Hogyan született Az új barátnő ötlete?

A film laza adaptációja egy 15 oldalas novellának Ruth Rendell tollából, melynek hangnemét és szellemiségét az Alfred Hitchcock bemutatja című televíziós sorozathoz tudnám hasonlítani. E rövid történetben egy nő felfedezi, hogy a barátnője férje titokban szeret női ruhákba öltözni. Barátok lesznek, de amikor a férfi megvallja szerelmét a nőnek és megpróbál szeretkezni vele, az megöli. Vagy húsz éve, a Nyári ruha című munkám idején olvastam a sztorit, írtam is belőle egy hű rövidfilmes adaptációt, de nem tudtam a pénzt és a megfelelő színészgárdát megszerezni hozzá, így feladtam.

De a sztori megmaradt a fejemben az évek során, szinte már kísértett. Rájöttem, hogy azon filmek közül, amelyekben a hős más neműnek öltözik, azok tetszettek a legjobban, amikben az átöltözés nem személyes vágyból ered, hanem külső kényszer szüli. A Van, aki forrón szeretiben zenészek álcázzák magukat, hogy lerázzák a maffiát, az Aranyoskámban anyagi problémákkal küzdő férfi színész öltözik nőnek, hogy szerepet kapjon, a Viktor, Viktóriában pedig ugyanez történik fordítva. Ezek a külső körülmények levetővé tették, hogy a nézők azonosuljanak a hősökkel, és így élvezhessék a transzvesztitizmust bűntudat vagy rossz érzés nélkül. Billy Wilder dolgozta fel a legjobban ezt a témát. A különbség, hogy az én filmemben a karakter már azelőtt nagyon vágyik arra, hogy nőnek öltözzön, hogy konkrétan meg is tenné.

Ezért kellett a gyászolás a történetbe, hogy a közönség azonosulhasson és szimpatizáljon David-Virginiával?

Igen, a haláleset és az azt követő gyász – amelyek nem szerepeltek az eredeti novellában – lehetővé teszik a közönség és Claire számára, hogy megértsék David viselkedését még azelőtt, hogy elfogadnák. Ezért volt szükség arra a flashback szcénára, amelyben David a halott felesége blúzát és parfümét használja arra, hogy megnyugtassa és megetesse a gyermekét. Mindezt a Chantal Poupauddal folytatott beszélgetésem inspirálta. Ő rendezte a Crossdressert, amely egy dokumentumfilm a transzgender emberekről, izgalmasan mutatja be az átalakulás napi rutinját a szőrtelenítéstől a sminkelésig. Chantal nagy szakértője ennek a miliőnek, így őt kérdeztem ki a transzvesztitákról. Mesélt egy férfiról, akinek a felesége nagyon beteg volt, és tudta, hogy meg fog halni. A férj nem tudta elengedni az emlékét, ezért elkezdte hordani a ruháit, végül már rendszeresen öltözött nőnek. Nagyon meghatott ez a történet, és végül ez inspirálta az adaptációmat is.

A morbid kiindulópont hamar feledésbe merül, a halott Laura helyét fokozatosan átveszi Virginia felszabadító jelenléte.

A film nyitánya – mely bemutatja Laura életét és halálát – meglehetősen drámai, aztán szépen lassan egy új barátság szövődik, visszatér a jó hangulat, látunk kiruccanásokat a plázába, a moziba és egy night clubba. A két karakter megvigasztalja egymást, jó hatással van rájuk a másik. A filmbe visszatér az élet. David-Virginia sosem volt boldogabb, és Claire is csak úgy virágzik. Egy ízben – kissé ironikusan – azt terveztem nyilatkozni, hogy az volt a célom, hogy a férfiak úgy menjenek ki erről a filmről, hogy harisnyát, sminket és ruhákat fognak vásárolni, de nem a feleségüknek, hanem maguknak. A producerek féltek, hogy ez nem tenne jót a bevételeknek. De tényleg az volt a célom, hogy a férfiak felfedezzék és kipróbálják a női praktikákat, hogy beavassam őket a transzvesztitizmus világába, ám csak finoman, humorral és gyengédséggel. Nem azt akartam, hogy nevessünk a karaktereken, hanem hogy empátiával kísérjük el őket az útjukon.

Nem kinevetjük David-Virginiát, hanem azért nevetünk, mert képes átadni – például a boltocskázós jelenetben – az örömöt, amit a nőnek öltözés nyújt neki.

A humor az élvezetből fakad, amit a karakter érez. Szűz területen jár, és vele mi is. David vágya ártatlan és őszinte, a film közepe felé pedig megtalálja és elfogadja identitását: Virginia akar lenni. Ő kéri meg Claire-t, hogy mondja el az igazat Gilles-nek, és ne hazudjon többé magának. Claire az, akit megráz a szituáció. Tele van kételyekkel és kérdésekkel. Egyet lép előre, egyet hátra. Ironikus módon az ő karaktere a neurotikusabb, a zavartabb. Eleinte fel van háborodva, és beteg perverznek nevezi Davidet. Aztán egy vérbeli lelki felfedezőútra indul, végül teljesen elfogadja David vágyait, és egyben a saját vonzódását Virginia felé.

A nyitány húsz évnyi barátságot követ le lenyűgöző vizuális ellipszisekkel.

Fontos volt megteremteni az azonosulást a karakterekkel. Eredetileg írtam némi hangalámondásos narrációt a forgatókönyvbe, de a forgatáson megpróbáltam minél inkább vizuálisan elmesélni a háttértörténetüket, és a vágószobában már nem láttuk szükségesnek a narrációt. Az élet kulcsfontosságú stádiumaira fókuszáltunk – gyermekkor, barátság, házasság, szülés, betegség, halál – de el akartuk kerülni a giccset. Távolságtartónak kellett lennem, hogy érzelmi hatást váltsak ki.

Nehéz megmondani, hol játszódik Az új barátnő.

Több filmem nagyon konkrét valóságban játszódik, mások – Nyolc nő, A házban, Az új barátnő – saját világot teremtenek. Ezúttal megpróbáltam rekonstruálni a tündérmesék univerzális, időtlen dimenzióját. Erre a műfajra utaltam a nyitójelenetben, amikor Laura a koporsóban fekszik, és a zárásban, amikor Claire Csipkerózsika módjára ébred.

Miért Romain Durist választotta a férfi főszerepre?

Számos színésszel próbáltattam fel parókákat és sminket, hogy lássam, hogy festenek nőként. Ez alkalmat adott arra is, hogy teszteljem, mennyire akarnak nőiessé válni. Romain volt a legfeltűnőbb, nem azért, mert belőle lett a legszebb nő, hanem mert láthatóan élvezte, hogy nőnek öltözhet. Természetesnek tűnt számára. Szinte már fetisizálta a női ruhák viselését, nem volt benne semmi irónia vagy közöny. Ráadásul ilyet már korábban is láttam tőle. Christophe Honoré Cécile Cassard tizenhétszer című filmjében előadott egy dalt Jacques Demy Lolájából, roppant játékosan és nagy átéléssel. Annyira el akarta játszani David-Virginiát, hogy nem tudtam nem őt választani.

Hogyan alakította ki a karakter megjelenését?

A forgatás előtt számos különböző sminket és hajviseletet próbáltunk ki. Arra kértem, hogy fogyjon egy keveset, ahogy a színésznőimet szoktam! Fontos volt, hogy jól érezze magát a testében. Rögtön kért egy pár magassarkút a kosztümtervezőnktől, Pascaline Chavanne-től, hogy járhasson benne a szabadidejében.

Úgy kellett nőiessé tennünk Romaint, hogy ne vegyük el a maszkulinitását. Minden egyes jelenetben meg kellett találnunk a megfelelő egyensúlyt a karakter lelkiállapota függvényében. Virginia néhányszor úgy jár, mint egy férfi, és borostás az arca. Máskor viszont gyönyörű. Eleinte Virginia még csak formálódik, készül. Túlságosan finomkodó, rájátszik a nőiességére. Hasonlóan sok transzvesztitához, akivel találkoztam, eleinte a felesége vagy az anyja ruháit hordja. Keresi magát és a stílusát. Szép lassan rátalál a neki megfelelő ruhákra és járásra. Legvégül dzsekit és nadrágot visel, Laura eredeti hajszínére cserélte festett szőke haját. Többé nem érzi úgy, hogy ki kell hangsúlyoznia a nőiességét. Egyszerűen kivirágzott, rátalált a megjelenésére.

Miközben Claire nőiesebbé válik.

Az ő ruházkodása eleinte elég hétköznapi, viszont újra felfedezi az öltözködés örömét a férfinak köszönhetően, aki ráadásul abban is segít neki, hogy emlékezzen a halott barátnőjére, Laurára, akit sokkal femininebb nőként ismertünk meg. A film végére Claire elfogadja a nőiességét. Szoknyában van, és terhes. Ami azt illeti, egy ponton „Nő vagyok” címre akartam keresztelni a filmet, de letettem róla, mert attól tartottam, erről mindenki Davidre asszociálna. Pedig a karakter, aki a filmemben nővé válik, az elsősorban Claire – még énekel is róla.

Ahogy számos filmjében, a karakterek ezúttal is tükörképei egymásnak. Claire-re átragadnak David vágyai.

A vágyaink gyakran reakciók mások törekvéseire és érzéseire, és ezek alapján fedezzük fel önmagunkat. A Nézd a tengert! című filmemben a tükörkapcsolat rosszul végződik: az egyik nő megöli a másikat, amiért az elbitorolta az identitását. Itt Laura halála miatt az egyik karakter vágya olaj a tűzre a másik számára. Laura halála ürességet, hiányt hagy maga után, amit a két karakter egymással tölt be.

Mi alapján választotta Anaïs Demoustiert a női főszerepre?

Claire nézőpontját követjük a filmben. Komplex karakter, de elsősorban reaktív, szemtanúja David-Virginia metamorfózisának. Nincs sok dialógusa, az arca többet mond a színeváltozásairól: a vágyairól, a félelmeiről, a hazugságairól a férjének és saját magának.

Sok színésznőt meghallgattam a szerepre, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Anaïs lesz a legfotogénebb a megfigyelő karakterének pozíciójára. Valami mindig tükröződött az arcán, a szemein. A Romainnel közös tesztfelvételek során is kitűnt a többiek közül. A filmhez arra kértem, hogy fesse be a haját. Számomra a vörös hajhoz illik az arca tónusa. Ki akartam hangsúlyozni, fel akartam nagyítani a szeplőit. Az operatőr Pascal Marti és én sokat dolgoztunk az őszi színeken, amihez kiválóan illett a vörös haj.

És Raphaël Personnazt a férfi mellékszerepre?

Eredetileg Virginia szerepére hallgattam meg. A fizikuma alapján elméletileg könnyebb őt elképzelni nőként, mint Romaint, de nem igazán működött a dolog. Amikor visszahívtam, hogy nem neki adom Virginia szerepét, de felajánlom neki Gilles figuráját, azonnal kitört belőle, hogy „Remek! Jobban is szeretném Gillest, nem éreztem jól magam a másik szerepben.”

Isild Le Bescót, mint női mellékszereplőt?

Isild olyan szőke és világos bőrű, hogy valósággal ragyog. Claire szerepéhez hasonlóan olyan színésznőre volt szükségem, akinek olyan fiatalos arca van, amivel elmegy tizenhat és akár harminc évesnek is. Olyan ragyogó és különleges arc kellett, ami képes végig kísérteni az egész film alatt.

A nightclub-jelenetnek dokumentarista hangulata van.

Fontos volt, hogy Claire szemén keresztül lássunk, ahogy felfedez egy új világot. A korai nyolcvanas évek éjszakai klubjainak atmoszférája inspirált. Régebben különböző szociális hátterű és korú emberek szabadabban vegyültek a meleg közösségen belül. Ez még az AIDS előtt volt, akkoriban minden lehetségesnek tűnt, de ma már nem ez a helyzet. E jeleneten belül kulcsfontosságú volt a casting. Arcokat akartam mutatni, hangsúlyozni az emberek szépségét. Ez a film szíve-lelke: egy pillanatnyi boldog összetartozási érzés, amiben Claire és Virginia „abnormális” párosát teljesen befogadják, ítélkezés nélkül. Amikor írtam ezt a jelenetet, két kedvenc szcénám járt a fejemben egy-egy melodrámából. Az egyik a kertész és barátai összejövetele Douglas Sirk Amit megenged az égjéből, amikor a szerelem hirtelen lehetségesnek tűnik a két protagonista között, a másik a nagymama meglátogatása a Riviérán Leo McCarey Félévente randevújából.

Honnan jött az Une Femme Avec Toi (Egy nő veled) című dal Nicole Croisillétől?

Nagyon egyszerű, szókimondó dalt akartam. A dalszöveg tökéletes volt, jelentésben kissé eltért a történetétől. A transzvesztiták, akiket meghallgattam a jelenethez, nagyon meglepődtek azon, hogy ezt választottam. Ezt a dalt ritkán hallani nőimitátoroktól, és általában játékosabban, ironikusabban szeretik előadni.

Sirk melodrámáihoz hasonlóan e film is a másság elfogadásáról szól.

Igen, a transzvesztitizmus nem a témája a filmnek, hanem a mód, amin keresztül másságról és előítéletekről beszélhetünk. Sirknél ezek a témák társadalmi síkon, nálam viszont a privát szférában jelennek meg, hisz az idők és a társadalom megváltoztak: Laura rokonai felső középosztálybeli katolikusok, viszont egészen toleránsan viselkednek, bár csak addig, amíg minden rejtve marad előttük. A film fantáziákat jár körbe, függetlenül attól, hogy ezek rezonálnak-e a közönséggel. Akárhogy is, a lényeg az, hogy lássuk, ahogyan a karakterek kölcsönösen elfogadják egymás különösségét és megtalálják a saját identitásukat a nemiségen, azaz a maszkulinitáson és a femininitáson túl. Az eredeti szkript végén Claire ironikusan idézte Simone de Beauvoir híres sorát, mely szerint „Nőnek nem születünk, hanem azzá válunk”.

Mindemellett rá akartam tenni egy lapáttal a történetben lévő melodrámára, el akartam vinni a romantikus szálat a végsőkig, miközben igyekeztem megtartani az eredeti Ruth Rendell sztori érzelmi feszültségét, ami például a titkos telefonhívásokból és a garázsban való találkozókból fakad. Az én verziómban viszont a suspense nem kívülről jön, hanem a karakterek közti kapcsolatból fakad. Mikor jönnek rá, hogy vonzódnak egymáshoz, mikor hagynak fel önmaguk áltatásával? Claire és Virginia nem akarják belátni, hogy szeretik egymást, mert társadalmi és családi kötelékekbe vannak gabalyodva, de végül a vágyuk erősebbnek bizonyul.

Amikor Claire és David először szeretkeznek, Claire kikosarazza Davidet azzal, hogy „Te férfi vagy!”.

Megmosolyogtatóan evidens kijelentés. Claire szét van esve. Legbelül tudja, hogy nem nővel szeretkezik, de majdnem sikerült elfelejtenie, a pénisz viszont visszazökkenti a valóságba. Pont mint a novellában, bár ott a nő megöli a férfit, miután hozzáér annak szőrös testéhez. Ennyire undorodott tőle. Nálam Claire azzal „öli meg” Virginiát, hogy kikosarazza, de a tett szimbolikus és öntudatlan. És ez a visszautasítás csak egy lépés Claire jellemfejlődésében. Később kvázi új életre kelti Virginiát azzal, hogy elfogadja olyannak, amilyen, és ráébred, hogy vele együtt ő maga is nővé vált. Ha úgy vesszük, visszahozza Virginiát az élők sorába, ha már ugyanez nem sikerülhet Laurával.

Fordította: Csiger Ádám

Forrás: ADS Service Kft.

Nyerj páros belépőt a film premier előtti vetítésére!

Az új barátnő (Une nouvelle amie)

Színes, feliratos, francia filmdráma, 105 perc, 2015  [(16)]

Rendező: François Ozon
Forgatókönyvíró: François Ozon
Zeneszerző: Philippe Rombi
Operatőr: Pascal Marti
Producer: Eric Altmayer, Nicolas Altmayer

Szereplők: Romain Duris (David / Virginia), Anais Demoustier (Claire), Raphaël Personnaz (Gilles), Isild Le Besco (Laura), Aurore Clément (Liz), Jean-Claude Bolle-Reddat (Robert), Bruno Pérard (Eva Carlton)

Bemutató dátuma: 2015. március 19. 
Forgalmazó: ADS Service Kft.
Korhatár: 16