Ráadásul pörög a srác, remekül pörög, nem egészen száz oldalon ott is vagyunk a Föld túlfelén. Sokat nem tudunk meg, mi van arrafelé, bár bevallom, mivel eléggé vonz egy ilyen túra, számítottam némi realityre, ha már valóságshow. Helyette két elem vonul végig felváltva, Waltert követik kitartóan, az útitársa pedig az őrületbe kergetésig utánozza, ebből a kettőből áll össze a lényeg: valaki megrendezte az egészet. Kicsit sokszor mondja ezt a Walter, nyilván kevesebbszer, mint ahányszor gondolta.

Visszatérünk újra fogvatartottnak, de most úgy tűnik, ez a végállomás, mert bennragadunk jó időre. Zajlik harmonikusan a börtönélet, csak az zavar, hogy az "átverés", "őrült rendező", "Big Brother vs Truman Show" túl van spilázva. A korrektül egyhangú világban üdítő színfolt az alumínium tállal ön-fejbeverős aktus vagy az egzotikus nevű Majmunka százados. Utóbbi szokásos forgatókönyv szerint működik, a milícija tagjaként azt is alá akarja íratni a gyanúsítottal, amit el se követett. Szakmai csemege, hogy megy ez az oroszoknál. Ugyanígy. Másik szakma: nem kell várni megírt magasságokat, nem gond itt az újságíróstílus, amit Ghidibaca időnként langyos szeles finomkodással dob fel.

Vaszilij Blazsennij, ez az, enélkül nincs semmi, ami orosz, szükséges kellék, amott borító, itt tetkó egy vietnami fickón. Álom nélkül meg rabság nincsen, cellatársam nyalja az arcomat fogkrémhabos nyelvvel. Aztán csak megy, csak megy a vécésúrolás, teavízforralás, gatyamosás, büdös felmosórongytól undorkodás. Nem történik semmi. Néha egy tárgyalás, egyszer meghosszabbítása az előzetesnek, máskor elsőfokú ítélet. Közben a NŐ látogatásra érkezik. Könnyek nincsenek, ami van, nem úgy könny, megfázástól legfeljebb. Idegesíteni kezd a folytonos kiszólás, megrendezés, átverés az egész. A kellemesnél többször, jóval többször van elmondva, leül tőle az ügy. Ül, csak ül, persze, szar ügy, de nem lesz szarabb, hogy ennyiszer vagyunk kénytelenek megdöbbenni ugyanazon.

Az elhagyható száz oldal után a finisre visszatér belénk a lélek, micsoda sztori, tényleg elképesztő. Munkatárbor, ez aztán a valami egy rossz poénért cserébe. Viszont konzekvens a dolog, mert később is, ha poén, az megbízhatóan ócska, leharcolt, szerencsére nincs túl sok belőle. Amikor már azt hinnénk, csendes feltételes szabadlábra helyezéssel hal el a történet, még egyet, egy utolsót ránt magán a végefőcím előtt. Rövidnadrág-szaggató tökrészeg fegyőrön át aranyérrel fényezett szülinapig összezsúfolódik minden, mint tizenhét rab húsz négyzetméteren. No még egy kis fullasztó börtönszleng-gyorstalpaló, egy kehegős betét a frissen érkezett tetves-rühös trió főszereplésével, láthatóan fogy a türelem, Walteré, író-Walteré és az enyém. Várjuk mind, hogy kiszabaduljon, és ki, persze hogy ki, ami után nincs is semmi más, mint egyetlen, gyerekkorom mindenféle képernyőjéről ismerős szó: конец.