkant, de elegánsnak számító hotelbelsők között visz az útja az angyalcsinálóhoz, aki megjelenésében egy hentesre emlékeztet, viselkedésében egy maffiózóra. (Persze ebben is nagyon kelet-európai a film: a nagydarab, félelmetes Bebe úr útközben kipattan piros Daciájából, hogy hazapaterolja kicsit bolond, beteg édesanyját az utcáról.) Hiperrealista a szállodai szobában végrehajtott „műtét” ábrázolása a többször használatos fém injekciós tűvel, a sterilnek jóindulatúan sem nevezhető műanyag csővel meg szondával – itt nem lehet nem a romániai HIV-fertőzöttek magas számára gondolni. Persze a lányok pénze nem elég, így valakinek természetben kell kiegyenlíteni a különbözetet: nyilván nem az abortuszra váró Gabita lesz, akin a lányok helyzetével visszaélő Bebe úr kitölti (a némileg érthetetlen hirtelenséggel felserkent) vágyát és jogos haragját. Gabita ugyanis nemcsak a szervezés és lebonyolításban hibázott, hanem abban is, hogy a visszautasítástól való félelmében eltitkolta, hányadik hétben is jár. A cím a valós intervallumot jelöli a mondott két hónap helyett. Belegondolni is rossz, milyen következményekkel járhat egy öthónapos terhesség megszakítása még klinikai körülmények között is. Gabita később lehet, hogy az egészségével fizet a halogatásért, Otilia azonban már most a barátság és a felelősségvállalás áldozata lesz. Megerőszakolják, és még csak nem is beszélhet róla senkinek, hiszen nemcsak bűnpártoló, hanem aktívan bűnelkövető is lesz: az elvetélt magzatot is neki kell ugyanis eltemetnie. Táskájában a halott foetusszal éjszaka a város szélére buszozó-villamosozó, könnyeivel küzdő Otilia szerepében Anamaria Marinca közelijei emblémái lehetnek bármely totalitárius rendszernek. A feketébe hajló színek, a komor beállítások, a szikár képi világ jellemezte film egy nagyobb projekt, a címében is ironikus Aranykor-trilógia első darabja, mely közvetlen politikai utalás nélkül kívánja bemutatni a szocializmus áldozatait.


Mennyire optimisták!?

Goran Paskaljevic [a]http://www.zillionfilm.com/srp/optimist[text]Optimisták[/a] című filmje hasonló világba kalauzol bennünket, szintén konkrét politikai utalás nélkül, ám annál több metaforikus utalással idézi a Milosevics utáni, darabjaira hullt Szerbiát. A film, akárcsak a kiindulási pontul szolgáló Voltaire: Candide, a leibnitzi filozófiát, a barbárságot legyőzni vélő, közben vele szemben mindig alulmaradó nyugati civilizáció hurrá-optimizmusát karikírozza. Különböző történeteket mesél el: a menekülttáborban vagy szükségszálláson meghúzódó, mindenét vesztett falut pozitív gondolkodásra szuggeráló, elmegyógyintézetből szökött hipnotizőrt; a lánya megerőszakolását a családi egzisztencia érdekében szó nélkül tűrő családapát; a szó szerint vérszomjas kölykét megzabolázni képtelen sertésfeldolgozó tulajdonost; és a reményvesztett, nagybeteg emberek irracionális kiútkeresésével visszaélő csalót a szerb színjátszás nagy veteránja, Lazar Ristovski játssza megdöbbentően egyénítetten.

Lazar RistovskiA történetek tanulsága néhol nagyon is, néhol korántsem egyértelmű, az átható irónia azonban minden, hol nagyon is realista, hol költőien szürreális elemekben bővelkedő jelenet, beállítás sajátja. A hipnotizőr letartóztatásának és fogságának bemutatása bulgakovi áthallásokkal telített (miközben a nincstelenné és földönfutóvá vált falu népét egy pozitív szemléletre próbálja beállítani, valakinek a pénztárcája eltűnik), Marinát egy galambdúcban erőszakolja meg apja főnöke, és a szerelem és a béke madarai burrogva veszik körül a párt, a sertésgyáros kölyke horrorfilm-paródiáként mindent lemészárol, ami az útjába kerül, a gyógyíthatatlan beteg szerencsétlenek pedig egy meddőhányó mélyén összegyűlt fekete iszapban fürödve kiáltozzák, hogy máris meggyógyultam. Az önszuggeszciónak ugyan lehet gyógyító ereje, de Paskaljevic nem hagy kétséget: a vak lány boldogan kiáltozza, hogy látok, de nem tudja megmondani, hogy mit lát – ugyanis nem is lát semmit. Nem finom irónia ez, hanem vaskos, fekete humor.
(Egy megjegyzés: az év végén a most hatvan éves rendezőnek retrospektív sorozatot szentel a New York-i MOMA.)


A halál ellenszere

Anno a fesztivál alapításában is tevékeny szerepet vállaló, Cannes-i és Oscar-díjas Volker Schlöndorff (lásd a beszélgetésről szóló beszámolót) filmje, az [a]http://www.ulzhan.com[text]Ulzhan[/a] (ejtsd ulzsán) szintén a nyugati és a keleti civilizáció ütközését mutatja be – igaz, lényegesen pozitívabb kicsengéssel. A történet egy feldolgozatlan magánéleti tragédia miatt hazájából a világ végére menekülő francia professzor (nem mellékesen, letűnt keleti civilizációk kutatója) egy a nagy kazah sztyeppe közepén kap új esélyt arra, hogy visszataláljon az életbe. Az esély neve Ulzsán, a kazah tanítónő (szerencsés véletlen, hogy épp francát tanít képesítés nélkül a világ végén, így tudnak kommunikálni), aki saját missziójának tekinti, hogy megmentse a férfit – leginkább önmagától, hiszen a kazah nagyanyó szavaival, arcára van írva a halál. Charles valóban azért jött, hogy eljusson a Khan Tegri-hegyre, ahová régen a sámánok jártak meghalni. Nemcsak régen: most is, mint a talán szintén francia, mindenesete elég bizonytalan származású, még megfoghatatlanabb dolgokkal, egész pontosan lefordíthatatlan fogalmakkal seftelő kereskedő mint kéretlenül mellé szegődő útitárs egy epilepsziás rohama során látja. Elindulnak hát ketten, a szavakkal kereskedő a haldokló apja, míg az önmaga elől menekülő francia saját választott halála felé. Követi őket a lány olyan állhatatossággal, mintha emiatt született volna a Földre („Miért követsz?” – kérdezi Charles. „Mert megtaláltál.” – feleli Ulzsán.) Követi a hóhatáron is túlra, majd amikor a férfi ismételten elkergeti, fogja a két lovat, a magáét és a férfiét, és elindul lefelé a szélviharban. A film zárlata mégis optimista: saját lovát egy marok szénával hátrahagyja, a férfi pedig balesetben elhunyt feleségét és fiait először siratja el a kazah hegyoldalban. Ahogy visszanéz a lány után és a türelmesen várakozó lóra: van remény.

UlzhanSchlöndorff filmje a költőiséget és a szeretetteljes iróniát elegyíti mesteri tehetséggel. A férfi egy ismeretlen nyelven írt kézirattal indul egy soha meg nem talált keresztény-perzsa kincs nyomába. Archeológiai szenzáció helyett az élet és a szerelem esélyét találja meg. A halott sámán civil foglalkozására nézve levélkézbesítő volt, akinek a tarisznyájából a második világháború óta soha ki nem kézbesített halotti értesítők kerültek elő: „a halálnak nincsen hírértéke”. A semmi közepén kazah pásztorok olajképeken festik meg a szovjet atomrobbantások képét, melyet terepjárós újgazdag gyűjtők vásárolnak föl. Végül a hegyoldalban a halált váró férfi látomásában megelevenednek a ki tudja miért ide menekült keresztény perzsák, és a hívők keresztet formáznak a hegyoldalban, ahol Charles-ra más megváltás vár: Ulzsán. Az erős képi és verbális metaforákat finom humor egészíti ki népi bölcsességek és anekdoták formájában, amelytől a film pozitív üzenetet tud hordozni. Nyugati és keleti civilizációk, kezdet és vég: a kolonialista retorika itt kézzel fogható valósággá válik – egy fikció erejéig.
„– A halál ellenszerét keresem – mondta a férfi, aki naphosszat semmit sem csinált.
– És megtaláltad?
– Eddig még, úgy tűnik, igen.”


A megbékélésre van esély

A halál és az erőszak ellenszerét Eran Kolirin filmjében is megtalálhatjuk: ez pedig a zene. A zenekar látogatása (The Band’s visit) című film leheletnyi szatírával és őszinte pátosszal fűszerezett komédia arról, hogy mi történik egy klasszikus zenét játszó arab szimfonikus zenekarral, akik egy kimondhatatlan nevű izraeli kisvárosba hivatalosak egy kultúrház felavató ünnepségére, ha nem várja őket senki. A mediterrán ég színű kék díszegyenruhájukban hiába várnak a reptéren, míg végül elindulnak a sivatagba, egy olyan vidékre, ahol minden ivritül van kiírva, és ahol az angol a közvetítő nyelv. Itt a vegyesbolt-kocsmatulajdonos magányos szépasszonynak megesik rajtuk a szíve, és felajánlja, hogy az arabok a helyi zsidó közösség egy-egy tagjánál szállásolják el. Az arabok vonakodnak elfogadni a szállásajánlatot, csakúgy, mint a fölkínált ételt, de győz az észérv és a biológia. Persze nem mindenkinél: a zenekar egyik tagja, miután forog a gyomra az étteremben kifüggesztett izraeli-arab konfliktusok győzelmi illusztrációin, az éjszakát az egy szem telefonfülke előtt tölti, kétségbeesetten próbálva kapcsolatot találni a követséggel. Ennyiből az UFÓ-kkal is kommunikálhatna: a film egyik csattanója, hogy összetévesztenek két egyformán jelentéktelen határszéli kisvárost, és a helyiek segítsége nélkül még a koordinátáikat sem tudnák megadni. Ugyanakkor a helyiek is merítenek az arabok váratlan vendégeskedéséből: Dina és Tewfiq (ejtsd Tofi), a zenekar szigorú vezetője a hosszú éjszaka során kiönti egymásnak a lelkét, közben egy másik családnál együtt zenélnek, miközben a menthetetlenül nőcsábász Khalid megtanítja az ügyefogyott Papit csajozni. Ez a keserédes komédia legfergetegesebb jelenete: a kiszemelt lány, Lea, a még intakt Papi, és Khalid ülnek egymás mellett a padon a görkorcsolyás diszkóban. Khalid előbb Papinak egy zsebkendőt ad, hogy vigasztalja meg a síró Leát, majd látván, mennyire ügyefogyott a védence, szavak nélkül, hogy a lány meg ne sejtse, lemorzézza-elpantomimezi Papin, mit is kell csinálni: ölelje át, simogassa meg, tegye a combjára a kezét stb. De a film a finom, szeretetteljes irónia mellett lírai szálakat is penget: Dina és Tewfiq egymásra találását a reménytelenség hangolja át: egy olyan országban, ahol a fél lakosság nyelvén, arabul már semmi nincs kiírva, nincsen esélye a megözvegyült, fiát vesztett arab rendőrzenekar-vezető és az üzletéhez kötött zsidó szépasszony esetleges szerelmének. A film egyértelmű üzenete: van esély viszont a megbékélésre, az elfogadásra, ha másutt nem, a kis közösségekben mindenképp. Az operatőri munka is a líraiságot erősíti: lágy bézsek, homokszínek, drappok és égszínkék jellemzik a kompozíciókat. A főbb szerepekben Ronit Elkabetz (Dina), az ünnepelt izraeli színésznő-filmrendező (Prendre Femme, 2005, Velence) és Sasson Gabai (Tewfiq), a War Zone, A lányom nélkül soha stb. Izrael szerte ünnepelt sztárja nyújt feledhetetlen alakítást.

A nemzetközi szekció számos csemegét kínált, a végül választott filmek csak ízelítőül szolgáltak a remélhetőleg többségében hamarosan moziforgalmazásba kerülő mazsolák közül. Egy biztos: Joszeliani, Abel Ferrara, Mungui, Paskaljevic, Herzog stb. mellett Szász János Ópiumja a legjobb társaságba került. Csak ez a mezőny kitenne egy tíz napos programot. A müncheni fesztivál számos érdekességet kínáló, jubileumi „kiadása” nemcsak a város, de a film ünnepe is. Csak túl hamar véget ért.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Cseicsner Otília --

Anglista-műfordító-szerkesztő-dramaturg


További írások a rovatból

Adrian Grunberg: Rambo V – Utolsó vér
Julian Fellowes: Downton Abbey
Topolánszky Tamás Yvan: Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot
Quentin Tarantino: Volt egyszer egy... Hollywood

Más művészeti ágakról

irodalom

Egy óra Zemlényi Attilával Egy óra Zemlényi Attilával
A Csonthéj című verseskötet bemutatója
„Mire való ez a gomb?” – Egy este Bruce Dickinsonnal, Budapest Kongresszusi Központ, 2019. november 2.
színház

Az ember, a polgár és a diák Az ember, a polgár és a diák
Petőfi és Az apostol mint tantermi dráma a k2 Színház előadásában
Kortárs ifjúsági és YA irodalom a középiskolában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés