Manapság már némileg másnak mutatkozik: a dolgok fel- és eltűnési sebessége folytán kénytelenek vagyunk kalkulálni az avulási együtthatóval. Azaz világosabb pillanatainkban elkerülhetetlen késztetést érzünk arra, hogy a jelent, akárcsak a jövendőt, az elmúlása felől vegyük tekintetbe, úgy, mintha máris múlttá vált volna. Ez nagyon is kézenfekvő perspektíva, ha megszakítjuk a megszokások menetét, felhagyunk önmagunk folyamatosságának és fontosságának föltevésével.

Ha a dolgokat és magunkat tényleg tárgyilagosan törekszünk tekintetbe venni, arra jutunk, ami régtől tudott: már a Prédikátor könyvének szerzője is tudta, a filozófiai életművészet, az ars vitae pedig gyakorolta. Nevezetesen azt, hogy szinte minden hiábavalóság, mulandóság, hívság, ezért aztán nem is érdemes különösebb jelentőséget tulajdonítani a dolgoknak. Nem kevésbé saját érzéseinknek. Ahogy saját magunknak sem. Az antik filozófia pedig erre egyebek mellett a lélek röptetésének technikáját alkalmazta: ez egyre nagyobb távlatból történő ön- és világszemlélést jelent – előbb a madártávlatig, aztán tovább a kozmikus dimenziók időtlen perspektívájáig. Amely távlatból a mai, tegnapi vagy holnaputáni közti különbségek enyhén szólva nem számottevőek. Vagyis a jelenben roppant jelentőségűnek tetsző események, személyek és tények már holnap elnyerik méltó helyüket: a feledés homályát.

A régmúlt bölcsessége mellett a környező történések is egyre inkább muzeális mintázatot mutatnak. A történeti fantáziákba fordult sóvárgás, a nekrofil múltmámor, valamint a retrohullámokban újrahasznosított különféle régiségrétegek mellett idejétmúlt magatartásmódok tömegét tapasztaljuk. Egyre több holtnak hitt muzeális lény és képződmény tűnik föl, mutatja magát a jelenidejűségben, a korszerűség jelmezében, fújja nagyra magát a mediális mázban.

Mindezek – meg más egyebek – folytán jó okunk van arra, hogy szinte mindent a jövő múzeumának távlatában lássunk. A meglévőn túl azt is, ami még csak alakul, vagy aminek csak a lehetősége áll fönn. 

Dubai, Museum of the Future