Szlogenszínház / Alföldi Róbert Makbett-rendezése az Átriumban / PRAE.HU

Shakespeare kőkemény tragédiát írt a hatalomtól megrészegült véreskezű skót uralkodóról, ezt az abszurd dráma nagymestere komikus politikai szatírává transzformálta, Alföldi Róbert kezei között pedig önmagát a legkevésbé sem álcázó aktuálpolitikai pamflet született. Ionesco Makbettje még általában a hatalomról kívánt szólni, Alföldi rendezése viszont már az aktuális hatalmat veszi célba. És nemcsak célba veszi, el is találja, más kérdés, hogy éppen emiatt a végletekig leszűkíti az értelmezési tartományt, a nézőnek szinte semmi mást nem kínálva fel, mint a politikai egyetértés vagy egyet nem értés lehetőségét. Persze az előadás maga is az egyetértőkre számít, megteremtvén nekik a politikai azonosulás, a jóleső összekacsintás légkörét. Ezt a feladatát a lehető legjobban el is látja, ahogy teszi ezt egy politikai nagygyűlés vagy egy békemenet is. A kockázat minimális, hiszen a hasonlóan gondolkodók közösségi élménye már eleve adott, a művészeti alkotás csak csomagolás, melyet kibontva előttünk is van az üzenet, a mondanivaló.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a csomagolásról ne lehetne beszélni. Nagy narancssárga díszletben játszódik az előadás – a színválasztás sem véletlen –, egy vár körvonalai rajzolódnak ki előttünk – tervezte Tihanyi Ildi és Alföldi Róbert. A politikai szereplők többnyire a váron játszanak, a köznép élete a vár előtti részen, olykor a színpad előtt zajlik. Az alá-fölérendeltségi viszonyok így egyértelműek: a legmagasabb ponton szinte mindig az uralkodó tartózkodik, alattvalói rangjuknak megfelelően az egyre alacsonyabb szintekről néznek fel rá.

A király, azaz az előadás nagy részében Duncan – Hevér Gábor alakításában gyáva, ostoba, ugyanakkor kivagyi alak, aki időnkénti rémes cselekedetei ellenére is nevetséges figura marad. Hevér játéka az est egyik erőssége: míg mások sokszor meglehetősen erőltetetten játszanak, ő magától értetődő természetességgel hozza a bohózatba illő figurát. Duncan hadvezérei Makbett és Banco: Orosz Ákos a maladypés Macbeth/Anatómia után már másodszor bújik a skót király bőrébe, habár Shakespeare és Balázs Zoltán Macbeth-je egészen más alak, mint Ionesco és Alföldi Makbettje. Ez a Makbett is hataloméhes és véreskezű – Orosz Ákos játékában a görcsös hatalommániát rendszeresen előtűnő rángatózásai hivatottak kiemelni – ugyanakkor Macbethtel szemben nem nagyon gyötri lelkiismeret-furdalás. Habár Duncan és Banco szelleme is megjelenik neki, gyorsan elhessegeti őket azzal, hogy már halottak, egyedül az fáj neki, hogy a volt király szerint mégsem sikerült magáévá tennie Lady Duncant. Banco a shakespeare-i Banquóval ellentétben ugyanolyan negatív hős, mint Makbett – Bányai Kelemen Barna belőle is hatalmi tébolyban vergődő figurát farag.

Lady Makbettünk nincs, van ellenben Lady Duncanünk, aki aztán Lady Makbett is lesz, de mégsem, mert igazából a főbanyát veszi feleségül az új uralkodó, akit ugyanúgy Kerekes Éva játszik, mint a Ladyt, oldalán komornájával vagy éppen a második boszorkánnyal, akit pedig Parti Nóra testesít meg. „Lady Makbett” szerepének kihagyása ugyancsak egyszerűsít a történeten a shakespeare-i eredetihez képest, Makbett motivációit pedig tovább szűkíti a személyes hatalomvágyra. Alföldi banyái népviseletet hordanak és tájszólásban beszélnek, ami elsőre humoros, de egy ilyen egyszerű geg egy egész előadáson kitartva óhatatlanul elcsépeltté válik, még akkor is, ha a szipirtyók közben a népi hacukákat ledobva go-go-girl-ökként prezentálnak nekünk show-t. Kerekes Éva erőteljes játéka ugyanakkor Hevér Gáboré mellett a másik emlékezetes momentuma az előadásnak.

A bukott lázadókat, Candort és Glamisst Szatory Dávid és Fábián Szabolcs játssza, bohóckettősük nyitja az előadást, aztán gyorsan utoléri őket végzetük. A két színész ezután a kötelező talpnyalók bőrébe bújik. Bercsényi Péter a nép egyszerű gyermekeit alakítja: a közkatonát, aki azt sem tudja, kiért és ki ellen harcol, csak harcol, mert muszáj; illetve az egyszerű asszonyságot, aki csak bevásárolni indult, és sűrű bocsánatkérésekkel topog át a színpadon. Krum Ádám az ügyeskedő ember, aki félelem elleni almalevet árul a nagy félelem idején. Fehér Balázs Benő az előadás nagy részében az egyik talpnyaló szolgaként, az előadás végén viszont a korábbi véreskezű királyoknál is borzalmasabb uralkodást ígérő, újgazdag ficsúrnak öltözött Macolmként jelenik meg a színen: Ionenscónál a kegyetlen zsarnok legyőzése után csak egy még kegyetlenebb zsarnok jöhet.

Ha a színházban politikai közösségi élményre vágyunk, Alföldi Makbettje tökéletes választás. Ehhez azonban túl sokat nem ad hozzá: az egész nagyjából ki is merül egy politikai pamfletben, minden más merő illusztrációnak tűnik. A szereplők nem változnak, jellemfejlődésnek nyoma sincs, egyszerű karikatúrákat látunk, de ez a monotonitás a több mint két órás, szünet nélküli játékidő alatt egyre önismétlőbbé s ezáltal unalmasabbá válik, és ezen a rendezés sem nagyon akar segíteni. Ha Alföldi nem az aktuálpolitikai odamondogatást, hanem a hatalom természetének szatirikus megmutatását tűzte volna ki célul, a Makbett sokkal nagyobbat szólhatott volna.

Eugène Ionesco: Makbett (nemshakespeare)

Makbett: Orosz Ákos

Banco: Bányai Kelemen Barna

Duncan: Hevér Gábor

Lady Duncan: Kerekes Éva

Komorna: Parti Nóra

Candor: Szatory Dávid

Glamiss: Fábián Szabolcs

Macol: Fehér Balázs Benő

Ószeres: Krum Ádám

Katona: Bercsényi Péter

Ordonánc: Gelányi Bence