Egyetemisták számára ismerős másodéves feladat egy buszmegálló megtervezése, talán ennek az emléknek az előhívása és valóságba öntése volt az a késztetés, ami miatt elvállalta hét, nemzetközileg elismert és foglalkoztatott építész egy kis voralbergi falu invitálását, hogy tervezzék meg a környék buszmegállóit, mindössze egy hétvégi nyaralásért cserébe.

Jöttek is az építészek a világ minden tájáról Bregenzwaldba: Japánból Sou Fujimoto, Chiléből eljött Smiljan Radic, Norvégiából Rintala Eggertsson, az orosz Alexander Brodsky, Kínából a Pritzker-díjas Wang Shu, Spanyolországból az Ensamble Stúdió építészei, a belga Vylder Vinck Taillieu, hogy az ötletgazda Dietmar Steiner útmutatásait követve elkészítsék az ezer fős Krombach új buszmegállóit.

A szervezők szándéka szerint ezek a buszmegállók egy személyes, individualista megközelítései egy funkcionális építménynek. Ezek a szabad asszociációk az anyagok innovatív kölcsönhatásán keresztül valósultak meg, a végeredmenyt pedig átadták a használatnak.

Minden egyes meghívott építész kapott maga mellé egy helyi építészt, aki mindenben a segítségére volt, a megállókat pedig helyi, bregenzwaldi mesteremberek készítették el.

Természetesen voltak elvárások a megállókkal szemben, mindenek felett, hogy időtálló anyagból készüljenek, továbbá a buszvezetőnek látnia kell, hogy valaki várakozik-e a megállóban és ugye a megállónak védenie kell a várakozókat az időjárás viszontagságaitól. Hogy ezek mennyire valósultak meg, az kiderül a fotókról.

A japán építész értelmezte talán a legszabadabban és legszemélyesebben a buszmegálló, a menedékhely fogalmát. Tőle már megszokhattuk, hogy egy erdőben érzi magát a legjobban, itt megtoldotta azzal a mesékből ismert elemmel, hogy ilyenkor tanácsos felmászni a legközelebbi fa tetejére kikémlelni mi a helyzet körülöttünk.

A spanyolok is mélyre mentek magukban és maradék faanyagból építettek barlangot.

A belga dvvt továbbment a menedék-úton és egy fémsátrat tervezett, amiből minden irányban kilátni, és nem mellesleg megvéd az esőtől is.

Innen már csak egy ugrás a bukolikus építmény a tájban, amit az orosz éptész ragadott meg a helyi falvak hangulatából, belecsempészve némi oroszos ízt. A torony-szerű épület alsó szintje teljesen nyitott, ahová helyi, jellegzetes bútorokat helyezett: asztalt, padot, lámpát.

Ezen a vonalon indult el a chilei Smiljan Radic is, aki egy parlourt, azaz egy szalont, vagy mondjuk úgy, tiszta szobát rakott az út mellé, a helyi szokásoktól megvezetve.

A norvég Rintala Eggertsson nem hagyta magát eltántorítani. Egy teniszpálya melletti részt választott, az épület egyszerre buszváró a földszinten és teniszpálya-megfigyelő kilátó az emeleten.

Végül a kínaiak személyesen nem mentek el Ausztriába, így maradtak a képekről való inspirálódás mellett, így született ez a képkeret.

Ma gyakran elhangzó vád, hogy a nemzetközi színtéren mozgó építészek házai gyakorlatilag bárhol, bárhová lepottyanthatók, mindegy hová vagy kinek készülnek. Erre is próbál választ adni ez a projekt. Az tény, hogy mindegyik épület egy autentikus válasz egy adott helyszínre. Hogy mennyire az építészre jellemző karakter, mennyire az építész saját kultúrájának lenyomata, mennyire a helyszín benyomásai alakították a megformálást, amelyek csak és kizárólag ott tudnak érvényesülni és kiteljesedni, ezt döntsék el az ottlakók, van rá idejük a buszra várva.

www.kulturkrumbach.at