bezár
 

irodalom

2014. 02. 19.
A tudás fája
Paál Rózsa 80. születésnapi köszöntése
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak olyan emberek, akik különös szerepet töltenek be egy-egy életszakaszunkban, akikre figyelünk, akik szava számít, akik véleménye fontossá válik. Nem korábban és nem később, valami elrendelés szerint az adott időben találkozunk, és szíven üt bennünket a felismerés: közünk van egymáshoz.
Vajon van valami rendszer az emberi szívben, az agyban, a sejtjeinkben arra vonatkozóan, kit mikor látunk meg? Ki mikor érint meg bennünket?  Egy könyv, lehet rongyos, vagy új, vékony, vastag, meglátjuk, elkezdjük olvasni, majd letesszük. Mert még nem tudjuk magunkévá tenni, nem érint meg bennünket, nem tudunk azonosulni vele. Mert azonosulni kell, részévé kell válni, belülről kell megérteni, meglátni, ízlelni, szagolni. Nagy találkozások, emberi összekapcsolódások során hasonlóképp fel kell ismerni a másikban önmagunkat s azt, miképp nézhetünk rá gyermekként, tanulóként, társként, mit adhatunk majd a másiknak, mert, hogy adunk majd egymásnak, az bizonyos. 
 
Tavasz-illat járja körbe a várost, pedig február van. Tavaly ilyenkor hókása hullott – jegyzi meg költő Édesapám, mikor leülünk ebédelni a rózsadombi lakásban. Visszaemlékezős ebédet tartunk, ami annyit jelent, minden fogásnál egy-egy kedvenc barátot vagy helyszínt idézünk fel, olyan eseményeket akár, amiket közösen éltünk át, amelyek belénk ivódtak. Vajon mi lehet Rózsával? A rózsadombi Tudás-fával? – kérdezi Édesapám, s onnantól kezdve egész evés alatt róla beszélgetünk. Az asszonyról, aki gyermekkorom óta része életemnek, s jó pár év kellett, hogy mindennapos kapcsolatunk legyen. Az asszonyról, akit szüleim csak a Tudás-fának neveznek, mert – elterjedt –, akit  nem ismer, akiről  nem tud, az szinte nem is létezik az irodalmi életben. Jól van! – vágtam rá, pedig egy ideje nem beszéltünk. Jól van – éreztem magamban, mert nem lehet másképp, olyan bástya ő, aki rendíthetetlen, törhetetlen, erős szíve mindannyiunkat táplál. 

A napsütés és a téli-meleg miatt a napokban újra sétálni lett kedvem, autó nélkül vágtam neki gyermekkorom helyszínének, a budai dombos utcáknak. Régen sokat jártunk ismerős írókhoz, költőkhöz, művészekhez ebédelni, teázni, olyan volt ez a pár utca, mint egy kultúrabölcső, bárhová mentem, könyvhegyek, képek, dallamok, hangok, az ember-tudás megható és mindent átlényegítő melege. Egy asszony volt – máig emlékszem –, akivel rendre összetalálkoztunk, aki mindig ugyanabban a buszmegállóban állt, halkan, türelemmel, de volt benne valami megfoghatatlan erő, mindennel szembenézés, ember-törődés. Nem ismertem, de minden alkalommal megálltunk pár szót váltani, szüleimet szeretettel ölelte, s úgy tűnik ennyi év távlatából, tudott rólunk mindent. Sokszor néztem magas, megható alakját vissza-visszafordulva már a Mandula utcai sarokról: ő csak nézett a távolba, kezében cigaretta lógott, s éreztem, nem idegen.

Eltelt pár év. Római tanulmányaimból hazajőve, 2006-ban megcsörrent a telefon, munkamegbeszélésre hívtak a Kertész utcába. Izgalommal vegyes várakozás volt bennem, még sosem kellett megfelelnem hasonló helyzetben, nem tudtam, mire számíthatok. Mikor kinyílt a hivatal ajtaja, s leültem várakozni, egy kedves hang szólított meg: – Hát itt vagy, szervusz Anna! Már vártunk, minden rendben lesz! – egyszerre melegség öntött el. Felnézve az ismerős arc nézett vissza rám, az asszony, akit gyermekkorom sétáiból olyan jól ismerek. – Paál Rózsa vagyok. Persze, hogy tudtam, ki ő. Abban a percben nyugalom árasztott el, s ez a nyugalom, bizalom és Általa táplált hit határozta meg azt a hat évet, amíg végül együtt dolgoztunk. Bejártuk Frankfurtot, Jeruzsálemet, együtt ültünk a belvárosi könyvforgatagban, Tőle tanultam meg helyesen fogalmazni, lényeget olvasni.
Rózsa mindig figyel, és véleményét sosem bántóan, de önépülésünkre finoman, anyaian megmondja. Rózsa tanít, tanít arra, hogyan írjunk, hogyan lássunk. Rózsa szeret, de azt is valami olyan mindent beborító hártyavékonyan, hogy sosincs kimondva, mégis mindenhol érezhető. 

Paál Rózsát mindenki ismeri, akinek köze van hazánkban a könyvkiadáshoz. Az irodalmi, kulturális élet meghatározó alakja, aki egyaránt barátja, értő és szorgalmas olvasója a magyar és világirodalom szerzőinek, akihez bizalommal fordul a könyvkiadási szakma, aki elmaradhatatlan szereplője és szervezője az Ünnepi Könyvhétnek, pontosabban, aki nélkül nincs Ünnepi Könyvhét, aki otthonossá teszi a Frankfurti magyar standot, aki egész életében a könyvek, a művészet teremtő-hálójában élt.

Pályáját a Magyar Tudományos Akadémia elnöki titkáraként kezdte, majd 1958-tól az Irodalomtörténeti Társaság szervezőtitkára, később az Irodalomtörténet című folyóirat szerkesztője lett. 1974-től a Kulturális, majd Művelődésügyi Minisztérium Kiadói Főigazgatóságának helyettes vezetőjeként tevékenykedett. 1994-től dolgozik a Magyar Könyvkiadók és könyvterjesztők egyesülésénél, ahol a Propaganda Osztályt vezeti. 1994-ben megkapta a Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét.

A száraz tények mellett azonban Rózsa a Tudás-fája a hazai könyvszakmának, aki nem hiányozhat a Vörösmarty téri júniusi könyv-forgatagból, nem hiányozhat a rózsadombi irodalom-járta utcákról, nem hiányozhat az életünkből. Mivel szemérmes, sosem érzelgős ember, csak csöndesen jelzem, születésnapjára sok-sok erőt, olvasás-élményt kívánok, s üzenem: Általa lettünk jobb emberek, benne van minden mondatunkban, minden programban, amit szervezünk, minden könyvben, amit szerkesztünk. Köszönjük a tudást és szeretetet, Isten éltessen, Rózsa!
nyomtat

Szerzők

-- Juhász Anna --


További írások a rovatból

irodalom

Mechiat Zina volt a Boggie: Költőim rendezvénysorozat februári vendége
Recenzió a Természetellenes vadság című líraantológiáról
irodalom

Vaktérkép

Más művészeti ágakról

Kristyna Litten: 80 kutyával a Föld körül
Interjú Vermes Dorkával az Árni című első nagyjátékfilmjéről
A legkülönbözőbb természetű titkok a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés