bezár
 

színház

2007. 09. 14.
Meghalni oly’ morbid
Vámpírok bálja
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Meghalni oly’ morbid Roman Polanski, a Steinman-Kunze-páros, az állandó teltházak és a Magyarországon szokatlan intenzitású marketingkampány – ez mind nem elég ahhoz, hogy meggyőzze a szkeptikus nézőt arról, hogy a Vámpírok báljában nem kell majd csalódnia. De azért kezdetnek nem rossz...
Polanski még 1967-ben forgatta le saját fő(?)szereplésével a Vámpírok bálja című filmet, amely egyedi megközelítésével és fanyar humorával már akkor is kiemelte alkotását a Drakula-mozik közül; ám negyven évvel későbbi szemmel nézve könnyen kitűnik, hogy 2007-ben a film eszköztára már édeskevés volna a közönségsikerhez. Kíváncsian vártuk tehát, hogy mivel rukkol elő a legendás rendező (és az alig kevésbé legendás musical-szerzőpáros) a Vámpírok bálja zenés-táncos színházi verziójának magyar nézői előtt.

Szkéné színház

A bevezetőben felsorolt impozáns jellemzők köre már a pesti Magyar Színházba érkezéskor tovább bővül. A hatalmas plakát jótékonyan eltakarja az ütött-kopott színház homlokzatát, és egyúttal megmutatja, hová is jöttünk: a Vámpírok bálja előadásának színhelyéül szolgáló – szerény, de azért – kastélyba. Mert a musical „szezonjában” azzá válik a színház: odabent barokkos trónok, vérvörös, díszes csillárok, antik étkészletek és a jegyszedőtől a ruhatárosig vörös-feketébe öltözött alkalmazottak fogadják a vendégeket. Magyar szem ritkán lát ilyet: itthon egyetlen színház sem engedheti meg magának, hogy akár átépítések, átrendezések árán tartósan egyetlen darab játszására rendezkedjen be, s így hiába is várunk olyan élményeket, mint a londoni Operaház Fantomja-előadáson, ahol az ominózus pillanatban valóban lezuhan (és csak pár méterrel a nézők feje felett áll meg) a színház csillárja... (Kár, hogy valószínűleg épp emiatt az ideiglenes berendezkedés miatt nem látható a színházi szezonban a Vámpírok bálja: csak nyáron, legközelebb pedig szilveszterkor...)

De ennyit a külsőségekről, mindez ugyanis csak sovány vigasz maradna – ha nem volna az előadás éppoly grandiózus, mint ahogy az a fentiek után várható és el is várható. S hogy tovább fokozzuk: a grandiozitásnál – amely csak idővel mutatja meg magát teljes valójában, a szerző-trióhoz mindenképp „méltó” Kentaur díszlete a forgószínpadnak köszönhetően ugyanis folyvást újabb és újabb arcát mutatja; a csúcs talán von Krolock gróf kastélyának bejárata s a palota enteriőrje – természetesen fontosabb maga a musical. És hogy eloszlassuk az olvasó utolsó kételyét is: ezzel sincs gond. Sőt.

Elsőre – lássuk be – a musicalek esetében minimum Madách Színházhoz szokott fül számára kissé vérszegény az élőzenével támogatott énekhang, de ez talán csak rosszindulatú prekoncepció, mert öt-tíz perc után ez (az utolsó zavaró hatás) is semmivé lesz – nem lehet akkora baj az akusztikával, ha ennyi idő alatt megszokható, gondoljuk.

A majd’ félévszázados Vámpírok bálja-filmnél gyorsabban, és a bevezető dalok miatt a legkevésbé sem unalmasan kezdődik a történet: valahol Erdély mélyén egy vámpírokat kutató tudós érkezik tanítványával egy kis, fokhagymabűzös fogadóba. A tanítvány – a romantikus verzió szerint első látásra, a tárgyilagos verzió szerint kissé indokolatlanul – azonnal beleszeret a fogadós lányába, aki úgy tűnik, viszonozza is a fiú érzelmeit. Eközben persze újraéljük Polanski poénjait – ám az azokon ülő pornak nyoma sincs, hiszen a tény, hogy a leány ajtajának beszögelése, vagy a jókora kolbásszal felszerelt, féltékeny asszony férje utáni „hajtóvadászata” dalba van foglalva, még inkább kifordítja a cselekményt, s ezzel még mulatságosabbá teszi azt. Semmi kétség: amit látunk, paródia (a jobbik fajtából), nagy költségvetés ide, komoly hírverés oda, a készítők egy morzsányival sem akarják komolyabban venni magukat, mint amennyire feltétlenül szükséges. (Minden idők legjobb vámpír-tematikájú poénjai közé tartozik a fogadós Chagal felkiáltása a kereszt láttán („Rám ez nem hat! Én zsidó vámpír vagyok!”), Herbertnek, Krolock gróf fiának nemi identitása, no meg Magda, a cseléd naiv áriája, a „Meghalni oly’ morbid...”)

Aztán idővel – a késleltetés technikáját talán éppen Molière-től eltanulva – megismerjük von Krolock grófot, Drakula helyi leszármazottját, aki egyúttal a filmből hiányzó, ám egy musicalhez erősen ajánlott lírai szálat is szolgáltatja: akár Alfréd, a professzor tanítványa, a gróf a maga módján szintén fülig szerelmes a lányba, ezért aztán nem is mélyeszti bele rögvest fogait a nyakába (az első randevún mégsem illendő, hogy beteljesüljön a szerelem – gondolja a néző...). Krolock később egyébként saját áriában fejti ki: nem könnyű egy folyton vér- és szereleméhes vámpír (örök) élete. Ezt nem is túl nehéz átérezni – komoly (bár világunkban a pszichológia által szerencsére nem épp „agyondokumentált”) probléma, ha az ember unos-untalan megöli, akit szeret... De félre a tréfát: ez a cselekményszál is megállja a helyét a musicalben, s bár nem vet fel olyan mélységeket, mint mondjuk a már említett (talán) musical-etalon, Az Operaház Fantomja, vagy a Nyomorultak; mégis kielégíti azokat is, akik a puszta nevetést nem tartják elegendő ellenszolgáltatásnak a borsos jegyárért cserébe.

És megjegyzendő, hogy bár e sorok írója még a darab producere által is „második szereposztás”-nak csúfolt szereplőgárdával látta az előadást, több mint megfelelőnek találta az énekesek teljesítményét, legyen szó akár szólóról, akár duettről vagy tercettről. Az egyetlen probléma – itt is – akkor adódik, ha a színpadon lévő szereplők mindegyike énekel. Gyaníthatnánk, hogy ilyenkor a külföldi rendezőgárda miatt vész el teljesen a szövegek érthetősége, ám a jelenség sajnos Magyarországon szinte minden musical esetében jellemzőnek mondható...

Az énekkel szinte egyenrangú – nem csoda: mégiscsak egy bálról van szó – a tánc is. Dennis Callahan koreográfiája szokatlan: az előadás legnagyobb részében egy-egy kortárs balett/táncegyüttes legkiválóbb műsorát idézi (ha a nézőt nem zavarja a néha mindennél jelentősebb akrobatika), a legutolsó, nagy fináléban azonban olyan, mintha egy, a divatból jó tíz éve kiment fiúbanda videoklipjét látnánk. Sebaj – nem erre fogunk emlékezni.

Ahogy a cselekmény halad, úgy ismerhetjük meg (a film ismeretében: újra) a Vámpírok bálja nagyszerű és mulatságos karaktereit, a már említett örök romantikus von Krolockén és meleg fiáén kívül a könyvmoly professzorét, a gyáva hősszerelmes Alfrédét, no meg a fürdőzés-mániás Sarah-ét, akinek szerelmi zálogul több mint elég egy nagy szivacs és egy saját fürdőkád...

Végül az előadás befejezése a legszkeptikusabb néző számára is végleg átbillenti a mérleg nyelvét a giccs felől a morbid komédia felé – és senki sem csodálkozik, hogy a közönség még a második szereposztásos matiné-előadáson is állva ünnepli a szereplőket.
Egyetlen dolog nem ajánlott: csehovi drámát várni a musicaltől – és így biztos, hogy senki nem távozik elégedetlenül a kastélyként a hétköznapoknál sokkal jobban teljesítő Magyar Színházból...

A kritika a 2007. szeptember 2-i, 15:00 órás előadás alapján készült

Író és vezetőrendező: Roman Polanski. Zeneszerző: Jim Steinman. Szövegkönyv: Michael Kunze. Rendező: Cornelius Baltus. Díszlet- és jelmeztervező: Kentaur. Művészeti vezető: Póka Balázs. Koreográfus: Dennis Callahan. A betanítás zenei vezetője: Gabor Rivo. Magyar szöveg: Miklós Tibor.

von Krolock gróf: Nagy Sándor
Chagal: Bot Gábor
Sarah: Nádorfi Krisztina
Magda: Kecskés Tímea
Alfréd: Héger Tibor
Rebecca: Urbanovits Krisztina
Professzor: Sándor Dávid
Koukol: Farkas Gábor Attila
Herbert: Pirgel Dávid
Nightmare I: Szentirmai Zsolt
Nightmare II: Hetei Bakó Szabolcs


nyomtat

Szerzők

-- Kovács Bálint --


További írások a rovatból

Bűn és bűnhődés az Örkény Színházban
John a Latinovitsban
A Hét komédia című Plautus-kötet bemutatója
Üvöltő szelek musical az Eötvös 10-ben

Más művészeti ágakról

irodalom

A Jelenkor Kiadó új költészeti kiadványainak bemutatója
Lugosi LUGO László utánkövetése – elhangzott az emléktábla avatásán
kabai lóránt el sem kezdett versek kötetbemutató és kiállításmegnyitó Miskolcon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés