bezár
 

zene

2015. 03. 28.
Sóhajok a fedélzeten
A Titanic Filmfesztivál bemutatja: Claudio Simonetti's Goblin performs Dario Argento's Suspiria, Trottel Stereodream Experience
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem mindennapi koncertnek  adott otthont az A38 Hajó: a kultikus horrorok  nagy hatású score-jával elhíresült Claudio Simonetti-féle Goblin adott elő élő filmzenét legnevesebb mozijuk, a Sóhajok (Suspiria) aláfestéseként. Akik egyszerre zene- és filmrajongók, azok számára ez volt a tökéletes előadás.

A Goblin zenéje kapcsán meg szokás említeni, hogy a ‘70-es évek angol progresszív rockjának hatására kezdték pályájukat, brit példaképeiktől pedig elsősorban a klasszikus zene és a szintetizátor kiemelt használatával tértek el. Az együttes - ami ma már egyet jelent a frontemberrel, ezért is futnak Claudio Simonetti’s Goblin néven - viszont sokat köszönhet a rendező Dario Argentónak is: a filmművészet szerves része zenei pályafutásuknak.

Az “olasz Hitchcock” rockbandát akart felkérni a Mélyvörös és a Sóhajok zenéjének szerzésére, de nem valami garázsból - Simonetti a római Santa Cecilia zeneakadémián tanult. Ami egyrészt megmagyarázza, honnan a komolyzenei ihletés a Goblinban, másrészt azt, hogy tudatos választás volt Argento részéről, aki maga is divatos, ám alantasnak elkönyvelt (réteg)zsánerben (a rock irodalmi és filmes megfelelőjének is tekinthető horror) alkotott a magas művészet kívánalmait teljesítő kivitelben. A Sóhajok esetében mind a rock, mind a horror progresszív. Vizualitása alapján e film kísérleti avantgárd műnek is beillik: elég harsány, elidegenítő, camp-es összművészeti stilizációjára és eklektikus narrációjára gondolni.

Ha csak a képi világ után is, ám egyik legfontosabb szegmense a filmzene: e szempontból Simonetti Argento legfontosabb alkotótársának tekinthető, kettejük később is folytatódó kollaborációjához olyanok mérhetőek, mint pl. Herzog és a Popol Vuh.

A Sóhajok párját ritkító darab az olasz filmművészetben, Argento pedig fekete bárány volt, e munkája mégis illik néhány trendbe: nagy amerikai zsánerklasszikusokra, azok stílszerűen barokkosabb olasz utánzataira és Mario Bava filmjeire egyaránt hajaz. És ugyanez érvényes a score-jára is, hisz az olasz horror ekkoriban az amerikai drogfilmek pszichedelikus stílusát vette át. Nem csak Simonetti köszönhet tehát sokat Argentónak, de fordítva is: a Sóhajok nagyot vesztett volna hatásából a Golbin zenéje nélkül.

Miközben Simonetti és a Goblin ad hagyományos koncerteket is napjainkban, az élő Sóhajok filmzene tökéletes projektnek ígérkezett, és nem csak a rock-os score okán. Argento nagyobb hangsúllyal használta a zenét a horrorfilmes terror eszközeként, mint bárki előtte vagy utána. Míg a fősodor filmjeinek zenéje általában alig észrevehető, addig a Sóhajokban feltűnően non-diegetikus, nem csupán aláfesti, de már-már kommentálja, sőt olykor ellenpontozza is a képet.

Amikor a cselekmény szerint síri csend van, Argentónál akkor lesznek csak igazán zajosak a hangszerek, amivel paradox módon sikerült megteremtenie az idegtépő, fenyegető csend feszült atmoszféráját. A filmben főleg akkor erősödik fel a zene, amikor horror-jelenet következik, így a kakofónikus zajkavalkád (lásd a Witch és Sighs című tételeket) egyszerre fejezi ki és adja át a karakterek zavarodottságát, valamint érezteti az események természetfeletti, misztikus irányát.

A markáns filmzene azt is lehetővé tette Argentónak, hogy szabadabban vágja és jelenetezze a filmet: a Goblin szuggesztív, delejes zenéje olyan jeleneteket is egybentart, amik enélkül szétesnének. Néha a film mintha csak háttérvetítés, VJ-zés lenne egy koncert mögött.

A Sóhajok esztétikája camp vonásokat mutat, így a maga idejében, az olasz mozikban sokkal inkább hathatott összeművészeti performanszként, mint főáramlatbeli valóságillúzióként. (Argentót egy ízben opera rendezésére kérték fel, és van egy Opera című filmje is.) A score még DVD-n nézve is szokatlanul hangos (annak is szánták), így egy rockkoncert hangerejével optimális csak igazán. Napjainkban ráadásul egyre több DVD-re és Blu-rayre kerül extra tartalomként a film önállóan meghallgatható zenei hangsávja: a Goblin muzsikája a maga útját járja Argento műveiben, filmzene koncert során életre kelteni tehát több mint adekvát.

Az e koncerten főleg billentyűző, ritkábban gitározó Simonetti három zenésztársával állt színpadra, akik a Sóhajok score-jának számos hangszere közül a legfontosabbakon játszottak: buzukin, ütősökön és basszuson. A filmet három vásznon vetítették, a két kisebb, magasra szerelt szélsőt mindenki tisztán láthatta, a zenekar mögé felhúzott középsőt viszont legfeljebb az első sorból lehetett teljes egészében befogadni, ráadásul ezen a színek is fakóbbak voltak. A mozi angolul pergett, de ez nem hiba: a Sóhajoknak egyébként sem a sztori az erőssége, és ami cselekménye van, azt a képekből is könnyedén meg lehet érteni - mintha csak némafilmet néznénk (Argentót némafilmek is inspirálták).

Simonetti komolyan vette a live score (élő filmzene) koncepciót, azaz hűségesen alárendelte magát a mozinak. Hiba nélkül előadták a film kísérőzenéjét, csak néhol cifrázták, költötték tovább egy kicsit, de sosem a moziélmény kárára. Hagyták élni a filmet, és egy ilyen kultuszú mozi esetében nehéz hibáztatni őket ezért: amikor a filmben nem volt zene - pl. egy beszélgetős jelenetben - akkor ők is letették a hangszert.

Ez akár még ellenszenvet is kelthet a közönség azon tagjaiban, akiket nem a film iránti rajongás vonzott be, hisz a 90 percesnek meghirdetett performansz így gyakorlatilag egyórásra zsugorodott. Viszont nem csak a kultusz tiszteletben tartása okán volt helyes döntés pihentetni a hangszereket a beszélgetős jelenetek alkalmával, hisz akár értjük, mit mondanak, akár nem, Simonetti és a Goblin ezen filmzenealbuma mégis a mozival együtt hat csak igazán.

Ha a film ismerete nélkül hallgatjuk meg a Suspiria korongot, akkor is fülbemászónak és atmoszférikusnak találjuk majd a Goblin zenéjét, ugyanakkor a tételek hipnotikusabb részei mégiscsak olyan egyszerűek, mint egy mondóka vagy egy altatódal (lásd a Suspiria című darabot), e témák elsősorban a tündérmesei hangvételű Argento-opusz alatt érik el a kívánt hatást.

A zenészeknek tőlünk viszont szerencsére nem volt félnivalójuk: a közönség vigyázzban állva nézte végig a másfél órás, 38 éve bemutatott olasz horrort, ami ráadásul olyannyira camp-es, hogy még annak idején is kapott szélsőségesen negatív reakciókat. Megelőzte a korát, kultusza mára kinőtte magát, ám még napjainkban is válthat ki gúnyos nevetést, akár elit egyetemek filmszakosaiból is.

E koncert rávilágított, hogy meglepően sok a beszélgetős jelenet a Sóhajokban, ami szintén bizonyítja, hogy művészhorrorról van szó, hisz nem másfél órás mészárszéket látunk. E zenementes részek véleményem szerint nem voltak a koncertélmény kárára, ellenkezőleg.

Ehhez képest a tucatnyi fülbemászó slágert felvonultató hagyományos fellépések túl töménynek, zanzásnak tűnnek: a zenészek megpróbálják másfél óra alatt végig tetőponton tartani az élményt, ami lehetetlen.

Jelen koncerten a szövegelős részek alatt lehetett inni még egy sört, elmenni a mosdóba, megbeszélni a történteket a társaságunkkal, míg más előadások alkalmával mindeközben egy-egy zseniális dalról maradunk le. (A hagyományos koncertélményre vágyók pedig az előzenekarként fellépő Trottel Stereodream Experience-től kaphatták meg a magukét.)

Hibaként legfeljebb annyi róható fel, hogy talán épp Simonetti mester kapott kevesebb hangerőt a kelleténél, legyen szó orgonájáról vagy háttérvokáljáról. A többi hangszeres (is) igyekezett rekonstruálni a film címszereplő sóhajait, amit viszont nem igazán lehetett megkülönböztetni a mozi hangsávjában hallható hörgésektől.

Egy live score lehetőségei erősen behatároltak, ám ezen belül Simonetti és a Goblin koncertje szinte tökéletes volt: a Sóhajok maximális hatásfokkal teljesített, és e filmet már csak kultikus volta okán is így a legoptimálisabb megnézni.

A Suspiria kétfrontos támadást intéz a publikum ellen kép és hang formájában, ami élőben még hatékonyabbnak bizonyult, hisz - ha csak vizuális téren is - meg kellett osztanunk figyelmünket a vászon és a zenészek közt. Így aztán amikor a dobos hirtelen odacsapott, az egyúttal horrorfilmes busz-effektusként, azaz ugratásként, ijesztésként is hatott.

A Sóhajok már csak azért is tökéletes alapanyag egy live score koncerthez, mert a nyitányban és a zárásban a leghangosabb, ami mintegy keretbe foglalja a köztük történteket, az intro és az outro is kipipálható.

Argento filmjei mellett Simonetti és a Goblin zenéi addiktív anyagok, így ezek után megnőhet az érdeklődés  hagyományos koncertfellépésükre vagy akár a másik live score projektjükre, a Sóhajoknál földhözragadtabb, ám zenei világában majdnem ugyanolyan gazdag Mélyvörös előadására.

nyomtat

Szerzők

-- Csiger Ádám --


További írások a rovatból

A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Magala Ronnie válaszol
Akiket elkapott a tömegpszichózis
Gondolatok Simon Márton költő, és iamyank felolvasó koncertje kapcsán
Lully–Molière: A kénytelen házasság

Más művészeti ágakról

Helyzetjel
Vaktérkép


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés