Ugyanis a Birkakergető nagy kaland meg a Kurblimadár krónikája hamarabb begyűrűzött a hazai könyvesboltokba, mint gondoltam. Ráadásul először a magyar címeket, aztán pedig a fordításokat szemrevételezve megnyugodtam: a magyar Murakami-könyvek nyelvezete legalább annyira eredeti, mint az angol nyelvű fordításoké. Ezért a Mester új regényének megjelenésekor nem is kutattam az angol nyelvű kötet után. Tökéletesen megfelelt a magyar változat is, főleg, mivel a magyar Cukuru regény időben még meg is előzte az angolt.

Egyszerű nyelvezete és modern hangvétele ellenére – vagy éppen amiatt – Murakamit az egész világon egyre többen tartják az egyik legnagyobb mai japán írónak, habár a többszörösen Nobel-esélyes regényíró régóta önkéntes "száműzetésben", Amerikában él. Japánban többször érte kritika amiatt, hogy stílusa erősen elnyugatiasodott; figurái öltözetüket, megnyilvánulásaikat, életmódjukat tekintve nem keltik sajátos japán irodalmi alakok benyomását. Érdekes módon, Amerikában épphogy az egzotikum egyik legerősebb képviselőjét látják Murakamiban, aki eredetét, kulturális örökségét meg nem tagadhatja. Magyarországon szerencsére a Murakami-regényekre reflektálók inkább díjazzák a szerző újszerűségét: hogy szereplői nem "papírízűek", a mai életérzéseket hitelesen eresztik át magukon, és egyfajta furcsa, megfoghatatlan nosztalgia lengi körül őket, ami zenei ízlésük, a jazz és az európai klasszikus-zene iránti rajongásuk által erősödik fel.

Murakami egyik elszánt rajongójaként az aktuális kötetet önkéntelenül is lecsupaszítom a szokásos Murakami-képletre. Szinte mindig adott egy józanul gondolkodó, gyakorlatias férfi, aki minimum elfogadhatóan, de inkább kreatívan főz, és előbb-utóbb valamilyen egzisztenciális problémával fog találkozni. A másik "hozzávaló" egy vonzó fiatal nő valamiféle természetfeletti képességgel, elképesztő testi adottsággal, aki készségesen átsegíti a férfit a viharon. A férfi derekasan megküzd az elemekkel, addig ismeretlen dimenziókon halad át, mire a problémáját épphogy leküzdi, vagy részleges alulmaradását elfogadja – egyszóval az életében mind fizikális, mind mentális értelemben, kő kövön nem marad.

Tazaki Cukuru antihős, a gimnáziumi barátok ötösfogatában az egyetlen, akinek a neve nem valamilyen színt jelent. Amikor aztán az ötök csoportja minden magyarázat nélkül egy tévedés miatt kilöki magából, évtizedeken át nem tudja megemészteni, miért hagyták cserben. Ezért nem sikerül új, tokiói életében mély barátságokat kialakítania. A rendszeresen, magyarázat nélkül lelépő barát-jelöltek elvesztését természetes folyamatként éli meg, egészen Szala megjelenéséig, aki azonnal megérzi Cukurun, hogy az ötök traumáján még nem lépett túl, és a Facebook segítségével felkutatja a négy (pontosabban, három életben levő) barátot. Cukurunak már csak el kell mennie hozzájuk, hogy magyarázatot keressen sok évvel korábbi viselkedésükre.

Az egyikük, egy évek óta halott lány azt terjesztette Cukururól, hogy aljasul megerőszakolta őt. Noha ezt a négyből egyik sem hitte el egészen, mégis egyszerűbb volt Cukurut kilökniük a körből, könyörtelenül le kellett választódnia a többiről. S hogy mindez tisztázódik, és mind a négy régi barát elmondja, mi volt az elválasztódás hajdani oka, Cukuru kész visszatérni saját életébe, hogy Szala szerelméért küzdjön. Azért a Szaláért, aki szerint Cukuru minden, csak nem színtelen.

A legnagyobb revelációk ebben a regényben is a valóság és az álom határmezsgyéjén zajló, erotikusba forduló jelenetekben esnek meg, melyek során a főhős egy férfibarátjával, máskor egyszerre két gimnáziumi barátnőjével találja magát intim helyzetben, valahol egy összehajtott dimenzió széleinek összeérésénél; és nem tudható, a jelenet többi szereplője mennyire "emlékszik" majd a történtekre, milyen következménnyel járnak ezek a jelenetek a nappali találkozások idején, amikor a való élet történései hajtják tovább Cukurut a felismerések útján.

A zárás eredetiségéhez pedig nem fér kétség. A történet Cukuru és Szala döntő találkozása, a kapcsolatuk komolyságának tisztázása előtti éjszakán zárul. Cukuru megcsörgeti a lány telefonját, de aztán meggondolja magát, és amikor Szala visszahívja, nincs ereje felvenni a kagylót. Hogy a lány őt választja-e másnap, vagy egy titokzatos idősebb férfit, nem derül ki. Csak annyit tudunk biztosan, hogy Cukuru felkerül a színskálára, méghozzá nem valamelyik alapszín, hanem egy összetettebb árnyalat képviseletében. Életében először eldönti, hogy valaki kell neki, valahová tartozni akar. Hiába drukkolunk, nem tudjuk meg, hogy ismét összetörik-e a szívét, vagy révbe ér. Mindezt pedig az egzisztenciális tépelődések útvesztőjében, a szorongás természetére való murakamisan visszafogott rácsodálkozások közepette izguljuk végig a Mester új, az előzőekhez hasonlóan fordulatos könyvében.