bezár
 

220VOLT

2014. 06. 12.
1964 – Mint üveggolyót
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
1964 – Mint üveggolyót Kétfajta harcos létezik. Az egyik indulatos és erővel győzni akar – ez elvörösödik. A másik higgadt és akarat nélküli – ez elsápad. Tőle kell félnetek, mert gyilkos típus, nem érdekli a túlélés.
Anyám a szomszédba költözik, két házra tőlünk bérel szoba-konyhás lakást. Nincs benne se fürdőszoba, se folyóvíz, csak deszkaklozet a disznóól mellett. A ház Takács nénié, akinek iparos zsidó férjét "uszítás“ miatt kivégezték a partizánok. A padláson kutakodva majd találok a gerendák közé rejtve két könyvet. Irredenta kiadványok, az egyikben tömegsírok, akasztások, megcsonkított magyarok fényképei. Borzongva lapozgatom, és történelemóra után odaviszem a tanítónéninek. Ezt hol találtad? – kérdezi halkan. – Van több is? Nincs – hazudom. Ne olvass ilyenek – mondja, és gyorsan besüllyeszti a táskájába. Sértődötten megyek haza, és a másikat mindenki elől eldugom. Máig őrzöm: Százezer szív sikolt, milyen keserű a címe, Dr. Németh Kálmán írta 1943-ban Bácsjózseffalván, a bukovinai székelyek kálváriájáról.

VI. Szövetségi Pionírszemle a kiserdőben, kötelező részt venni, engem is besorolnak az egyik csapatba. Futunk, ugrunk, kötelet húzunk, de a többiek leköröznek bennünket. Mégis jó az árnyas fák alatt lenni, izgalom és poros homály vibrál a levegőben. Én színleg bátor és fegyelmezett vagyok, pedig abszolút nem érdekel a győzelem. Furcsának tartom társaim igyekezetét, hogy elsők legyünk. Ismeretlen a filozófia, de már a cinikus hordólakóval értek egyet: semmi dicsőség legyűrni a nálad gyengébbet. Mikor 1988-ban egyéni bajnok leszek kumitében1 a belgrádi Balkán Karate találkozón, és megelőzöm klubunk két szálfamagas, szívós montenegrói tagját, panaszkodnak a mesterünknek. Ő pedig kibontja a pezsgőt, elneveti magát, és azt válaszolja nekik: Kétfajta harcos létezik. Az egyik indulatos és erővel győzni akar – ez elvörösödik. A másik higgadt és akarat nélküli – ez elsápad. Tőle kell félnetek, mert gyilkos típus, nem érdekli a túlélés. A "városerdőben“ majd sokat sétálok és edzek, rászaladok egy kukacos kutyadögre – itt zajlik Kosztolányi Aranysárkányának futóversenye –, és nosztalgiával gondolok arra a felhős úttörő délelőttre, mikor megvilágosodva sütött rám a nap, a világ.
 
A vesztes oklevele (Szabadka, 1964)
 
Május elsején berregő repülőgépek húznak át a háztetők felett, és röpcédulákat szórnak. Kirohanunk az utcára, a levegőben kapkodunk a halványpiros cetlik után, marokszám szedjük össze őket. A felnőttek, szerencsére, otthagyják mindet a földön. Amelyik gyerek sokat gyűjt, tud cserélni, de nagyapám kettőbe szakítva kiviszi a vécébe az egészet, hiába minden könyörgés. A kapukat is ellepik a politikai parolák2 csíkjai, ezeket senki sem meri letépni, elmossa a nyári zivatar. BORBA ZA MIR – BORBA ZA SOCIJALIZAM (Harc a békéért – harc a szocializmusért) hirdetik rajtuk a fekete nagybetűk. Én egyet azért elcsenek, büszkén hajtogatom össze, és a szekrényem mélyére csúsztatom, aminek ajtaján belülről az imádott Brigitte Bardot kolor képe mosolyog rám. A suliban nincs ideológiai oktatás, de az osztályfőnökin tudatják velünk, hogy mi kommunisták vagyunk, és a himnuszt mindenkinek meg kell tanulnia fejből. Hej szlovéni, joszt sze zsíívi3  – gyakoroljuk, rosszul beszélek szerbül, de a dallama fülbemászó, még a kórusba is bekerülök, hovatovább.
 
Győz a szocializmus (Szabadka, 1964–2014)
 
A kertünk hatalmas, teli gyümölcsfákkal, a szomszéd srácokkal naphosszat a meggyfán gubbasztunk. Mindenkinek van saját ága, a lombok között bujkálunk, ha észrevesz nagyanyám, mérgesen leszid bennünket. Hősiesen kuncogunk, úgysem bír utánunk mászni, és közben faljuk a meggyet, mint a szarkák. Dobáljuk is egymást, a ruhánkat befogja a vörös lé, lesz nemulass, de kit izgat, ha pofán találod a reszketőt, a bénát. Klikkerezünk a homokos úton, ezt szabad, még nem jöttek be Németből az üveggolyók, plasztikokkal lövünk, amikor poros, lazán kicsúszik az ujjaid közül. Ha vesztettél, viszik, te meg nézhetsz, és kuncsoroghatsz otthon, hogy vegyenek másikat. Váltáskor résen kell lenni, aki elsőként kiáltja az ucsót, az kezd, megelőzheti még a szemfüles preducsó, utánuk sorakoznak a mamlaszok. Nem vagyok túl ügyes, a középmezőnyben húzok, szinte mindenemet elnyerik, aztán bánatomban vásárolok a fiamnak maréknyi briliáns üveggolyót. Értetlenül nézi a kincset, elgurult közben negyven év, ezt sem játsszák már, beteszi őket a tengeri kagylóhéjai közé, gyöngyhalászok énekelhetnek róla áriát. Hatodikban érkezik Sziráki Karcsi, a makkhetesi vagány, neki csak egyetlen golyója van, de acélból, szigorúan céloz, és tiszta menet, széttöri a grundon bárki üvegszemét.
 
 
Kizúr István Elemi Iskola II/C osztály (Szabadka, 1964)
 
Az iskolában, a húszperces nagyszünetben tapkázunk4. A sivár udvar végében egy betonplató áll, ráépítve a szélső ház tűzfalára – itt szónokol az igazgató az ünnepségeken, a mikrofonja mindig recseg. Ezen a legjobb játszani, gyors menetekben, kékre verheted a kezed, mire szól a csengő. A jugó gyufásdobozokon megjelennek a számozott színes képek: űrhajók, ragadozók, gombák, néphősök. Levágjuk őket, mindenki szortírozza a sorozatokat. Csereberélünk, de elismerést csak egy ritka, einstandolt kártya hozhat. Startolok az osztályból négy szputnyikkal, még nincs senki, fonákjára fordítom a legkopottabbat, és várom a méltó ellenfelet. Odajön az az idősebb szerb fiú, veszélyes macher, csak a legendákban létező Rade Končar5 lappal, ráteszi, én azonnal ütök. Domború tenyérrel, levegősen kell, lágyan és erőset, hogy rögtön a hátára forduljon. A többiek feszülten nézik. Mindkettőt zsebrevágom. A revanš? – kiáltja. Nemam (Nincs nekem) – mondom, és elfutok.

Szeretem a kidobott papírt, a személyes, haszontalan "kulturális hulladékot“. Fáradtan gunnyaszt a kövér, cigány matróna a rozoga stílbútor és mosógép mellett, rögtön értésemre adja, hogy minden az övék, de én csak könyveket keresek. Gyanakodva figyeli, mikor a Szilvási- és Berkesi-köteteket félredobom, rájuk is taposok, és remegő kézzel nyálazom át egy család szétszórt levelezését. Elsárgult borítékban, amiről már a bélyeget is régen kivágták, moszkovita magyar funkcionárius '53-as levele lapul: gyászos hangon tudatja tisztelt Apánk halálát. Mellette kisméretű fekete-fehér fotó, Sztálin a ravatalon. Eladjuk egy fanatikus ifjúkapitalistának a Vaterán, profi nagyítóval vizsgálja, kifizetjük árából a villanyszámlát. Bónusz, vérhab az aortán. Szemerkél az eső, a lucsokban fekete bársonyból varrt, zipzáras szütyő, dugig gyufacimkékkel. Ki sem nyitom, viszem és otthon leáztatom őket a falapokról: kilencven képecske a hatvanas évekből, Orion, Utasellátó, Honvéd SE, közöttük néhány endékás és jugoszláv példány. Megáll bennem az idő, előveszem a fél évszázada várakozó gomba-szériát. Hihetetlen, itt a hiányzó 12-es, a Vučji hljebac (farkaskenyér) – kész, komplett, jöhet a férfi kora, a mosolygás.
.
 Sztálin a ravatalon (Moszkva, 1953)
 
A Ranger 7 űrszonda, mielőtt becsapódik és szétzúzódik, 4308 közelképet sugároz a Holdról, közben a szabadkai kórházban világrajön Gabika, Batya első gyereke. Örülünk valamennyien, csöndes lányka, anyámat nem hívják a keresztelőjére. A lakrészünket is ők kapják, Mutti csak a holmiját pakolja össze. Szomorúan ülök vadonatúj öltönyömben, nyúlfogú árva, az idegen karácsonyfa alatt, ölemben a csöppséggel. Boci szemekkel néz a Megyeri fényképészre, nem tudok haragudni rá. Mellettünk egy tüllruhás hajasbaba, cukormázas céda, a díszpárnának támasztják. Őt utálom, nincs helye a mi szobánkban. Sokat olvasok, már jutalomkönyvet is kaptam, a Bogáncsot6. Neki is sanyarú sorsa volt, vigasztalom magam. Fogom az összes Buksi újságot, amit a Tata hozott nekem, és szétnyírkálom. A képregények kockáit újra összeillesztem, más sorrendben, keverve Valiant herceget az Antracit patkánnyal, Nagyi készít hozzá lisztből és vízből ragasztót. Egy cipősdoboz az íróasztalom: rajta dolgozok elmélyülten a konyhában és a gangon, olló és kovász van benne. A Buksit "7–77 éveseknek“ ajánlották, nagyon értékes, nem hagytam belőle, csak egy rongyos papírrakást. De nem sajnálom – én kilenc éves vagyok, és fejem felett elröpült Lajka kutya, az orosz szamovár.
 
Karácsony (Szabadka, 1964)

 



HA AZ

Ha az ember játékból szökdécsel, az közel sem ugyanaz,
mint ha forró kövekről a lábát kapkodja;
mégis, milyen hasonlatos.

(1979)
 


kumite = küzdelem (japán)
2 parola = szlogen (szerb)
3 Hej, Sloveni, jošte živi duh naših dedova... (Hej, szlávok, él még mindenütt nagyapáink szelleme...): Jugoszlávia himnusza, szövegét Samuel Tomášik szlovák pap, költő és történész írta 1834-ben Prágában, szlovák nyelven.
4 Vajdasági gyerekjáték: ketten tesznek egymásra, színével lefelé gyufásdoboz-cimkét, tenyérrel rácsapnak, akinél átfordul, viheti. 
5 Rade Končar (1911–1942): horvátszerb kommunista mártír, ritka gyufacimke
6 Fekete István: Bogáncs (Budapest, 1957)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


Más művészeti ágakról

Simon Longman: Rozsda, avagy minden vérünk benne szárad
irodalom

A mindenség ernyőjére kivetítve A mindenség ernyőjére kivetítve
A Kortárs folyóirat, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Veres Pálné Gimnázium közös Ottlik-regénykonferenciája
Peter Jackson: Akik már nem öregszenek meg
art&design

Egy festmény keretére, avagy a varázsló kertje Egy festmény keretére, avagy a varázsló kertje
Slavko Matković: Kerék, a Bosch+Bosch csoport festője*


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés