A Magyar Zsidó Levéltár igazgatója előadásának bevezetőjében kontextualizálta a témát és azt a történeti folyamatot vázolta fel, ami elvezetett a holokauszt múzeumi reprezentációjának igényéhez. Számos példával rávilágított arra, hogy már a II. világháború alatt és közvetlenül utána megjelenik az igény az emlékek megőrzésére, a dokumentációra. Eisenhower tábornok is arra szólítja fel a csapatait, hogy mindent örökítsenek meg, „mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt". Az 50-es években az emlékezés eszközeiként archívumok, gyűjtemények alakulnak (pl. a Ringelblum Gyűjtemény Varsóban), illetve emlékhelyeket, emléknapokat hoznak létre (Auswitz-Birkenau emlékhely). A 70-es, 80-as években megkezdődik a szembenézés, a társadalmi felelősségvállalás, melynek szellemében születik meg többek között a BBC 1978-as dokumentumfilmje, Lanzmann Shoah című alkotása vagy Spielberg Schindler listája. Ekkor a muzeológiának még nincs válasza a holokausztra, arra nagyjából az új muzeológia térnyeréséig várni kell.

A washingtoni Holocaust Memorial Museum az első ebben a történetben 1993-ban, ezt követően egy „museum boom" indul meg, 1988-tól kezdve a világon fokozatosan újranyitják és felújítják a zsidó múzeumokat, miközben ezzel párhuzamosan megalakulnak az emlékezetmúzeumok is. Magyarországon a holokauszt 1994-től kerül be a nyilvános térbe, majd minden kerek évforduló alkalmával egyre több múzeum és kiállítás létesül. Toronyi szerint alapvető probléma, hogy itthon általában nem a közösség hozza létre ezeket a helyszíneket, mivel így az emlékezés majdnem minden esetben felülről irányított.

Az igazgató a történeti áttekintés után részletezi azokat az elméleti és gyakorlati dilemmákat, melyek egy holokauszt kiállítás kapcsán esetlegesen felmerülhetnek. Toronyi e problémás pontok láthatóvá tételével világít rá arra, hogy – bármennyire is szeretnénk azt gondolni – egy ilyen jellegű tárlat megvalósítása egyáltalán nem evidens, nem magától értetődő, egy kurátornak vagy muzeológusnak ugyanis el kell gondolkodnia nagyon fontos kérdésekről, mielőtt összerakná az anyagot. Meglátásai döntően befolyásolják a bemutatási módot: mi legyen a kiállítás témája (a zsidóság története / a holokauszt tragédiája / a genocídiumok), hogyan interpretáljam a holokausztot (a zsidó történelem vagy az emberiség történetének részeként), mire emlékezzünk a tárlattal (a kiirtott zsidó közösségre / az emberi helyzetekre) stb.?

Egy holokauszt kiállítás létrehozásakor gyakorlati nehézségek sorával is szembesülni kell. Mit állíthatunk ki? Toronyi szerint egy ilyen témájú tárlat igazi terepe az archívum, azok a dokumentumok, amelyek túlélték a kiirtott közösségeket. Ezekből az anyagokból azonban csak úgy lehet rekonstruálni a múltat, ha hozzájuk kiegészítő tudásanyag kapcsolódik. A fényképek, helyszínek és tárgyak csak úgy tudják megvilágítani vagy sejtetni a tragédia lényegét, ha azokat egymással értelmező viszonyban mutatjuk be. Például a transzporttal érkezők fotói önmagukban semmitmondóak, ezek csak akkor képesek emlékeztetni minket az áldozatokra, ha pontosan tudjuk, hogy mi történt az emberekkel, ha megismerjük a történetüket. Toronyi szerint a bemutatási mód esetében is többféle lehetőség áll a kurátor rendelkezésére: gondolkozhat történeti narratívában, ahol a tárgyanyag az események illusztrációjaként szolgál, illetve az autentikus matéria felhasználásával is interpretálhatja a holokausztot, esetleg vállalkozhat egy „élményszerű” bemutatásra is.

A dilemmák megfogalmazása után Toronyi a magyar példákon keresztül világította meg, hogy mi módon is lehet elcsúszni a holokauszt múzeumi bemutatása során. A legtöbb helyen problémát jelent, hogy a kiállítás megmarad a puszta illusztrálásnál, nem kíván mélyebb összefüggéseket feltárni, megelégszik azzal, hogy eredeti tárgyakat állít egymás mellé (rabruhát, imasálat stb.), amelyek között nem húzódik logikai kapcsolat. De hasonlóan problematikus a témát egy időszaki kiállításban bemutatni, kvázi „gettósítva” az állandó történeti kiállítástól, amibe egyébként szervesen illeszkedhetne. Nem előnyös, ha egy zsidótörténeti tárlatban a holokauszt drámai csúcspontként szerepel, ha a tárlat nem foglalkozik azzal, hogy mi történt a zsidóság életében 1944 után. Komoly gondot okoz az is, ha autentikus tárgyak híján egy élményszerű bemutatásra korlátozódik a tárlat, ez a forma pusztán arra alkalmas, hogy a látogatót manipulálják, de a tragédia tényleges okait nem fogjuk megérteni. Toronyi a példákon keresztül világossá tette, hogy egy holokauszt kiállítás számos ponton elcsúszhat, ha létrehozása nem megfelelően átgondolt, majd kihangsúlyozta, hogy egy ilyen kezdeményezés csak akkor működhet igazán jól, ha az autentikus tárgyakat mutat be, ha ismereteket ad át és elősegíti a kérdésfelvetéseket, tehát a történeti narratíva, az autenticitás és az interpretáció igénye egyszerre jellemzi a tárlatot.

Toronyi Zsuzsanna A holokauszt múzeumi reprezentációja című előadása, Budapest, Bálint Ház, 2014. szeptember 30

Fotók: Facebook/Nemzedékek és emlékezet