Volt idő, amikor a hazai mozgókép állapotáért aggódó ítészek a nagy történelmi traumák filmes feldolgozásában látták az alagútból kivezető utat. Miért nem csináljuk meg a nagy filmünket ‘89-ről és ‘56-ról? Miért nem beszéljük el a látványos konfliktusoktól duzzadó forradalmak szélesvásznú történeteit? Jogos és bölcs kérdéseknek tűntek ezek a kilencvenes évek vége táján, de most, hogy szügyig gázolunk az ‘56-os mozikban, talán némileg revízióra szorulnak. Persze lehet a sokszínű feldolgozásoknak örülni is – a magunk részéről azonban egyaránt szívesen felednénk a gépzsírtól szutykos arcú Dobó Katát és a Budakeszi srácok digitális tankjait.

Pedig az évfordulós pénzosztásban több érdemes művész is lehetőséget kapott, hogy megvalósítsa a maga ‘56-os vízióját – és most nem Vágvölgyi B. Andrásra gondolunk. Itt van rögtön Szomjas György, aki lekéste a tavalyi dömpinget, A Nap utcai fiúk című filmje csak a napokban érkezett meg a mozikba. Nem lehet célunk és feladatunk itt a direktor méltatása, de fontos jelezni, hogy egy Szomjas-filmmel szemben azért izmosabb elvárások is megfogalmazhatók, hisz’ jól emlékszünk még a pályakezdés újító munkáira, vagy éppen a nyolcvanas évek egyik legjobb magyar filmjére, amelyben oly’ diszkréten berregett a fúrógép a panellakásban levezényelt, hónaljszagú szex közben.

Szomjas György ráadásul személyesen érintett ‘56 ügyében, hiszen a nevezetes napokon maga is diákként rótta a nyolcadik kerület kockaköves utcáit, ami joggal fokozhatja a filmjével kapcsolatos bizakodást. A történelmi kataklizma celluloidra írásakor ugyanis rendre az bizonyult a legfőbb problémának, hogy a forradalmat a maga valójában bemutatni kívánó dolgozatok túlontúl eltávolodtak figuráiktól, s végül csupán afféle iskolákban hasznosítható, illusztratív munkák kerekedtek belőlük. Szerencsésebbnek tűnik, ha az alkotók a személyes történetben lelik meg az egyetemest (elég, ha csak az Eldorádóra vagy a Szamárköhögésre gondolunk, példaképp), és a saját anyagot megdolgozó A Nap utcai fiúk is erre tesz kísérletet.

A filmet indító seregszemlén néhány átlagos tizenéves srác mutatkozik be. Éppen egy grundon fociznak valahol Dél-Pesten, mikor a közel s távol egyetlen leányzó, a bandavezér csaja (Gáspár Kata) meghozza a hírt, hogy a városban már áll a bál. A főnök legjobb barátja, a „Dumás” (Bárnai Péter) rögtön villamosra pattan, végigrobogja a lánnyal a forradalom kulcshelyszíneit, ám az extatikus hagulat némi szexuális feszültséget is gerjeszt, és a két fiatal egyszer csak a másik szájában találja magát. Az eképpen feljátszott szerelmi háromszög személyesebb díszletek közt bontakozik tovább: a honvédő tinédzserek egy külvárosi moziban barikádozzák el magukat, ahol a Bátor emberek és a Rákóczi hadnagya adja a tápot a forradalmi hévnek, míg fel nem tűnik az első ruszki tank.

Nem véletlen tehát a cím, a film tényleg sokban idézi a Pál utcai fiúkat, de az ötvenes évek két jellemző jelenségét, a francia új hullámot és a rock and roll-t is ügyesen hozza játékba. Az eseményeket a főszereplő, Dumás meséli el utólag, s a nosztalgikus hangulatra a sercegő bakelitek és az avítt formanyelvi megoldások erősítenek rá. A visszaemlékezés üdvös módon híján van a pátosznak: nem idealizáltak a szereplők, az oroszok is emberibb arcukat mutatják, a forradalmárok szerepe sem teljesen egyértelmű (olykor ártatlannak esnek neki ávóst kiáltva), és még a halál is inkább banális, mint hősies.

Jól kivehető, hogy az alkotók átélhető helyzetekkel akarták a nézőhöz közel hozni a történetet, és törekedtek rá, hogy ’56 tapasztalatát úgy mutassák fel, hogy az az egyszeri mozilátogató – netán a fiatalok – számára is hihető/hiteles legyen. Nem nagyon jut eszünkbe a témával kapcsolatban szimpatikusabb közelítésmód, sajnos azonban a nemes szándék ezúttal többé-kevésbé zátonyra futott. Szomjas ugyanis régebbi filmjei formanyelvét találta a témához illőnek, ám a beszélő fejek használata és a képeskönyvszerű történetmesélés itt inkább elidegenítenek, semmint hogy bevonnának a film világába. A kamerának szóló monológok mintha a figurák jellemzését próbálnák kiváltani, a színes és a fekete-fehér, archív felvételek egybemosása (mellyel vélhetően a történetet szeretnék hitelesíteni az alkotók) pedig annyira tolakodó, hogy öncélú trükközésnek látszik.

Ahogyan a zene sem épp a sejthető szándéknak megfelelő hatást éri el. A fiatal lázadók bandázását bluesos, funkos basszusfutamok kísérik, melyek legalábbis kilógnak a kontextusból, néhol pedig már-már ironikus színt kölcsönöznek a vonatkozó részeknek. Nem segít sokat a helyzeten a narrátor használata sem: Csuja Imre kedvetlen, üres kommentárjai inkább lelombozzák az embert ahelyett, hogy összerántanák a cselekményt. Az elcseszett utószinkron pedig ugyanúgy választja le a képet a hangról, ahogy ezek a formai eszközök a nézőt a történetről: a mozit védelmező tinicsapat sztorija végül nem nyer történelmi távlatot és mélységet, inkább csak furcsa, kellemetlen mellékízt kap.

Pedig jó lenne szeretni ezt a filmet, mert A Nap utcai fiúk ugyan több sebből és bőségesen vérzik, őszintesége azért végig érezhető. Jóllehet a rokonszenvesen fapados csatajelenetek cinkesen hasonlítanak egymásra, a színészi játék többnyire csapnivaló, a történet pedig néhol kifejezetten lapos, mégis, akad egy-két mozzanat – mint például a halott leány tüdőleletére másolt rocklemez epizódja, vagy a puskákkal ropott tánc az udvaron – ami jócskán megemeli a sztorit, a személyes hangvétel pedig még akkor is szimpátiát kelt, ha valójában minden ennek ellenében dolgozik. Úgy összességében rendesen el van csámpázva Szomjas György filmje; de még így is többet ér, mint egy szekérderéknyi Szabadság, szerelem.