PRAE.HU: Mesélnél egy kicsit a munkádról? Mit jelent a Vilniusi Filmfesztivál művészeti igazgatójának lenni?
 
Művészeti igazgatóként a fesztivál programját állítom össze. A fesztiválon 14 szekció van, ami nagyon sok, és nekem a munkám legnagyobb része az, hogy filmeket nézek és kiválogatom őket. Ez nagyon idillien hangzik, de amikor ez a munkád, az pont olyan fárasztó, mint bármilyen más munka. Fesztiválokra jársz, ahol meg kell nézned 5-6 filmet naponta. Sok energia kell hozzá. De most egy kicsit könnyebb, mert van két asszisztensem, így nem egyedül felelek az összes programért. Persze a végső döntés az enyém, amit van, hogy utálok. Néha úgy érzem, könnyebb lenne ha valaki más hozná meg a végső döntést. A kollégáimnak is van azonban beleszólásuk. Igyekszem annyira egyelően felosztani a munkát, amennyire csak lehet, hogy az ő véleményüknek is teret engedjek. De művészeti igazgatóként lényegében meg kell mondanom, hogy mi jó és mi nem.
 
Két kollégám van. Egy fiatal lány, az asszisztensem, idén csatlakozott hozzánk. Ő viszi a retrospektív szekciót és segít a versenyfilmek összeállításában. A szakdolgozatát európai filmekről írta, így még nagyon benne van a témában, és egy ilyen friss szemlélet rengeteget tud segíteni a munkámban. A másik kollégám pedig a rövidfilmekért felel, amiket nekem meg sem kell néznem, ő kiválogatja őket. A program többi részét közösen állítjuk össze. Mindannyian más fesztiválokra megyünk, nem ugyanott nézzük ugyanazokat a filmeket, hanem felosztjuk a fesztiválokat egymás között, és annyi filmet nézünk meg, amennyit csak tudunk.
 
PRAE.HU: Ez hány fesztivál egy évben?
 
Tavaly hét fesztiválon voltam, ugyanígy a kollégáim. A legközelebbi, ahol voltam, a Varsói Filmfesztivál volt, a legtávolabbi pedig Toronto, de a kollégám volt Tokióban és Busanban, Dél-Koreában is. Ezeken a fesztiválokon, Tokióban és Busanban is lehet nagyon izgalmas európai filmeket találni. Így együtt talán olyan 1000 filmet nézünk meg évente, lehet, még többet is.

PRAE.HU: Volt a tavalyi évben a fesztiválokon valamiféle trend, amit észrevettél?
 
Sok film és már elismert rendezők is foglalkoznak manapság olyan témákkal, mint a gazdasági válság vagy a globális felmelegedés. Egyfajta depresszió is megfigyelhető a filmeken ezekkel a témákkal kapcsolatban. Az LMBT filmek is mindig trendik. Ezek, úgy látszik nem mennek ki a divatból, még legalább 20 évig – szerintem. Mi azonban kevésbé a tartalomra, inkább a filmek művészi kifejező erejére, művészi értékére igyekszünk koncentrálni.
 
PRAE.HU: Mit gondolsz a feminista moziról? Ez is egy feltörekvő trend?
 
Az ilyen filmekkel is igyekszünk egyenlően bánni. Én feminista vagyok, a litván versenyprogramban jelen is vannak a nők, nagyjából 50%-ban. Persze ez megint a filmeken múlik. A múlt évben például valahogy a versenyprogramban pont 6 film volt, amit női rendező készített és 6, amit pedig férfi. Egy másik szekcióban, a kritikusok válogatásában, 11 filmből 9-et rendezett nő. Idén pedig 2 versenyprogram volt, az egyiknél a zsűri 4 nőből és 1 férfiből állt, míg a másik pedig pont fordítva, 4 férfiből és 1 nőből. De ez valahogy automatikusan, magától történt, nem terveztük meg tudatosan.
 
PRAE.HU: Csak azért kérdezem, mert a Titanic Filmfesztiválon most 14 női rendező filmje is szerepelt.
 
Igen? Ez egy jó jel. Bár szerintem egyik fesztivál sem a nemek alapján választ, inkább a szakértelem számít. De persze fontos, hogy a női rendezők is helyet kapjanak, és a közönség az ő munkáikkal is megismerkedhessen.
 
Nálunk például inkább nőkből áll a csapat. Csak három férfi van, egyébként mindenki nő. A fesztivál igazgató is nő, én vagyok a művészeti igazgató, szóval egy elég feminin csapat vagyunk. Nőkkel amúgy is könnyebb együtt dolgozni.

 PRAE.HU: Mi a véleményed a Titanic filmösszeállításáról?
 
Nagyon érdekes és nagyon bátor. Bár egy kis fesztivál, mégsem riad vissza attól, hogy eredeti filmeket válasszon. Nem fél inkább az underground filmek közül válogatni és nem a mainstream, fősodorbeli filmeknek kedvez, ami nagyon jó. Ez azt jelenti, hogy inkább művelni akarja a közönséget, nem pedig megfelelni neki. Ez gyakran problémája a kisebb filmfesztiváloknak, amikor pénzt akarnak keresni, akkor általában az utóbbi a stratégia. De a Titanic-kal nem ez a helyzet, így kicsit meg is vagyok lepődve, jó értelemben.

PRAE.HU: Nehéz volt kiválasztani a győztes filmet a versenyfilmek közül?
 
Ó igen. Nem csak 10 perc volt, ahogy eredetileg számítottunk rá, hanem inkább másfél óra. Nem azért, mert a véleményünk annyira radikálisan különbözött volna, hanem mert valamilyen szempontból mindegyik versenyfilm jó volt. Mindegyik különböző okból. Egy rossz film sem szerepelt a programban. Végül két film közül nem tudtuk eldönteni, hogy melyik legyen a nyertes. Az is felmerült, hogy megosztjuk a fődíjat köztük, de aztán arra jutottunk, hogy ez nem jó ötlet, és mégis csak egy filmet kell kiválasztanunk. Így végül szavazással döntöttük el, ami egy kicsit vicces volt, mert csak hárman voltunk a zsűriben.
 
PRAE.HU: Végül milyen szempont alapján született meg a döntés?
 
Végül a rendező bátorsága és a film eredeti művészi nyelve döntött. Azt is figyelembe vettük, hogy a fődíj definíció szerint a legjobb filmnek jár, így ebbe a színészi játék, a gyártás, minden benne van, nem csak a rendezés.

RAE.HU: Vannak saját filmes munkáid is?
 
Amikor a londoni egyetemre jártam, kaptunk egy olyan feladatot, hogy el kellett készítenünk egy filmet egy általunk választott rendező stílusában. Én egy dán rendezőt, Carl Theodor Dreyert választottam. Rajongok a filmjeiért, a Szent Johanna különösen lenyűgözött. Fél éven keresztül tanulmányoztam a munkáit, hogy elkészítsem a filmet. A forgatás közben rájöttem, hogy nincs türelmem a rendezéshez, inkább más munkáit szeretem kritizálni.
 
PRAE.HU: Mesélnél egy kicsit a litván moziról? Korábban említetted, hogy a litván mozi fénykora bizonyos szempontból a Szovjetunió ideje alatt volt.

Ezt nem lehet így kimondani, de mikor meg van az a szabadságod, hogy azt csinálsz amit akarsz, annak is lehet negatív hatása. A fiatal rendezők szerintem egy kicsit el vannak veszve. Ez a filmek témaválasztásán is látszik. Olyan filmeket csinálnak, hogy van például egy 30 év körüli főszereplő, aki nem találja a helyét a társadalomban. A gazdagok életét éli, de nem tudja, hogy mihez kezdjen. Ez a valóságban nem így van Litvániában. Általában a filmek dramaturgiája nagyon gyenge. A szovjet idők alatt mindenki a moszkvai egyetemen tanult, ahonnan egytől egyig szerzői rendezők kerültek ki. Vannak azonban nagyon jó dokumentumfilm készítőink. Ők nemzetközileg elismert rendezők, ami nem mondható el a játékfilmesekről. Bár talán most már van valamiféle fejlődés. Talán már látjuk a fényt az alagút végén, de szerintem még sok időbe fog telni, mire kijutunk belőle.
PRAE.HU: Mi a helyzet az ottani filmes újságírással?
 
Csak egyetlen litván filmes magazin van, ami állami támogatásból él, de ez persze nagyon kevés. Az újságírók nagyon kevés pénzt kapnak egy-egy cikkért, vagy pedig önkéntesként dolgoznak. Így csak ebből megélni képtelenség, valami mást is kell dolgozniuk mellette.
 
PRAE.HU: A magyar filmről mit gondolsz? Van olyan magyar alkotó, akit szeretsz?
 
A fiatalabb generáció alkotói közül szeretem Pálfi György munkáit, különösen a Hukkle tetszett. Persze Jancsó Miklós munkáit is ismerem, és szeretném is most megnézni a filmjeit a fesztivál retrospektív vetítésén. Jövőre mi is tervezünk egy Jancsó Miklós retrospektívet a saját fesztiválunkon, így az is lehet, hogy végül Litvániában fogom őket látni.