bezár
 

irodalom

2016. 01. 10.
Vigyázat, csalok!
Ian McEwan: Mézesmadzag. Scolar, 2015, fordította: Lukács Laura
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Vigyázat, csalok! A Mézesmadzag olvasása magyar olvasóként különös kaland. Egyrészről a fiktív összeesküvés-történet azt sejteti, hogy a Kelet-Európába eljutott, illetve az itt szamizdatként megjelent irodalom hatalmi játszma része. Olvasói szemszögem a paranoid skizofréné: vajon kik azok, akiknek alányúlt a hatalom, a barátságos (vad)nyugat, akik talán maguk sem sejtették, hogy egy ártatlan ösztöndíj vagy jutalom formájában a propaganda eszközeivé válnak?

Lehet-e egy krimit vagy kémtörténetet spoilerezés nélkül elmesélni, értelmezni? Kit sértünk meg jobban vele, a történetet mesélő írót vagy az olvasót? (A naiv, széplelkű olvasót ugyebár, aki szeret belefeledkezni a történetbe, aki arra vágyik titkon vagy őszinte vágyakozással, hogy a történet róla szóljon, hogy a rejtélyre megoldást találjon, és ne kelljen ezek hiánya miatt átverve éreznie magát.)

A spoilerezést elkerülendő a könyvről megjelent írások mind titkolóznak: akárcsak Csuhai István az ÉS-ben megjelent írásában, a New York Times vagy a Guardian recenzense is próbálja elhallgatni a regény zárópoénját – félig-meddig kénytelen vagyok így tenni én is, már csak azért is, mert célom szerint olvasásra buzdítanék, kár lenne egy poéntól megszabadítani McEwan regényét. Ha viszont naiv olvasóként, vagy inkább látszólag naiv olvasóként, valójában azonban beavatott újraolvasóként próbáljuk a jövendőbeli olvasó orra előtt elhúzni a Mézesmadzagot – már ott is vagyunk a történet közepében, akárcsak Serena Frome.

McEwan Mézesmadzag (Sweet tooth) című regénye egy bekezdés erejéig a jelenben időzik, de mire valóban felfogjuk, hogy ki és miért kezd mesélni, már le is csap ránk a 60-as, 70-es évek Angliája – egy számítógépek, mobiltelefonok, internet és közösségi média korszaka előtti, valószerűtlenül koszos, kilátástalan és depressziós világ. Bár a történet természetesen fikció, még akkor is, ha rendre McEwan saját életéből ismerős alakok, helyszínek köszönnek vissza, a háttér nagyon is valóságos. Ez az Anglia a magyar olvasónak csak a hírekből ismerős: IRA-akciók, háromnapos munkahét, bürokratikus útvesztők a hierarchián nyugvó látszólagos biztonság fenntartása érdekében és kőkeményen konzervált társadalmi szerepek: egy háztartásbelivé alakult, valaha többre hivatott lelkészfeleség, a hierarchia legalján a férfi főnökénél jóval alacsonyabb fizetésért szolgáló kishivatalnok lány, a „díszproli” Shirley és a többiek – egyáltalán nem a békés hangamezőket vagy a viktoriánus nyugalmat idézik. A regény főhőse, Serena Frome, igazi rendes angol középosztálybeli lány, közepes minősítéssel Cambridge-ből, egy lelkészcsaláddal és egy balul sikerült tanár-diák szerelemmel a háta mögött. Öreg szeretője utolsó kívánságaként – még éppen a szakításuk utáni első percben – Serena állást kap az angol belföldi titkosszolgálatnál, az MI5-nál. Még a hozzám hasonlóan közepesen tájékozott olvasó is hirtelen felkapja a fejét, a közelmúlt – egyébként McEwan regényének angliai 2012-es megjelenéséhez képest későbbi – brit értelmiségi megfigyeléses botrányaira asszociálva. Nézzük, amint Serena szőkén, miniszoknyásan és ártatlanul besétál a titkosszolgák korántsem izgalmas és magasztosan kalandos világába. Serena műkedvelő irodalombarát, aki matematikusnak tanult, ezért úgy véli, megengedheti magának, hogy falja a könyveket, mindenen átrágva magát, ami elékerül. Szereti a valóságot megíró nőírókat, azokat a sorsokat olvassa szívesen, amelyekben viszontlátja magát, a keresgélő, bizonytalan hátterű és egzisztenciájú fiatal nőt. Kerüli a bonyolult, posztmodern trükkökkel operáló szövegeket, a narrációs csapdákat. Így azután Serenát olvasva vele együtt áhítjuk a beteljesülést, ami majdnem mindegy, hogy egy izgalmas kémelhárítási ügy vagy egy közepesen szerencsétlen kolléga meghódítása révén következik be. Már jó mélyre benyeltük a – találó magyar cím sugallta – mézesmadzagot, és bár úgy érezhetjük, hogy valakik a bolondját járatják velünk, a regény újabb és újabb hálóiba önként és örömmel gabalyodunk.

Serena első komolyabb feladatával indul a valódi bonyodalom: egy első látásra képtelennek tűnő program kivitelezése. A titkosszolgálat egy (vagy több) fedőszerven keresztül írókat keres a szovjetbarát-balos propaganda cáfolatára. Az „ördögi terv” szerint a gyanútlan, ám gondosan kiválasztott író szabadon írhat bármit, ami az MI5 szerint a keleti blokkért lelkesedőket provokálja, s egyben a nyugati világot fényezi – busás ösztöndíjért cserébe. A gyanú árnyéka persze már ekkor a papírra vetül: vajon ki ne gondolta volna csak egyszer is végig, hogy boldog ösztöndíjasként valakik felsőbb érdekeit szolgálja. Serena maga a naiv olvasó és kékharisnya sznob megtestesülése: a hús-vér íróval együtt az irodalomból (vagy fordítva?) is részesedést kíván.

A nagy kérdés minden szinten ugyanaz: ki kit vezet az orránál fogva: Serena a behálózott hősszerelmes írót, Tomot? Canning, a halálosan beteg exkém Serenát? Serena Maxot, az unalmas, pozícióhajhász, karrierista aktakukacot? Vagy Tom az egész titkosszolgálatot?

Netán Ian McEwan, aki további 4 regényt rejt el a sorok között – az olvasót és a kritikusokat?

Azt gondolhatnánk, McEwan ravaszkodik, a hátunk mögött kinevet, a sablonos nőideálját egy férfiszemszögű narrációval mentegeti. Ha hiányérzetünk támad a női mesélő egyes cselekedeteinek vagy tulajdonságainak leírásakor, McEwan csak a hátunk mögé bök: hiszen nem is nő, hanem egy nőt imitáló férfi mondta el a történetet. Szerintem a történet gyenge pillanata épp ez a kerettörténet. Annyi mindennek kellett volna beférnie a két borítólap közé. És sokminden jól is sül el, de ez a mai keret szinte felesleges, hacsak nem a mentegetőzést szolgálja.

A Mézesmadzag a korábbi McEwan regényekhez is kapcsolódik. A szerepjáték, a más bőrébe bújás például ott van a Képzelgő felnőttmeséiben. A művészet és a hatalom harca az Amszterdam lapjain, akárcsak a Mézesmadzag Serenája által „posztmodern trükk”-nek nevezett olvasói pozíció elbizonytalanítása. McEwan trükkjei mindazonáltal a Mézesmadzagban érnek be igazán. Ez a történet sokkal „földhözragadtabb” például a magyarul Geometria címmel kiadott novelláskötet fiatalkori írásainál, ugyanakkor magabiztosabban húzza csőbe az olvasót is. Nem válik el élesen „valóság” és fikció egymástól: egyik pillanatban Serena Frome történetét, másikban Serenán keresztül Tom H. novelláját, még arrébb lapozva a Serenát olvasó olvasó történetét látjuk. Lehetne ez sima szemfényvesztés, ha a tét nem lenne nagyon is valódi – és ennyiben szerintem megint csak az érettebb McEwan írásokhoz (a Booker-díjjal jutalmazott Amszterdammal induló vonalhoz) tartozik: elválik-e a hatalom és a művészet egymástól? Lehetséges-e az alkotás, amelyik nemet mond a tapasztalatra (mint az Amszterdam zeneszerzőjének kalandja a skóciai rémmel: a fejében épp megszülető dallam kedvéért sorsára hagy egy erőszak áldozatává váló nőt a hegyek között), lehet-e teljesen szabadon, a hatalmi struktúrát figyelmen kívül hagyva alkotni? McEwan válasza sajátos: itt lesz szerepe a trükközésnek. Csak akkor van esély megfordítani a kiszolgáltatott alkotó-kegyet gyakorló hatalom közötti egyenlőtlen harc kimenetelét, ha a lehetőségekhez képest próbálunk rálátni a folyamatokra.

A Mézesmadzag olvasása magyar olvasóként különös kaland. Egyrészről a fiktív összeesküvés-történet azt sejteti, hogy a Kelet-Európába eljutott, illetve az itt szamizdatként megjelent irodalom hatalmi játszma része. Olvasói szemszögem a paranoid skizofréné: vajon kik azok, akiknek alányúlt a hatalom, a barátságos (vad)nyugat, akik talán maguk sem sejtették, hogy egy ártatlan ösztöndíj vagy jutalom formájában a propaganda eszközeivé válnak? És most szándékosan voltam naiv. Persze azt se felejtsük el hozzágondolni, hogy McEwan a saját bőrét is vásárra viszi: az életrajzi párhuzamokat játékba hozva nyilván rá is a gyanú árnyéka vetül…

A történet, akárhogy is olvassuk, fikció, de a probléma valódi. Az pedig csak bónusz, hogy ráadásul letehetetlen történetet és izgalmas karaktereket is kapunk.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benedek Anna --


További írások a rovatból

irodalom

Arra összpontosít, hogy tisztességes mondatokat állítson elő Arra összpontosít, hogy tisztességes mondatokat állítson elő
Beszélgetés Kutasy Mercédesz műfordítóval
irodalom

Puncsos válságregény Puncsos válságregény
Mucha Dorka: PUNCS, 21.Század Kiadó, 2019
irodalom

47° 47′ 40″N 19° 02′ 05″E 47° 47′ 40″N 19° 02′ 05″E
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 6. nap
irodalom

Jól rontani Jól rontani
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 2. nap

Más művészeti ágakról

art&design

Fekete-lyukba szervezett turistaút Fekete-lyukba szervezett turistaút
A DOOM című kiállítás a Horizont Galériában
színház

Azt mondom: cirkusz Azt mondom: cirkusz
Szubjektíven CIRCUS FLOW Cirkusz-Művészet-Alkotás Tárlatról, Visegrád, 2021. július 7., Duna Event rendezvényhajó
színház

Kérek egy 7-es buszt! Kérek egy 7-es buszt!
A Táp Színház Gárdonyi Béla A megálló, avagy újra büdös semmisem című előadásáról
színház

Bábesztétikai egyszeregy Bábesztétikai egyszeregy
Hívószavak a bábhoz – a Budapest Bábszínház online bábesztétikai konferenciája


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés