A nyitányban az utópia és disztópia műfajának szétválaszthatóságával és a XXI. században kibontakozó disztópia-dominanciával kapcsolatban osztotta meg mindkét kutató az álláspontját.

Benczik a két világháború közötti időszakot emelte ki az olvasóközönség disztópia iránti érdeklődésének felerősödését illetően.

Elmondása szerint az első világháború eseményeit követően az irodalomfogyasztói réteg klasszikus modern lelkesedését az iróniától és szkepszistől túlfűtött viszonyulásmód váltotta fel, amelynek következtében az utópia stagnáló narratívája nem bizonyult már annyira korszerűnek és szórakoztatónak. A klasszikus utópia mint behatároló végpont ebben a megközelítésben Benczik szerint nem maradt többé kompatibilis a katasztrófáktól szorongó és borúlátó irodalomfogyasztók világlátásával. A zsáner piaci sikerességhez hozzáfűzte, hogy szoros kapcsolatot érez a disztópiák iránti érdeklődés és a horrorfilmek fogyasztása között, olyan korspecifikus viszolygásokra utalva, mint az atomháborúval, a globális felmelegedéssel vagy a katasztrófaturizmussal szembeni félelem.

Ernest Callenbach Ecotopia című regényére hivatkozva Hódosy megjegyezte, hogy a kapitalizmus logikája annyira átitatta a XX‒XXI. századi gondolkodásmódot, hogy befogadókként minden ettől eltérő mechanizmust disztópikusnak ítélünk. A Benczik által részletezett viszolygást azzal a kényszeres nosztalgiával ütköztette, amelyből fakadóan az ember krízishelyzetekben a hajdani szebb napok emlékét igyekszik felidézni, békeidőben pedig a borzalmakat próbálja feleleveníteni. „A jó közepette a rosszról fantáziálunk, és fordítva” ‒ mondta.

Az utópiák és disztópiák társadalmi jelentőségével kapcsolatban Hódosy kiemelt példája a The Walking Dead című sorozat volt, amelynek tanulsága szerinte egy alternatív társadalmi formáció kiépítésében áll. A benne fellelhető utópia-konstrukciókra dialektikusan kialakuló, működőképes közösségi mintákként tekint, amelyek egy jobb élet és jövő alapkövei lehetnek. A XXI. századi, fiatal felnőtteknek szóló regényeket, mint Az éhezők viadala-, Az útvesztő- vagy A beavatott-könyvsorozatot illetően Benczik rámutatott arra a narrációs eljárásra, amely nem rögzít egy tulajdonképpeni végpontot, és így nem határolja be, hanem nyitottá teszi az említett művek világát. Azt is hangsúlyozta, hogy a lezáratlanság fontos szerepet játszik a beszélgetés elején felvetett elválaszthatóság kérdésével utópia és disztópia között, ugyanis a disztópiákban számos olyan reményt keltő, pozitív kifejletnek teret engedő tartalommal találkozunk, amely elmossa a határvonalat a zsánerek között.

Takács-Sánta András azokról az elemekről is kérdezte a meghívottakat, amelyekkel érdekessé lehet tenni az utópiákat. Hódosy példa gyanánt Aldous Huxley Szép új világát és az az alapján készült sorozatot hozta fel, illetve a Pedro Aguilera által rendezett 3%-ot. Megállapította, hogy mindkét filmművészeti alkotást elsősorban az a technooptimista illúzió teszi érdekessé, amely egyúttal kiforgató tényezőjévé válik a megkonstruált világok működésének. Benczik véleményével összhangban a szintetizáló ritmust emelte ki olyan szerzői fogásként, amely képes érdekfeszítővé alakítani a cselekményeket.

Regényeket illetően Benczik amerikai sci-fi írókat említett, például Ursula K. Le Guint, A kisemmizettek szerzőjét, illetve Kim Stanley Robinsont, a Mars-trilógia alkotóját. Elmondása szerint ezek a szövegek attól válnak izgalmassá, hogy a sorok között folyamatosan ott lebeg az olvasó szeme előtt egy pozitív, progresszív válasz a társadalom működésére, amelyet a filmművészetben a Star Trek is képes érzékeltetni.

Hódosy a társadalmi-pszichológiai problémák kivetülését említette olyan tényezőként, amely rétegzettebbé képes tenni a filmes narrációt,

és az IO, a Tizenegyes állomás, illetve a Pluribus című sorozatot hozta még fel példaként.

Az est vége felé Takács-Sánta Attila teret adott az érdeklődőknek is, Ecker Klaudia pedig többek között a vírusról mint visszatérő motívumról kérdezte a meghívottakat. Benczik a XIX. századig vezette vissza a betegség-narratíva disztópikus keretbe ágyazását, Mary Shelley Az utolsó ember című regényét említve példaként. Kiemelte, hogy a XX. század irodalmáig a különböző vírus-reprezentációk kifejezetten isteni csapásként jelentek meg, majd mesterségesen előállított emberi találmányként kezdtek felbukkanni az egyes regényekben. Kortárs magyar vonatkozásban Moskát Anita, Kleinheincz Csilla, Markovics Botond és Rusvai Mónika regényeit említette, Hódosy pedig Enyedi Ildikó filmjeit hozta szóba a beszélgetés során tárgyalt ökoutópiák és -disztópiák reprezentációiként.

Fotók: Bodócs Szelina