Felkelni pedig nem jó. Pontosítok: hétköznap reggel időre menni (tipikusan munkába), és ezért végtelenül erőszakos módszerekkel (pl. vekker) kiverni az álmot ennen szemünkből nem túl kellemes élmény, legalábbis a többségnek. Bármilyen mindennapos is ez a sirám, aludni éppen addig szeretünk, ameddig csak lehet, vagyis minél tovább.

Felkelni azért sem jó, mert nem aludtuk ki magunkat, és…


…máris Havas Henrik arcában kell gyönyörködnünk (TV2: Mokka).

Legalábbis így volt ez mindaddig, amíg a TV2 cikkünk megjelenése napján, szeptember 5-én végleg meg nem elégelte, és le nem tiltotta Havast a képernyőről. A legnagyobb örömöt a Mokka azzal okozta, hogy biztosak lehettünk benne: Havas Henrik MÉG nálunk is korábban kelt, hehe. (Akit imádunk utálni, peeerszeee.) A TV2 reggeli műsorának nagy ötlete a furcsa párok bevetése. A furcsa párok népszerűek, elég megkérdezni Stant, Pant, Budot, Terence-t vagy Neil Simont – mind ezt fogja mondani. Az önmagában is elég furcsa HH kiegészítője a „nagyszájú vörös” karakterét hozó Liptai Klaudia, akinek pályája a Szomszédok nagyszájú vörösétől a Csíííz nagyszájú vörösén át haladt (süllyedt? emelkedett?) a Tanár Úr oldalán való tündöklésig.

A Mokkában az volt a legfurcsább, hogy tulajdonképpen működött. Claudia ugyan nem kifejezetten Nobel-díj esélyes alkat, de legalább nem is akart annak látszani, ami már önmagában valami. Szépen ellensúlyozta Havas bicskanyitogató, felfuvalkodott stílusát, hiszen akármit szeretne is hinni Gesztesi Károlyné, ez a műsor Havasé: akárcsak a színpadon, a tévéstúdióban is a primadonna a legnagyobb sztár, a dögös (?) vörös minden érdeme ellenére másodhegedűs (képzavar, bocsi) marad.

Márpedig az érdemek elkelnek, Havastól függetlenül is. Pusztán annyit elérni, hogy a szerencsétlen néző ne akarja felkoncolni az igyekvő műsorvezetőket, már valami. Emellett információdúsnak és érdekesnek maradni igazi teljesítmény. Amikor Havast nem gyűri le a lelke mélyét uraló mérhetetlen egyszerűség (van ilyen!), jól és jókat kérdez. Felkészült, határozott. És Claudia mellette a Nő.

Váltópárjuk, a Csiszár Jenő – Jakupcsek Gabriella kettős nem csak 50-100 kilóval könnyebb, de általános fajsúlyát illetően is (ld. Mokka light). Csiszár egy ilyen műsorban tényleg csak tanítványa lehet Havasnak, a javára szól azonban, hogy jóval szimpatikusabb (ami önmagában elég kemény kijelentés, Apukámról sok mindennek ki kellett derülnie pl. a Heti Hetesben, hogy némileg kedvesebben lehessen rá tekinteni).

A nyári (uborka)szezonban a Mokka light átment Ultralightba, innen-onnan összehalászott vendégműsorvezetők segítik valamelyik állandó moderátort, ami mindenképpen érdekes, ha nem is mindig jó. Miért asszisztálnak aktív politikusok Jakupcseknek és Csiszárnak a tulajdon kollégáik faggatásában?! Annyi baj legyen, ez az időszak egyébként is elmúlt már, és van annál rosszabb, hogy az ember egy erős kávéval indítja a napot.


…a nyolcvanas évek rögvalóságával nézhetünk farkasszemet (M1: Nap-kelte).

A legtalálóbb és legszellemesebb mondás a Nap-keltével kapcsolatban Fábry Sándor nevéhez fűződik (kár, hogy nem mentes a rosszindulattól és elfogultságtól): „kora középkori román televíziózás”. Ami a dizájnt illeti, ez a kijelentés néhány évvel ezelőttig maradéktalanul igaz volt, és sajnos a belbecset illetően sem nagyon lehetnek illúzióink. Az összkép meglehetősen tarka, és erősen moderátor-, illetve vendégfüggő. Például sokkal nagyobb az esély a szakmaiságra, lényegretapintásra, ha Betlen János vagy Orosz József vezeti a műsort. Szuszogás- és anekdotavonalon Verebes István erős. A csúcs viszont egyértelműen a Gyárfás-Lakat ikerpár.

Bennük gyakorlatilag semmi közös nincs azon kívül, hogy ölni támad kedve az embernek, ha kérdező szerepkörben kerülnek a képernyőre. Gyárfás abban a hitben él, hogy ha faarccal, a másik felet semmibe véve kérdez, akkor hajthatatlan riporternek tűnik. Nem annak tűnik. Valami egészen másnak. Ez a technika már régi kollégájának, a sokat emlegetett Havas Henriknek sem jött be, de ő legalább valamivel hitelesebb volt a szerepében. Gyárfás csak zavarbaejtő.

Lakat T. Károly nem médiaszemélyiség (ez mondjuk biztos), hanem élmény, sőt: jelenség. Ő az az ember, aki nem kerülhetne képernyőre épeszű országban. Baló György is csúnya és beszédhibás, viszont tud kérdéseket feltenni, és van benne méltóság. Lakat T. Károly ellenben olyan, mint egy habókos vízimanó, aki beugrott a tévébe barátkozni egyet. Kétféle kérdést tud feltenni: amelyiket egyből meg is válaszolja, és amelyiket nem. De mindkét esetben percekig regél önmagáról, az életéről, az őt ért benyomásokról, és főleg a vendég érdemeiről. Vele szemben ülve Adolf Hitler tehetséges ifjú festőnek, Mussolini határozott fellépésű, de alapvetően jószándékú újságírónak tűnne.

A Mokkával ellentétben a Nap-Kelte a közéletiség régimódi megközelítését követi, még az új díszletek között is a rendszerváltás, sőt, a nyolcvanas évek tévéműsorainak levegője lengi be a stúdiót (akár egy ’88-ban felvett Ablak is eszünkbe juthat a műsort nézve). A műsorszámok között hallható bemondónőt pedig nem szabadna mikrofon elé engedni, ennyire irritáló hanglejtése csak az ATV-s Híradó műsorvezetőjének, Kurucz Péternek van.


…ráveti magát a gyilkos bulvárpolip (RTL Klub: Reggeli).

A dögös vörös meg a hólyag, illetve a nyolcvanas évekbe tett időutazás mellett az RTL Klub reggeli műsora képviseli a lazaságot, könnyedséget, a fővárosi újgazdagok és gondtalan fiatalok elképzelt világát: Blikkföldén járunk, Bucigyarmaton, ahol tetovált mellű csajok vigyorognak a kamerába, és bármelyik percben leülhet egy celeb a kamera elé az új szakácskönyvéről beszélgetni. A politika és a közélet megközelítése nagyon finom és óvatos, ha egyáltalán előfordul ilyesmi.

A nyári adássorozatban a műsorvezetők a szabadban trécselnek, hogy még a stúdió mesterséges fénye se rontsa a felhőtlen hangulatot. A való élethez az egésznek éppen annyi köze van, hogy a való életben élők ezt szeretnék hinni a mindennapokról: az emberek dolga puffokon ülni szép környezetben, és hülyeségekről dumálni. Szóba kerülhet bármi, ami felkerül egy bulvárlap címlapjára, esetleg a művészeti élet könnyebben befogadható eseményei is (főleg ha Playboy-kompatibilis színésznők a mellék- vagy főszereplők), de gondolkodni azért ne kelljen. A néző dolga az, hogy lenyelje az előrágott, előemésztett információadagot.

Ha mégis szóba kerül valamilyen komolyabb téma (pl. konkrét esetben a kisebbségek problémái), akkor sem könnyű a kínzó társadalmi kérdésre koncentrálni hiszen a női műsorvezető (Zéplusz „Szopjatok le!” Lilu) mélyen dekoltálva, gondosan előredőlve teregeti – egyébként rokonszenves – kebleit a kamerának. Ismét a kereskedelmi televíziózás skizofréniájánál vagyunk: „Borzalmas a kismamák helyzete a munkaerőpiacon… És most játék! Mai feladványunk: melyik szám van az 1 és a 3 között? Jól gondolja meg a választ!”

Felkelni nem jó. Reggel vizuális rádió gyanánt a tévét kapcsoljuk be, pedig látni még nem is látjuk, érteni pedig nem érdemes a műsort – tisztelet a ritka kivételnek. A kötelező kávé mellé ingyen jár az arrogáns és erőltetett dühroham, elvágyódásmentes nosztalgia vagy fékezett habzású műenyelgés. Csipás tekintetű párunknak minden bizonnyal semmi kedve valaki más jó hangulatáról gondoskodni, elég neki önmagát életben tartani, másra viszont nem számíthatunk. A tévé a szem rágógumija – a reggeli tévé a még le-lecsukódó szem használt rágógumija.