Az említett második népiességről viszonylag kevesen tudnak, pedig ideológiai hibái ellenére fontos irodalomtörténeti korszakunk, és ismerete nélkül értetlenül állhatunk a második világháború utáni harmadik népies nemzedék ‒ Nagy László, Kormos István etc. ‒ munkássága előtt.  

Kezdésnek nézzük meg, hogy a népi lírikusok egyike-másika miként kapcsolódott a mesterhez: Sinka István, a pásztorból lett költő például azt nyilatkozta egy interjújában, hogy azután modernizálta stílusát, miután elolvasta Kosztolányi verseit. Erdélyi József költő az egyik versében emléket állított Kosztolányi neki címzett, alábbi megjegyzésének: „Ha tud olyan verset írni, / mint a népdalok, / nagy költő lesz”. Erdélyi hálásan emlékezik az új népdalokra biztató tanácsról, melynek eleget is tett. A nagyszerű Illyés Gyula pedig úgy kapcsolódik Kosztolányihoz, hogy több könyvét rendezte sajtó alá a Nyugatnál.

A népi teoretikusok közül Németh László kifejezetten nagyra tartja Kosztolányit, míg Féja Géza csak fanyalogva dicséri, mert túl polgárinak véli. Féja a népi szempontú irodalomtörténetében (Nagy vállalkozások kora) kiemeli az első Kosztolányi-kötet hasonló dolgait, például az Alföld címűt: „Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat. (…) S a föld is Ázsiáról álmodik.” vagy a Magyar parasztot: „Olykor kitárja karját, mint egy táltos, / csillognak inge hószín fodrai.”

Féja nem hivatkozik rá, de Kosztolányinak az Álmodtam én is című verse is ide sorolható: „Álmodtam én is fényes Ázsiáról, / hol harcra fú a vágtató magyar…” Amikor Kosztolányi az első kötetét írta, 1907 előtt még nyoma sem volt a második népiességnek, vagyis nyomai azért már akadtak: méghozzá Ady műveiben.

Kosztolányi különben jobbára rokonszenvezett korának népies költőivel, de a számára henyének tűnő rímelésük ellen 1934-ben egy cikket írt Vojtina levele egy fiatal költőhöz címmel, melyben észrevételezi, hogy a líra gőzerővel az egyszerűsödés és a természetesség felé robog, és

az a találó megállapítása, hogy „A művészi egyszerűség bonyolult, s a művészi természetesség (…) ravasz valami.”

Alapjában véve úgy érzi, hogy a népiek a formán túl sokat lazítanak. Szerintem egyébként nagy általánosságban pont az ellenkezője volt a helyzet: inkább a formát hozták vissza a szabadvers ellenében.

Viszont a rímek valóban sokkal lazábbak voltak náluk, mint azt Kosztolányi, a rímek mestere elvárta volna. Ezt a Megjegyzés a rímről című glosszácskában nehezményezte a következő zseniális szavakkal: „A rím ékesség. Olyan, mint a nyakkendő. Ha valaki nyakkendőt hord, megértem. Ha valaki egyáltalán nem hord nyakkendőt, (…) szintén megértem. De ha valaki nyakkendő helyett (…) egy katángkórót vagy egy törlőrongyot biggyeszt a nyakára, díszül, attól megkérdezem (…), hogy miért viseli.” Egyébként ezeknek a „katángkóróknak” és „törlőrongyoknak” is megvolt a korban a maguk célja és értelme.

Viszont egy máig gyűrűző meglátásának igazat kell adnom a rímelés tekintetében. Azt írja, hogy az új népiesek összecsengetnek olyan szavakat, mint például a gyermekek és a mentek. Ezt valóban megteszi Illyés is („Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass, / mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas”), de Erdélyi is több helyen. Miről van itt szó? Arról, hogy hímrímre nem felelhet nőrím, és megfordítva, mert bántja a fület, és jómagam lélekben mindig felszisszenek, ha hasonlót olvasok, ám ennek ellenére máig használatban van némely költőnknél.  

A népies Kosztolányi az Életre-halálra című remekében csúcsosodik ki: csoda, hogy alig ismerik ezt a verset. Kicsivel 1935 előtt írta - tehát nagyjából akkoriban, mint az említett, kritikus élű cikkeket -, és e költemény létrejöttében már minden kétséget kizáróan nagy szerepe van a népies költőknek.

Ezekkel a jelentős sorokkal kezdődik: „Mint aki búcsúzik, beszélni / akarok. // Itt éltem én, vér véretekből, / magyarok.” És így zárul: „Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem / feledem. // Holtomban is csak erre járok, / keleten.” Micsoda szépséges szerelmi vallomás ez a magyarsághoz, ki gondolta volna, hogy Kosztolányi ilyet is tud!? És milyen mély, három szótagos, tiszta rímekkel vagy eléggé tiszta asszonáncokkal! Rímcentrikus vers ez, nem is várnánk mást a költőtől. Három szótagos rímeiben egyébként az a legszebb, hogy mindig anapesztusok, tehát tititá ritmusban lejtenek.

Előkerül a versben a parasztlányok hercegnői dereka, a búza, a délibáb, no, meg Arany János is, szóval a népies kelléktár szinte minden eleme, de ettől még, vagy éppen ezért nagy vers: a polgári és a népi költészet ritka találkozása a kor asztalán.       

Fotó: archivum.pim.hu