Kivéve, ha nem éppen ú.n. kocsmaszínházi előadás van a már említett Livingben. A Tein Teátrum most először mozdul ki a megszokott környezetből, a sepsiszentgyörgyi Tein teaházból, ahol már több mint egy éve kísérleteznek mindenféle kis térben megvalósítható, mű- vagy improvizatív szövegen alapuló, felolvasó- vagy nem színházzal. Mindig tele van a hely. A négy alapító színész – Derzsi Dezső, Kolcsár József, Kónya Ütő Bence és Pálffy Tibor – egyébként a sepsiszentgyörgyi színház társulati tagjai, illetve a kézdivásárhelyi színház igazgatója (Kolcsár J.). Tudomásom szerint ők négyen indultak, és ez eddig nem változott vagy bővült. A mostani felolvasószínházi előadás késő este kezdődik, az előadók izgulnak, az asztalon lekvár illatú rózsaszín hajzselé, egy legalább 43-as méretű női cipő és négy szövegkönyv – Jordi Galcerán: A Grönholm-módszer. Ismered a darabot? Nem – mondom. Na szuper, akkor élvezni fogod, lesz benne sok fordulat. Majd például oda mehetek a pulthoz italt venni? Persze, azt csinálsz, amit akarsz, ha akarsz, nevetsz, ha akarsz átveszed a szerepet, vagy mondjuk hozol nekünk is egy sört – tudod, mintha otthon lennénk, a Teinben. Az emelvényen négy szék U alakban, körülötte fotelek és további székek, így nehéz lesz eljutni a pulthoz – gondolom –, főleg amikor kijönnek az előző előadásról a nézők, és percek alatt feltelik a hely. Mostantól nem lehet dohányozni. 

Elég gyorsan kiderül az alapszituáció: egy multi cég kereskedelmi-igazgatói állást hirdetett meg, és ez már az interjú utolsó szakasza. Szerre érkezik meg a négy delikvens: az első az ignoráns unott, később pofátlan és érzéketlen tahó-férfi (Kolcsár), a második az érdeklődő, kezdeményező, bájos, később zűrős, depressziós férfi (Pálffy), és végül együtt érkezik a jóindulatú, megengedő, érzékeny, néha határozott, olykor jelentéktelen kisegérnek tűnő fiatal férfi (Kónya Ütő) és az előbbinek valamikori egyetemi osztályelső kolléganője (Derzsi). Szóval ide kellett a magassarkú – ki is tör a nevetés, amint lassan észrevesszük. Ez egy nem-hagyományos állásinterjú, ahol a jelentkezőknek borítékokban kapott feladatokat kell teljesíteniük, amikről a legtöbb esetben kiderül, hogy nem azok, amik. Mondjuk, a depressziós férfi a neki címzett feladat-levél elolvasása után elmond egy hosszú és szomorú történetet arról, hogy őt hogyan hagyta el a felesége, rabolta ki egy facebookon megismert nő és a stricije, lett depressziós illetve munkaképtelen, és akarják emiatt kirúgni a főnökei; és hogy a többiek feladata az volna, hogy döntsenek az ő állásáról: hogy alkalmazott maradjon-e, vagy rúgják ki. A jelenet végén kiderül, hogy ebből a történetből vajmi kevés igaz, az ő feladata az volt, hogy elérje a többi jelentkezőnél, hogy döntsenek úgy, hogy fiktív állását megtarthassa. Sikerül neki, leleplezi önmagát, és jön a következő a levél. A játékuk üdítő, a darab izgalmas, kíváncsian várom, mire fut ki ez az egész. A mellettem ülő a negyedik fordulat megfejtését már suttogva magyarázza, de – mondom neki – eddig is mind olyan volt, amire nem is gondoltunk volna, ezek alapján, amint eszedbe jut, szerintem ki is zárhatod azt a megoldást. És hát nem igazam lesz?  

A végén persze megfogalmazódik egy többrétegű és több helyzetre irányuló kérdés a moralitásról, hogy egyes emberek mit képesek megtenni, és meddig képesek elmenni egy jobb állásért, illetve ezek a jobb állást kínáló cégek, mit és meddig. Az – egyébként hosszúra nyúlt – estet viszont leuralja a jóízlésű humor, és ez a humor, mintha felülírná a morális oldalát is az egésznek. Szóval valahogy az utolsó pillanatokban is, amikor a tahóról kiderül, hogy többszörösen sérült figura, aki mindenkinek összevisszahazudik, és kénytelen lesz kiegyezni a japánokkal, mert nem kapta meg ezt az állást, ahelyett hogy valami reflexió indulna be bennem az előbb említett határokról – csak mosolyogni tudok, hogy milyen szerencsétlen.

Egész héten kívántam valamilyen rózsaszínű, habos süteményt, és amiért lehetőleg csak a szállás és a színház közötti útat tettem meg, semmilyen más inger nem ért, mint a West Design divatbolt kirakatainak beige dalra nyújtózkodó nájlonharisnyái illetve a Garázs Bolt kasszájánál megtalálható neonzöld és neonrózsaszín zselé-shotjai. Volt, hogy reggel két zöldet is le kellett nyomnom, hogy beinduljon a nap. A Terminus című előadás viszont a Rézlámpás kávézóban (én cukrászdának mondanám) volt, szóval kimozdulván a komfortzónámból végre láttam élőben is habos süteményeket. A tér magas és fényes, éppen a lemenő napra nyílnak a cukrászda nagy ablakai, az előadást Boros Kinga, színházi szakíró, Czikó Juliánna, Dálnoky Csilla és Kozma Attila hozták létre, a „szül(et)ésről" lesz szó, mindenkitől felveszik a rendelést, minden kávé lefő, minden hab kikerül az asztalokra, tele van a hely, és mindig van valaki, aki nem halkítja le a telefonját. 

Valószínűleg az én szenzoraimmal van a baj, és nekem vannak aberrált ismerőseim, vagyis én vagyok abban a kiváltságos helyzetben, hogy a körülöttem levő nők és anyák számára egyáltalán nem tabutéma vagy kínos a szüléseikről beszélni. Ezt azért mondom, mert úgy tűnik, az előadás alapfeltételezése, hogy erről és csak erről össze kell rakni egy előadást, amiben a vállalt pozíció ezzel kapcsolatban egyáltalán nem egyértelmű. Vagyis van egy kizárólag a szülésről és annak körülményeiről szóló előadás, amiben a felvetett témákkal kapcsolatban nem döntik el az előadás alkotói sem, hogy melyik oldalon állnak. Hogy vannak oldalak, elég gyorsan kiderül, rögtön az előadás elején skiccelt helyzetből: egy barátnő/rokon radinába megy, apa fogadja, mert anya altat, szóval le kéne húzni a cipőt és a kék szappannal kezet kéne mosni. Szóval a férfi, a férj, apa lesz, a nő, a feleség anya lesz, az egész lakás fertőtlen, anya nem alszik, és apa nem eszik meleg ételt, mert megszületett a pici. Anya részletesen mesélné a szülés-hőstettet, de apa bele-beleszól, hogy a vendég is volt már nőgyógyásznál, nem kell így felfújni a dolgot. És az egésznek lesz egy szarkasztikus felhangja, mert valahogy nevetünk, és nemcsak azért, mert Kozma Attila „bohóc vagy barom”-karakter. Ezután egy kis féltudományos adatközlés, tényközhelyek a társadalom elöregedéséről, hogy a dédanyáink, és hogy mi nők tartsunk össze, a végére pedig egy istentől induló szekularizált feminista programtöredék a bordákról – amikről megint nem tudom eldönteni, hogy vicceskedés, ironikuskodás vagy micsoda. A következő pillanatban pedig Czikó Juliánna és Dálnoky Csilla magán szüléstörténeteit hallgatjuk, amelyel – legyek erre a témára teljesen érzéketlen, és akármennyire gondoljam azt, hogy ezt színházban tematizálni kényes dolog – megkönnyeznek. 

Ezután a közönségből kiemelkedik két néző, akik szintén elmondják történeteiket, sokkal hosszabban, és egy idegen család újszülöttköszöntő buliján érzem magam, ahol mi nők összeültünk, és sztorizgatunk – kimegyek dohányozni. Arra megyek vissza, hogy megismerünk valamilyen körülményeket, és csoportosan azt kéne kitalálnunk, hogy mitől mehetett jól egy szülés. És miután már minden ideális körülményt leírtunk, végre egy néző a csoportomból megfogalmazza: attól volt szuperjó ez a szülés, hogy az anya rájött, hogy ehhez egyáltalán nem az a túlmisztifikált ősesemény hőstett-tapasztalat tartozik – amiről egyszerre szólt, és aminek ugyanakkor kritikája is akart talán lenni ez az előadás –, hanem hogy az anya azt érezte utána, hogy a szülés egyszerű, természetes jelenség, és az töltötte el, hogy ez mennyire az élethez és mennyire a világhoz tartozó dolog.

Levontam a következtetéseimet, és szépen vonatkoztattam mindarra ami éppen körülvett, hogy talán a színház is egyszerű, természetes jelenség; elöntött a melegség, és egyszerre rázott ki a hideg, hogy ez mennyire az élethez és mennyire a világhoz tartozó dolog. 

Nemzetiségi Színházi Kollokvium

Gyergyószentmiklós

2015. szeptember 24. - október 4.

Fotók: Jakab Lóránt, Kolozsi Borsos Gábor