Pedig mintha a metálzene hatástörténete éppen az ellenkezőjét mutatná. A kilencvenes évek modern/extrém fordulata és a kortárs irányzatok keményebbik vonala mind-mind a thrashben találja meg ősét, ebben a világban mozog a legotthonosabban és a legkényelmesebben.

A göteborgi stílus, de az aktuális metálcore gyökere is ugyanott van: a thrashben – aligha lehet hát a szélsőséges irányzatokat nélküle értelmezni. Ugyan vannak bandák, amelyek egyszerűen csak epigonjai a nyolcvanas évek első- és másodvonalbeli csapatainak, azonban a kilencvenes évek közepe felé startoló – és ezen az ősöket újragondoló – fiatal zenekarok ma már nemcsak saját tehetségüket, hanem a továbbélő hatást is igazolják.

Magyarán létezik erős és ütőképes thrash metál. Kiváló példa erre a német Dew-Scented (nevük ebben az összefüggésben kissé furán hat – „Harmatillatú”) és hazai vonalon a 2004-ben alakult Archaic.

Utóbbi csapat kezdte a bulit a Kultiplexben, körülbelül fél tíz magasságában. [a]http://www.archaic.hu)[text]Honlapjuk[/a]on a következőket olvashatjuk róluk: A banda – a sajátos thrash alapokon elindulva – új utat nyitott a kemény zene világában, kitágította a korábban megszabott határokat a metal muzsika egyéb, sokszor igen eltérő vonulatainak legjobb stílusjegyeit és jellegzetességeit is érintve egy energikus, közvetlen formába öntött zenei bomba formájában.

A megfogalmazás helyenkénti túlzásait írjuk a fiatalság számlájára – ilyenkor az ember szeretné hinni, hogy amit csinál, az valami egészen új, originális. Aztán eltelik egy kis idő, s belátjuk, hogy a „termékeny merítés” legalább annyira fontos – ha nem fontosabb –, mint az újítás szándéka.

Nos, annyit mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy az Archaic kimondottan tehetséges csapat. Kiváló gitárosok, zseniális dobos és karakteres frontember zenél itt együtt, s dalírói affinitásukhoz sem férhet kétség. A buli levezetése ugyan hagy még némi kívánnivalót maga után: a rövidre szabott műsoridő és az ebbe aránytalanul sokszor becsúszó technikai malőr (erősítő- és kábelproblémák) alighanem próbára tette az egyébként cseppet sem zavart zenekart.

Túlnyomórészt első lemezükről, a remek Time has come to envy deadről (2006) hallhattunk dalokat: csupa fogós, ám durva neothrash tételt, itt-ott kevés death és gótikus beütéssel. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az Archaic zenéjét a korai [a]http://www.the-haunted.com/[text]The Haunted[/a]hez hasonlítjuk, ugyanakkor gitárjátékuk fantáziadúsabbnak tűnik: a szélsebes tekeréseket nem(csak) a sztenderd Slayer-riffek újraírása, hanem egy egészen sajátos dallamvilág is jellemzi, miközben a „leülős”, lágyabb részek ugyanolyan izgalmasak.

A lemezt leginkább a tika-tika tempó jellemzi, így a koncert is kimondottan intenzívre, sodróra sikeredett. Az első hangtól kezdve kiváló volt a megszólalás (különösen a dob), s ez szerencsére akkor is csak kevéssé változott, amikor – a technikai problémák miatt – a zenekar a koncert utolsó harmadától nélkülözni kényszerült egyik gitárosát.

Az 1996-ban alakult [a]http://www.wackor.hu[text]Wackor[/a] az est kakukktojása volt – ők ugyanis nem thrasht játszanak. Ez persze teljesen lényegtelen, hiszen a zenekar klassz debütáló albuma, a 2004-es Methanolid és az ezt megelőző EP-k és demók joggal alapozták meg hírnevüket.

Nem nagyon lehet a hagyományos stílusfogalmakkal leírni azt, amit játszanak, a „modern metál” pedig annyira általános kifejezés, hogy félreértésre adhat okot. Legyen elég annyi, hogy a húzós groove-okból építkező, de extrém és nu elemeket is tartalmazó metálmuzsika ama ágát képviselik – vagy teremtik –, amely folyamatos újrahallgatásra ösztökél, miközben korántsem nevezhető befogadhatatlannak vagy experimentálisnak. Olyannyira nem, hogy nyugodtan beszélhetünk az ő esetükben igényes slágerekről, amelyek élőben különösen jól működnek.

Így volt ez a Kultiban is: bár, hangsúlyozom, nem voltunk túl sokan, volt azonban fejrázás és tánc, ismét csak remek hangzás és egy újabb vidám, szimpatikus zenekar.

Rövid átszerelést követően lépett színpadra a [a]http://www.dew-scented.de)[text]Dew-Scented[/a]. A visszatérő Florian Mueller dalszerző-gitárossal és a többiekkel már jóval a fellépés előtt találkozhatott a közönség (a merchandise-pultjuk mögül végig készségesen beszélgettek mindenkivel, aki csak odament hozzájuk), így elmondható, hogy a Dew-Scented egyike azoknak a zenekaroknak, akik időben el tudnak indulni hazájukból vagy az előző turnéállomásról, és nem késnek öt órát a saját koncertjükről.

Nem beszélve arról, hogy – különösen a frontember, Leif Jensen személyében – olyan kellemes, rokonszenves figurákról van szó, akik nem csak hogy nem játsszák a sztárt a színpadon és azon kívül, de a közönséggel való kommunikáció terén sem szorítkoznak a „Fuckin’ great, Budapest!”, illetve a „Thank you, Budapest!” formulákra.

A koncertjük pedig nagyon rendben volt, minden tekintetben. És bár kicsit talán halkan kezdődött a show, végül ezt az esetlegességet is javították.

Legutóbbi, 2007-es lemezükkel, az Incinerate-tel turnéznak, így ennek a lemeznek a dalai voltak a középpontban (az album intrója volt egyben a koncert intrója is), de elhangzott egy csomó remek thrash durvulat, amilyen például a favorit Bitter Conflict, az Unconditional, az Acts of Rage, a New Found Pain, a Soul Poison vagy a Never to Return. Természetesen nem véletlen, hogy műsoruk főként az utóbbi három-négy album dalaira épült: az ezt megelőző lemezek inkább csak stílusgyakorlatoknak, szárnypróbálgatásoknak könyvelhetők el.

A Who the Fuck is Slayer? mondattal beharangozott 2002-es Inwards óta jól teljesítő brutál, de kimondottan precíz thrash csapat messzemenőkig megfelelt vasárnap az elvárásoknak. Hangzásukat a legutolsó lemezükéhez, azaz az Incinerate-éhez igazították, ezért talán nem volt annyira horzsoló, mint mondjuk az Inwards vagy az azt követő Impact megszólalása, de ahogy mondani szokták, így is „fölszántották a színpadot”, koncertjük pedig kellő mértékben kimerítette az „agyszaggató” fogalmát.

Szőrszálhasogatónak tűnhet a megjegyzés, de a magam részéről egyes-egyedül azt kifogásoltam, hogy dobosuk végig szinte mozdulatlanul, merev háttal ülve játszott, mint aki karót nyelt – ehhez a stílushoz az intenzív mozgás illik, ülő helyzetben is. (E tekintetben ismét az Archaicot kell kiemelnem, pontosabban Szabó Csaba Zoltánt, aki korántsem mulasztott el szerelése legtöbb zugába ellátogatni.)

A visszahívással együtt nagyjából egy órás programmal szereplő Dew-Scented tehát megerősítette státusát a maroknyi magyar közönség előtt. A „meghitt” hangulatot fokozta, hogy a zenekar cinkos vidámsággal nyugtázta a hallgatóság szívatásait – na igen, a német nyelv ebben a környezetben még könnyedén képezi a viccelődés alapját. Mert bár Leif Jensen – a közönség megkérdezése után – végig angolul szólalt meg, a nagyérdemű néhány jókedélyű tagja mégsem bírta ki, hogy ne ironizáljon a német „militáris modalitásán”. De ez csak egy jópofa színfoltja volt az estének.