Bensőséges és nyugalmas atmoszféra teremtődik a galériában, mikor Szabó T. Anna átlibbenve a tömegen elfoglalja a helyét. Sugárzó derűje, légies könnyedsége hamar ráragad a körülötte levőkre, így mire a Darjeeling zenekar egyik dallamával elindítja az estet, már mindenki maga mögött hagyja a hétköznapok súlyos valóságát, és egy pillanat alatt időből és térből kilépve maximálisan átadjuk magunkat a zenének, a beszélgetésnek és a képeknek, melyek most szerves egységben összekapcsolódva hatnak ránk. Ezt a nyugalmat olykor meg-megtöri a kinti világ zaja, a villamos 3-4 percenként feltörő zakatolása, az autók rohanása és a hazafelé induló emberek társalgása, azonban az otthonos légkör feledteti velem, hogy lényegében csak a társalgás foszlányait tudom felfogni.

A különleges hangulatot megérzi a moderátor is, így nem hagyományos könyvbemutatót vezet le, hanem inkább egy személyesebb hangulatú beszélgetést kezdeményez. Hiszen a közönség nagy része már ismeri a kötetet, a többség tisztában van azzal, hogy Szabó T. Anna a Vivandra kiadó vezetőjének felkérésére írta meg ezt a történetet, ami egy ismert keleti meséből született. Az eredeti elbeszélés, melynek főszereplője a lánnyá változó, megmentett darumadár, csak kiindulópontként szolgált, a kisregényben ugyanis a lényeges elemeket átlakította, kiegészítette, így egy igazán komplex szöveg jött létre.

Most tehát elsősorban nem ezekről a dolgokról esik szó, a szerző személyes élményei kerülnek középpontba, Szabó T. elsőként például arról mesél, hogy még sohasem látta a darumadarak röptét, annak ellenére, hogy ősszel sokszor utazott keresztül a Hortobágyon. Ugyanakkor rengeteg videót megnézett a darvak vonulásáról, táncáról, majd az írás előtt mindig lehunyta a szemét és megpróbálta elképzelni, hogy maga is ott áll és e semmihez sem fogható látvány részévé válik.

A mese végtelen tisztasággal és kimeríthetetlen teljességben tárja elénk az élet nagy kérdéseit, szól a szerelemről, a birtoklásról, a magányról, az elengedni tudásról, az ember magasságairól és mélységeiról, és mindenekfelett a művészi és személyes szabadságról is, hangzik el, majd az írónő elmondja, hogy saját életében az írás jelenti a szabadságot, az, hogy bármit papírra merjen vetni. „Szabadság az is, ha lehet kísérletezni, ha lehet hibázni, ez azonban egyre nagyobb luxus manapság, nehéz megteremteni”, teszi hozzá Szabó T., majd bevallja, hogy mostanában állandóan rohan, mégis mindenhonnan elkésik, sőt a szerkesztés, tanítás, fordítás és egyéb kötelességei miatt pedig éjjelre marad az írás, így az éjszakáktól kapja meg a szabadságot.

De nappal is vannak olyan percei, amikor ki tud szakadni a hétköznapok csúfságából, olyankor szívesen rendezgeti a kertjét. Elmondja, hogy szerinte a kertészet is egyfajta művészet, szereti a virágait és a zöldségeit, majd hozzáteszi, hogy a mese írása során viszont komoly kihívást jelentett számára, hogy pontosan megragadja Tátos személyiségét, hiszen ő maga nem ismeri a természeti embereket, például a juhászokat, de mivel mese az, amit írt, így ez esetben is szabadon hagyatkozhatott a képzeletére. Ezután elmeséli, hogy Torihoz hasonlóan maga is sokat rajzolt, nagyapja halála után terápiás jelleggel indult el nála ez a tevékenység, majd elárulja, hogy fia is hasonló hirtelenséggel kezdett el képeket készíteni: ő három évesen egy rajzfilm hatására fogott a kezébe ceruzát.

A beszélgetés végén a szerző japán kultúrához való viszonyáról is mesél. Elmondja, hogy nemcsak a történetbe, hanem saját életébe is belesimul e különös és igazán kivételes világ. Szabó T. Annának ugyan nincs közvetlen kapcsolata a japán kultúrához, viszont elevenen vonzódik ahhoz, mitöbb születése óta visel egy japán nevet, a Kyokot, amit szülei nagybátyja menyasszonya tiszteletére adtak neki, aki a 70-es években egy Kolozsváron beszerezhetetlen szérumot hozott Szabó T. számára, amivel megmentette az életét. „Egy japán nő eljön a Vadkeletre: a kisregényben is ez történik. Így lett kerek a történet, ezért döntöttem úgy, hogy a Kyoko is szerepeljen a borítón" - foglalja össze a szerző, majd elmeséli, hogy életében elsőként 15 évesen viselt kimonót, mikor a Savaria Múzeumban egy japán esküvőt játszottak el. „Csak azt sajnálom, hogy Gyuri akkor még nem látott”, zárja a szerző a beszélgetést, amit a Darjeeing egy másik száma foglal keretbe.

Ezt követően Szilágyi Gábor lép a színpadra, aki a galéria Rofusz Kinga rajzaiból rendezett kiállítását nyitja meg. A művészettörténész a képek redukált színvilágát, azok időtlenségét és megfoghatatlanságát méltatja, majd a szöveg és a rajzok szerves egységére hívja fel a figyelmet. A megnyitót követően pedig mi magunk is elmélyedhetünk e képekben, mielőtt kilépnénk az ajtón és újból belevetnénk magunkat a zajos-rohanó valóságba.

Szabó T. Anna - Rofusz Kinga: Senki madara - könyvbemutató és kiállításmegnyitó a Gross Arnold Műteremben, 2015. 05. 29.

Fotó: Bach Máté