bezár
 

irodalom

2015. 08. 08.
A birodalmi furgon
Oleg Pavlov: Orosz trilógia, Magvető, 2013, 469 oldal, 3990 Ft Ford: Goretity József
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A birodalmi furgon 1980 nyarán autóstoppal mentünk nyaralni, és felvett bennünket egy orosz / szovjet katonai furgon. Hajmeresztő ötlet volt a sofőrtől – reméljük, nem került bajba miattunk. Akkoriban a hatalom inkább nem demonstrálta a megszállást, tehát kerülte a katonák és a magyar lakosság érintkezését, gondolom, nem akarták idegesíteni a népet, és nem akarták, hogy a katonáik Európához közelebbi mintákat lássanak. Amúgy az autón nem történt semmi különös; beszálltunk az ablaktalan hátsó raktérbe hat-nyolc viharvert kiskatonához – azt hiszem, egyik fél sem tudott uralkodni a döbbenetén, bámultuk egymást; mi a nagy birodalmat, ők pedig ’68 és Woodstock kis késéssel ideérkezett szellemét. Rövidgatyában, tornacipőben voltunk, és vadkempingezni mentünk valami bányatóhoz; a pajtásom haja hosszú volt, sötét és göndör (Brian May), az enyém pedig zsíros, sárgás-ritkás csimbókokban lógott a fülemre (Brian Jones).

Először a kezüket néztem. Fekete, kérges, durvára dolgozott, töredezett körmök a piszkos, megvastagodott ujjakon, védőkesztyűt nem ismerő, mindenféle veszélyes és káros tárgyakon elnyűtt kezek voltak gennyes sebekkel és hólyagokkal; húszéves embereken nyolcvanéves kezek. Néhányuk kényszeresen kerülte a szemkontaktust, a többi valósággal meredt ránk. A tekintetükben az üresség, a szégyen keveredett az értetlenséggel; és mintha távolról, vagy mintha nagyon vastag üvegfal mögül néznének – húszéves emberek nyolcvanéves tekintete. Ezek jutottak  eszembe, amikor Oleg Pavlov Orosz trilógiájában elolvastam a három katonatörténetet.

1. Kincstári mese

Istenháta mögötti fogolytábor őrszázada a sztyeppén. Kazahsztán. A katonák éheznek, mert az ezredtől érkező krumpli ellátmány fele mindig rohadt, így a százados elhatározza, hogy elülteti az ellátmányt, gazdaságot szervez, a termést a kazahokkal majd húsra cseréli. De a krumplit az éhes katonái újra és újra kikaparják, aztán amikor a maradék kikel, az éretlen gumókat lopkodják éjszakánként – a parancsnok ekkor már inkább csősz. Végül lesz némi termés, erre megérkezik a századhoz az elhárító tiszt az ezredtörzstől, bezáratja a századost, a krumplit elviszi és tönkreteszi, megindul a vizsgálat, és a százados szépen lassan belehal a meghurcoltatásokba. Vodkagőzben, vad érzelmek közt futó történet, lepukkant, minimalista katonai környezet, és bármilyen fantasztikusnak tűnnek a helyzetek, mindig pontosan levezethetők az előzményekből, és mi megrémülünk ettől – ez Oroszország. Ahol a cárt atyuskának hívták az éhen haló muzsikok, és ahol Sztálinnak még mindig tömegbázisa van.

2. A Matyusin-ügy

Matyusin az élet féltett gyermekeként indul, csak őérte nem harcol senki, ahogy Hans Castorpért vagy Faustért harcoltak az eszmék. Végigjárja az első regényben már látott közeget: eleve elveszett. Semmi rosszat és semmi jót nem kell tennie ahhoz, hogy a katonaság működésének szálai köré tekeredjenek és megöljék. Ezek a szálak az orosz társadalom működésének szálai, a katonaság pusztán láthatóbbá teszi őket – összeszorulnak a nyaka körül, végül le kell lőnie egy foglyot, hogy megmeneküljön, és  erkölcsi hullaként, kiégve leszereljék. Önmagát gúzsba kötő rendszer, önmagukat egymás által pusztító emberek, zéró összegű játszmák, mínusz összegű játszmák.

3. A gyász kilencedik napja Karagandában

Az intézmények és rendfokozatok rendszere, tehát ami hivatalos, az nem sokat jelent, az élet az erő, a kapcsolatok, a hatalom, a kontrollálatlanság és a véletlen koordinátáiban mozog. A hősök beszéde értelmetlen, de az életükbe ágyazottan szemlélve költői, asszociatívan intenzív, trópusoktól túlburjánzó vagy szikáran ökonomikus. Ez a líraiság társadalma, művészi társadalom, illetve nem biztos, hogy társadalom, lehet, hogy inkább csak népesség vagy lakosság vagy tömeg – ők élik a kiszámíthatatlan, nyúlós, ragacsos, zseniálisan közveszélyes orosz életet, melyből Gogol és Csehov, a cárok utolsó évszázadának Oroszországa dereng elő, de rárétegződött Bulgakov két háború közötti Oroszországa is, azonban míg ezekben korábbi képtelen Oroszországokban még sok emberi melegség volt, Oleg Pavlové túl van hetven év szocializmuson, itt már nem sok minden maradt. Aljas elkövetők és aljas áldozatok szólamai váltakoznak hiábavaló monotóniában, időnként pedig kisül a kompozícióba gyűlt feszültség valami olyan valószínűtlen véletlenben, amely elkerülhetetlen volt. Mindig, minden a lehető legvalószínűtlenebb, viszont máshogy nem történhet.

Mondhatnánk, hogy ez egy hitvány társadalom látlelete, de ekkora lekvár már nem értelmezhető hitványságként, mert a hiány csak a másféle minőség kontrasztjában látható, itt viszont nincs kontraszt, semmi más nincs, csak ez. Ezt az életet pedig éppúgy hívhatjuk művészi önpusztításnak, ahogy aljasságnak vagy tehetetlenségnek; ez a művészet hurcolja magát oldalak százain keresztül. Nem könnyű olvasni.

Nem hiszek a nemzetkarakterben, viszont nemzeti irodalmak karakterében hinnem kell, ha látom, ahogy Pavlovnál egymásra rétegződött minden abszurditás és minden realizmus, ami az elmúlt kétszáz év nagy szerzőinél irodalommá szintetizálódott Gribojedovtól Turgenyeven, Puskinon, Lermontovon, Tolsztojon, Dosztojevszkijen, Csehovon, Gogolon át Bulgakovig és a maiakig – beleértve a kommunista Gajdart, Osztrovszkijt és Fagyejevet. Ilyen alapon nyilván van magyar irodalom is, csak nehezebben látjuk, mert benne vagyunk.

Mi magyarok rendszerint a két világ között billegünk: a jól működő és kissé unalmasan kerregő nyugati kultúrgépezet és a színes keleti mocsárvilág között ingázunk; úgy huszonöt éve egy vonásnyival nyugatabbra sodródtunk, 2010-ben viszont mégis inkább az abszurditásában és melegen emberi hűbériségében varázslatos és könyörtelen  keletet választottuk. Ebben a hezitálásban nyilván rengeteg egyéni sors megy tönkre, sok tehetség kallódik el, és ez a hezitálás nyilván megtermékenyíti az egyéni életeken szenvtelenül és boldogan élősködő irodalmat – lám csak, a Kádár-kor is a magyar kultúra és művészet aranykora volt –, tehát engedjük el magunkat, és élvezzük Kelet és Nyugat közötti sodródásunkat. De hogy észben tarthassuk, hogy mi vár ránk, ha elmérjük a lépést, és hogy ráébredjünk, mivel szórakozunk, olvassuk el Oleg Pavlov Orosz trilógiáját. Meg fogjuk érteni, mi Oroszország. Nem fogjuk megérteni.

Az autóstoppolós-furgonozós nyár után behívtak sorkatonának, és én elmentem. De még így sem egészen értem.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Horváth Viktor --


További írások a rovatból

irodalom

Az egyszerűség ereje Az egyszerűség ereje
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 5. nap
irodalom

Ha lehet, akkor éljen és mozogjon Ha lehet, akkor éljen és mozogjon
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 1. nap
irodalom

Tormay Cécile ilyen, a Nyugat olyan, a Kaffka Margit meg nem tudott felöltözni? Tormay Cécile ilyen, a Nyugat olyan, a Kaffka Margit meg nem tudott felöltözni?
Késelés Villával a Nyitott Műhelyben, 2019. szeptember 16.

Más művészeti ágakról

Adrian Grunberg: Rambo V – Utolsó vér
Wéber Anikó: Visszhangország. Pozsonyi Pagony, 2019.
Megemlékezés Sára Sándor rendező-operatőrről
zene

Az improvizatív zene ünnepe Budapesten Az improvizatív zene ünnepe Budapesten
Mats Gustafsson az Újbuda Jazz fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés