bezár
 

színház

2014. 11. 04.
Számvetés Shakespeare-rel
Shakespeare-olvasatok magyar kutatók válogatásában
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hogyan hihetjük el a „rossz fiúknak”, hogy „jó fiúk”? Miért nem tudjuk elfogadni a szeretetet? Hogyan forgatja ki egy fiatalember az udvaroncok nyelvét kreatív, ironikus félrehallások által? Miként uralkodik az erősebb a gyengébb felett? Miben áll a hatás természete? A kérdésekre adott válaszokat a nemrég megjelent Shakespeare-tanulmánykötetekben találjuk.

Ambiciózus vállalkozást indított útjára a Kállay Géza által szerkesztett Kritikatörténeti műhely című sorozat az ELTE Eötvös Kiadó kiadásában. Az első rész (A Shakespeare-kritika kezdetei - ingyenesen letölthető INNEN) az angol nyelvű irodalom kulcsszövegeit adja közre a 18. századból és a 19. század első feléből. Pope, Johnson, Richardson, Warton, Lamb, Hazlitt és Coleridge szövegeit Gárdos Bálint és Ruttkay Veronika míves esztétikatörténeti tanulmányai vezetik be. A sorozat második részének kötetei az elmúlt harminc év Shakespeare-irodalmából szemléznek Shakespeare-olvasatok a strukturalizmus után I. címmel (ingyenesen letölthető INNEN).

Szkéné színház

Annyi bizonyos, hogy kiváló anglisták – Gárdos Bálint, Kállay Géza és Vince Máté – szerkesztik a sorozatot, akik jelentős szerzőktől válogattak írásokat. A szerkesztők régi hiányt pótolnak, hiszen az 1960-as évek közepe, Szenczi Miklós és Kenyeres Zoltán antológiáinak megjelenése óta nem jelent meg hasonló válogatás magyar nyelven. S hogy miért éppen Shakespeare? Talán mert nincs még egy olyan életmű, amelynek kritikai irodalma teljesebben dokumentálná a különböző megközelítések felvetéseit és vitáit.

Miről kap tehát áttekintést az olvasó, ha a Shakespeare-olvasatok első kötetét a kezébe veszi? Vince Máté tollából egy nagy ívű, olvasmányos stílusban megírt tanulmányt kapunk a Shakespeare-kutatás angol-amerikai fősodrának eredményeiről (7–28). Az újhistorista Shakespeare-kritika megnyitotta a darabokat a nem irodalmi szövegek diskurzusa felé, megmutatatva, hogy egy adott kérdésben hogyan nyilvánul meg a hatalom, az uralkodó ideológia egy-egy aspektusa az irodalmi és nem irodalmi szóhasználatban. Az újhistoristák, a társadalmi nem kutatói, a feminista kutatók, a jelen társadalmi problémák iránt elkötelezett kulturális materialisták és a posztkoloniális irodalomtudomány arra irányította a figyelmet, hogy társadalomtörténeti szempontból nézve nem állnak meg az esszencialista elgondolások. A mediális fordulat hatására újra előtérbe került a szerzőség kérdése; s egyre több kutatás bizonyította, hogy Shakespeare pályafutásának korai és késői darabjai jelentős számban társszerzős művek. Ezzel együtt megélénkült a Shakespeare-darabok kiadására vonatkozó szakirodalom, és egyre több dráma kerül kiadásra egyszerre két-három korai változatában, új lehetőséget nyitva meg például a színházi előadások számára.

Shakespeare-olvasatok

A fenti irányzatokhoz kapcsolódó szövegközléseket azonban majd csak a következő kötetben olvashatjuk. A kezünkben tartott első kötet ugyanis elsősorban a darabok fiktív világában vizsgálódik. A Shakespeare-olvasatok első kötetébe a szoros szövegolvasás, a dekonstrukció, az etikai kritika és az újesztéticizmus szövegei kerültek. Vagyis olyan tanulmányok, amelyek „a művet autonóm egésznek tekintik, választott problémájukat többé-kevésbé a mű keretein belül tartják elemzendőnek, és ezáltal lényegében alapját, hátterét és ellenpontját adják a kötetek nagyobb részét kitevő, a 80-as évek historista fordulatát követő irodalomértelmezési iskoláknak” (10–11.). Ezekben az írásokban a metafora, a szójáték, az irónia, a kétértelműség, a hatás, a tragédia szavak uralkodnak. Harry Berger Jr. híres Macbeth-értelmezése az amerikai formalista iskola, az újkritika (New Criticism) és a dekonstrukció szintézisét nyújtja. Berger szerint valami bűzlik Skóciában, és a világ nem áll helyre Malcolm győzelmével. A rend helyreállásában gondolkodó olvasatok ugyanis a darab „jó” szereplőinek fikcióját tették magukévá, miközben a shakespeare-i világ problematikus mély struktúráinak éppen az a tétje, hogy a szereplők megerősíthetik vagy ellenszegülhetnek a mélyben rejtező alapproblémáknak. Az írást Szigeti Balázs kiváló fordításában olvashatjuk.

Ezt egy újabb klasszikus, Stanley Cavell tanulmánya követi a Lear királyról. Cavell írása filozófiai kritika Wittgenstein nyomán; egyszerű nyelve, a hétköznapi iránti érdeklődése hozza testközelbe ezt az amúgy összetett, nehezen besorolható írásművet Smid Róbert és Tóth-Czifra Júlia nagyszerű fordításában. Cavell szerint az irodalomtudomány két pólus között ingadozik, a karakterek (jellem) és a szavak között. A kettő közötti kapcsolat a hétköznapi nyelv filozófiájából érthető meg, hiszen az emberek rendszerint nem mondják meg, nem tudják megmondani, hogyan értik saját szavukat (67.). S ha nincs minden szavunknak általánosan elfogadott jelentése, hogyan lehet jelentést adni azoknak, amik néha a szívünket nyomják (68.). A Lear-esszé tehát végső soron arra próbál választ találni, hogy miért nem vagyunk képesek elfogadni a szeretetet (11.). A Shakespeare-kutatás nagyágyuja, Jonathan Bate Ovidius és az érett tragédiák című tanulmányával szerepel a kötetben. Ez azért volt jó választás, mert Bate nemcsak klasszikus műveltségével nyűgöz le bennünket, hanem az irodalomkutatás egy fontos módszertani kérdésére is rávilágít: mit jelent, hogy egy mű hat egy másikra. 

Kiernan Ryan tanulmánya elsősorban a Lear-kritika kritikáját nyújtja, de nem teljesen világos számomra, hogy miért került be a válogatásba, hiszen új értelmezéssel nem áll elő. Philippa Berry és Russ McDonald írásai elsősorban a szójátékokat vizsgálják, és mind módszerükben, mind következtetéseikben tanulságos olvasmányok a Hamletről és a III. Richárdról. Hamlet nem tettei miatt jár sikerrel a bosszúálló szerepében, hanem azáltal, hogy a társadalmilag elfogadott szerepeket és nyelvi illendőség által uralt udvari beszédet megkérdőjelezi, felforgatja (177.). Berry különösen a trónutódlás szempontjából fontos nemzés homonimiára épülő szójátékainak, ironikus ismétléseinek szerepére világít rá. Hamlet légies és hangutánzó megszólalásai azt támasztják alá, hogy nem tud alkalmazkodni a férfi identitás és nemiség hagyományos formáihoz, és a komolytalankodó (félre)hallás (hearing) lép a termékenységre utaló earing („kalász hajtás”) helyébe (179.). Russ McDonald retorikai vizsgálódása pedig arra mutat rá, hogy Shakespeare szkepticizmusa előbb alakult ki a nyelvi jelentés megbízhatóságával, mint az angol politika gondviselésszerű menetével kapcsolatban, „s így a darab kiemelkedő retorikai sémája, melyben az erősebb beszélő ragad el verbális erőt a gyengébb beszélőtől, hadilábon áll a történelmi témában impliciten rejlő teleológiával” (209.).

A szerkesztők dicséretes módon arra is ügyeltek, hogy a fordítók a tanulmányok szemléletéhez legközelebb álló Shakespeare-fordításokat válasszák az idézetekben (9.), illetve több fordítást is használjanak egy-egy szöveghely értelmezése során. Ennek legszebb példája Mihálka Réka fordítása (Philippa Berry: Hamlet füle). Berry szerint Hamlet egyik kellemetlen szokása, hogy mindenféle tabutémát is bevezet az elegáns társalkodás köreibe (180.). Így például a társadalmi rangot is jelentő rank szót a szalonképtelen jelentésében idézi meg. Ezt az áthallást Mihálka Nádasdy Ádám és Arany János fordításával érzékelteti: a rank szó negyedik dimenzióját Nádasdy fordításnak büdös szava, vizualitását, mindent benövő természetét pedig Arany dudva fordítása tolmácsolja. Mihálka kitűnő nyelvérzéke képes a tanulmányban szereplő, nehezen fordítható szójátékok érzékeltetésére is. Így például a már említett szófacsaró (h)earing kettősségét, amely egyszerre jeleníti meg a hallást és a nemzés egy metaforáját, az elhá(l)lás szóalkotása közvetíti magyarul. Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításait egyébként sokan választották az eredeti idézetek tolmácsolása során, ami költői-fordítói népszerűségének újabb bizonyítékát nyújtja.

Filológiai kukacoskodásnak is vehető, hogy megemlítem: hiányzik a fordított tanulmányok megjelenési helye és ideje. Ez azonban az írások datálásában, angol nyelvű visszakereshetőségében nyújtana eligazodást. Egy válogatott bibliográfia is jó szolgálatot tenne a Shakespeare-olvasatok témájában, hiszen egyrészt a válogatás műfajából adódóan nem kaphatott helyet minden jelentős írás, másrészt legalább a bibliográfiai tételek elhelyezhetnék a magyar Shakespeare-kutatás szövegeit a felsorolt irányzatok között. Reméljük, hogy erre a következő kötetben sor kerül.

A válogatás szempontjairól

Most pedig térjünk ki minden válogatás érzékeny pontjára, a szelekció szempontjaira. Már a kötet előszava feltárja, hogy nem jutott hely minden megközelítésnek az elmúlt 30 év terméséből. Így például hiányzik „tisztán pszichoanalitikus és ökokritikus olvasat, a szerzőség kérdéseit a számítógépes statisztikai-stilisztikai módszerekkel vizsgáló elemzés, vagy a darabok előadás- és adaptációtörténetét, előadás- és adaptációértelmezését, illetve Shakespeare jelenbeli kulturális értékét vizsgáló írás” (10.). A szerkesztők e hiányokat saját elfogultságaikkal magyarázzák (10.). Az egyéni érdeklődés természetesen minden válogatást meghatároz, de úgy gondolom, hogy egy fontos irányzat beillesztése a szerkesztői koncepcióból is következett volna. Vince Máté ugyanis a reneszánszkutatás mindezidáig legújabb jelentős fordulataként a szövegek hordozóinak fizikai, materiális vizsgálatát nevezi meg, teljes joggal (24.). Az előszóban olvasható tervezet alapján ugyanakkor úgy tűnik, hogy a színház közege háttérbe szorul, hiszen az újmaterialitás és az újfilológia címkéivel ellátott írások a nyomtatott médium körül keletkezett szakirodalomból kerülnek ki (David Scott Kastan, Margreta de Grazia, Peter Stallybrass, John Jowett írásai). A két közeg egymástól való elszigetelése egyfelől persze mesterséges, hiszen az 1986-ban megjelent összkiadás (Oxford Shakespeare), amelynek szerkesztésében John Jowett is részt vett, éppen a színházi közeget figyelembe véve forradalmasította a Shakespeare-kiadások módszertanát.

A színházi szempontok előtérbe kerülése ugyanakkor nem állt meg a nyomtatott szövegek kiadásánál. A drámafelfogásban nagy változás játszódott le az 1980-as évektől: a szövegközpontú megközelítések dominanciája helyett a kultúratudományi, kontextualizáló kutatások kerültek előtérbe. Ahogyan Márkus Zoltán írja, az 1980-as években induló irányzat (előadás-tanulmányok, Performance Studies) esetében „az elemzés elsődlegesen nem egy adott Shakespeare-előadás esztétikai értékelését célozza, hanem azokra a kulturális, ideológiai, politikai, sőt akár gazdasági folyamatokra koncentrál, amelyeket az adott Shakespeare-előadás létrehoz, megjelenít, vagy éppenséggel magában rejt. Ennek az elemzésnek a tárgya nemcsak a színpadi előadás, hanem a közönség, a színházi épület és személyzet és egyéb kulturális folyamatok, amelyekben a Shakespeare-mítosz megjelenik” („Látszanak, mert játszhatók” – Shakespeare a színpad tükrében – esszék, tanulmányok, 2007, 20.). Ennek keretében született meg például Schandl Veronika monográfiája, amely Shakespeare szerepét a szocialista magyar színházkultúrában vizsgálta (Socialist Shakespeare Productions in Kadar-Regime Hungary, 2009). Az irodalomkritikától függetlenedett színházi megközelítés egy reprezentatív tanulmányt mindenképpen megérdemelt volna a közegek és hordozók iránti érdeklődés jegyében.

Az előszót olvasva egy konkrét szöveggel kapcsolatban is hiányérzetem támadt. Úgy tűnik, hogy az elmúlt tíz év Shakespeare-kutatásának legfontosabb írásából nem olvashatunk majd szemelvényt a Shakespeare-olvasatok a strukturalizmus után következő kötetében. Lukas Erne monográfiája (Shakespeare as Literary Dramatist, 2003) alapjaiban rengette meg azt a szakmai közvélekedést, miszerint Shakespeare-nek nem voltak irodalmi ambíciói, és csak a színpadot tartotta szem előtt. Erne ezzel szemben úgy érvel, hogy a 17. század fordulójától Shakespeare és társulata bizonyítható módon törekedett a darabok kinyomtatására, hogy az előadás idejét bőven meghaladó drámaszövegek az olvasóközönség igényeinek szem előtt tartásával születtek, és hogy a hosszabb és rövidebb változatban fennmaradt darabok (Hamlet, Romeo és Júlia, V. Henrik) a kétféle médium eltérő követelményeit dokumentálják. A svájci kutató munkája megosztotta a szakmai közvéleményt; írásának horderejét 36 recenzió érzékelteti. A 2003-as monográfia azért tapintott érzékeny területre, mert Shakespeare, a színházi ember csak egy-két évtizede szabadult ki az irodalmi olvasatok fogságából, és sokan a romantika óta bevett könyves Shakespeare visszatérésének veszélyétől féltették a színházcsináló alakját. Erne ugyanakkor saját bevallása szerint sem gondolta pusztán irodalmi szerzőre redukálni Shakespeare-t. A könyvből kirajzolódó színpad és könyv dichotómiája éppen az irodalmiság mibenlétére, újragondolására hívta fel a figyelmet. Mindez akkoriban történt, amikor újra érkeztek a figyelmeztetések, hogy az irodalomtudomány elveszíteni látszik saját diszciplináris identitását.

A vita mind a mai napig tart. Legutóbb Edward Pechter foglalta össze a Shakespeare-kutatások állását és válságtüneteit a Shakespeare Studies Today: Romanticism Lost című 2011-es könyvében. Pechter szerint a dicsőítés retorikájával szakító irodalmi gondolkodást – Edward Said szavával élve – a világszerű (wordliness) gondolata váltotta fel, amely a történelem, a hatalom és a test fogalmait vonta be a világ megértésébe (4.). A Shakespeare Studies Today szerzője azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a világszerűség szempontjai még az újhistorizmus nagy alakjának, Stephen Greenblatt életművében sem bizonyultak kizárólagosnak (4.). Az ellentmondás nyomában a Shakespeare Studies Today a romantikus és anti-romantikus irodalomértés jellemzőit veszi sorra, és Pechter arra a következtetésre jut, hogy lehetetlen a szövegszerű romantikus és a világszerű materialista (társadalmi, politikai, történeti) olvasatok párbeszéde. Az amerikai kutató szerint az a bajok gyökere, hogy nem a kritikus személye áll a mai irodalomtudomány középpontjában, hanem a megközelítések racionáléja, vagyis nem a ki vagy, hanem a mit csinálsz kérdése az irányadó. Pechter szerint a módszertan határozza meg, hogy valaki éppen esztétikai vagy újmateriális megközelítést követ, nem pedig személyes meggyőződése és vágyai (36–37.)

A Shakespeare-olvasatok azonban nem Pechter polemikus és az újmaterialitás felett ítélkező hangján szólal meg, célja az irányzatok sokféleségének áttekintése (8.). Vince Máté tanulmánya bizakodóbb a különböző irányzatok eredményességét illetően, beleértve a kultúratudományi megközelítéseket is, hiszen a századvég újhistorista, feminista, materialista kutatásainak révén olyan etikai kérdések kerültek a Shakespeare-kutatás látókörébe, amelyeket az esztétikai elemzések kirekesztenek (28.). Ezen irányzatok kritikáját elsősorban nem is az előszó, hanem azok a szövegszerű olvasatok nyújtják implicit módon, amelyek „a historista iskolák alapjaként, háttereként és ellenpontjaként” állnak a sorozat koncepciójában (10.) Explicit kritikát csak Kiernan Ryan tanulmánya mond, amelyről Vince Máté megjegyzi, hogy Ryan, „áttekintve a 20. század utolsó két évtizedének újhistorista, feminista és pszichoanalitikus Lear-szakirodalmát, nem rejti véka alá ezen irányzatokkal szembeni elégedetlenségét”, és az esztétikai olvasatok, a formai érdeklődés újbóli felfedezésben látja a megújulást (12., 205.). Ryan mindezt mégis csak a historista fordulat tapasztalataival gazdagodva képzeli el, vagyis Edward Pechter könyvével szemben reménykedik a metszéspontok létezésében (12., 207.). Meglátásom szerint a kötet szerkesztői Ryan álláspontját osztják az irodalomtudomány ezen alapvető kérdésében.

Összességében tehát egy fontos vállalkozás termékét tarthatjuk a kezünkben. Úgy gondolom, hogy a kötet jelentősége elsősorban nem abban rejlik, hogy az írások elérhetővé váltak magyar nyelven, hiszen a téma iránt érdeklődők nagyobbik része angolul is hozzáférhet az esszékhez. Az áttekintett irányzatok sem hatnak az újdonság erejével, mindnek volt jelentős hazai fogadtatása. Sokkal inkább abban látom a Shakespeare-olvasatok értékét, hogy a kötet szerkesztői számot vetettek részben a magyar Shakespeare-kutatás, de főként az anglisztikai képzés számára jelentős szövegekkel és irányzatokkal. E számvetés, a fontos olvasmányok kijelölése továbbá azért is lényeges, mert a tengernyi Shakespeare-szakirodalomban nehéz eligazodni egy megbízható kalauz nélkül, különösen azoknak, akiknek nem a Shakespeare-kutatás a szakterületük. S bár nem feltételezhetjük, hogy lehet teljes szakmai konszenzus a koncepcióból kirajzolódó kritikai kánont illetően, ez egyáltalán nem baj, hiszen az alakulás folyamata legalább olyan izgalmas, mint az eredmény.

 

Gárdos Bálint, Kállay Géza, Vince Máté (szerk.): A Shakespeare-kritika kezdetei – Források és tanulmányok. (ingyenesen letölthető INNEN)

Gárdos Bálint, Kállay Géza, Vince Máté (szerk.): Shakespeare-olvasatok a strukturalizmus után I. (ingyenesen letölthető INNEN)

ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2013.

nyomtat

Szerzők

-- Paraizs Júlia --


További írások a rovatból

színház

A Vígszínház Ármány és szerelem bemutatójáról
színház

Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én a József Attila Színházban
A szexuális nevelés hiánya és TikTok a Nemzetközi Roma Színházi fesztiválon

Más művészeti ágakról

Kritika Babarczy Eszter Néhány szabály a boldogsághoz című kötetéről
Platon Karataev: Napkötöző – négy szám
Lugosi LUGO László utánkövetése – elhangzott az emléktábla avatásán


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés