bezár
 

film

2016. 02. 22.
Zsánerfilmek a nagyvilágból
Tudósítás a 45. Rotterdami Filmfesztiválról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hála az előzsűrinek, amely figyel a kontinensek részvételi arányára, a Rotterdami Filmfesztiválon a világ minden tájáról lehet friss filmeket látni. Érdemes minden évben elzarándokolni ide, ha a Hollywoodon túli műfajfilmes felhozatalra is kíváncsiak vagyunk. Ezeknek a filmeknek a nagy része ugyanis nem jut el az európai mozikba.

Huszanhat filmből egy iráni komédia, egy svéd road movie-paródia, egy japán minimalista sci-fi, egy ausztrál és egy csendes-óceáni melodráma maradt fenn a műfaji rostámon. Ezeken kívül a közönség idei nagy kedvencéről, egy kalandfilmbe ágyazott karriertörténetről is szó lesz, ami a legnagyobb arab tehetségkutató reklámfilmjének is beillene.

A visszafogottságban rejlő humor

A fesztivál idei nagydíjasa az Európába települt iráni Babak Jalali második rendezése, a Radio Dreams lett. A Tigris-díjat bezsebelő nyugodt tempójú, mértéktartó, szarkasztikus humorú komédia egy aprócska kaliforniai székhelyű perzsa rádióadóról szól. Közelebbről arról, ahogy megpróbál kitörni a láthatatlanságból. A farszi nyelven sugárzó Pars.fm öntörvényű műsorszerkesztője, Mister Royani (akit az összetéveszthetetlen fizimiskájú Mohsen Namjoo, „az iráni Bob Dylan” alakít), a jobb napokat is látott egykori költő folyamatos összetűzésben van a csatorna üzleti tervét készítő fiatal és ambíciózus Marallal (Boshra Dastournezhad), a tulajdonos lányával. Royani csökönyösen ragaszkodik a színvonalhoz, igyekszik tartalommal tölteni meg az adásokat, így készít műsorokat hetven éve halott ismeretlen költőkről és a közép-ázsiai népzenéről. Csakhogy műsorterv híján mindig rögtönözni kell a következő műsorszámot, például a szőnyegeket porszívózó takarítónővel készítve interjút. Maral sokkal inkább a hirdetéseket és a nagy hallgatóságot megmozgató témákat preferálja, és jobban örül egy szépszégkirálynővel készült interjúnak, mint egy űrutazó majmokról szóló ismeretterjesztő adásnak.

radio dreams

Babak Jalali: Radio Dreams

A kettőjük közti konfliktus tehát a művészi vs. piacai érték dilemmája körül forog, ez az, ami végre feloldódni látszik abban az ötletben, hogy meghívják a stúdióba a Metallica tagjait és bemutatják őket Afganisztán első rockzenekara, a feltörekvő Kabul Dreams tagjainak. Azt remélik, hogy a nagy találkozás alkalmával akár egy közös jamet is elcsíphetnek. A Radio Dreams annak a helyzetkomikumokkal teli ominózus napnak az eseményeit meséli el, amikor a rádió munkatársai Lars Ulrich és zenésztársai érkezésére várnak. A modernizációs konfliktus mellett a külföldi kisebbségi lét frusztrációit és az asszimilációval járó nehézségeket is magába sűrítő egyedi hangvételű munkára jellemzőek a frontális, színpadias beállítások, a stilizáció és a visszafogott színészi játék.

Garbage Helicopter

Jonas Selberg Augustsén: The Garbage Helicopter

Stilizációra építi a filmjét, a The Garbage Helicoptert Jonas Selberg Augustsén is. Az ifjonc svéd rendezőt láthatóan foglalkoztatják a hiábavalóság történetei. Göteborgban, Locarnóban és Varsóban díjazott rövidfilmje, a Höstmannen (2010) két figura szélmalomharca volt egy csésze kávéért. Első nagyjátékfilmjében is hasonlóan banális okból kel útra egy baráti társaság: el akarnak szállítani egy órát az egyikük nagymamájának. A műfaji paródiaként működő filmben az utazás folyton képtelenségek miatt szakad meg: hol egy tízméteres seprűszobrot kell megcsodálniuk, hol egy tehenet ütnek el. A kameramozgás, a vágás végletekig menő visszaszorítása, a zombiként mozgó, lárvaarcú szereplők teátrális játéka, a felesleges párbeszédek, a monokróm színvilág és a totálokban bemutatott természetképek erős atmoszféra-teremtő erővel bírnak. A The Garbage Helicopter pont olyan, mint amilyen egy road movie lenne, ha Roy Andersson rendezné: az epizodikusságon kívül Augustsén tulajdonképpen kultikus honfitársa minden védjegyét felhasználja. Emellett az egzisztencialista filozófia, az abszurd irodalom, a becketti drámaiatlan dráma és a Jarmusch-életmű hatása is érezhető, de sajnos egyik mesteréhez képest sem tud többet felmutatni. Inkább epigonnak tűnik, mint saját hangjára találó ígéretes pályakezdőnek.

Garbage Helicopter2

The Garbage Helicopter

Botrányfilmes új szerepben

A nyugati filmfesztiválok nagy kedvence, a japán Sion Sono általában sorozatgyilkosságok és testi abúzusok rendezője, de készített már rapmusicalbe oltott mangaadaptációt is. Ezúttal, tőle szokatlan módon egy minimalista science fictionnel jelentkezett, amivel Ozu és Tarkovszkij előtt is fejet hajt. A szuggesztív, fekete-fehér képekben elmesélt The Whispering Star az idei program egyik ékköve volt: stílusos, vicces, és a szuggesztív látvány miatt igazi moziélmény. A történet a távoli jövőben játszódik, azután, hogy a hiroshimaihoz hasonló további atomkatasztrófák kipusztították az emberiség nagy részét. A galaxis nyolcvan százalékát androidok népesítik be, egyikük a film főhőse, egy bolygóközi csomagkihordó kisasszony, Yoko Suzuki. Ósdi űrhajóján araszol egyik címzettől a másikig szerte az univerzumban. Unalmában egy napon belepillanat a dobozokba, és érdekelni kezdik az emberek, akiknek kézbesít.

Whispering Star

Sion Sono: The Whispering Star

Az alacsony költségvetés nyomatékosítása a film egyik fő poénforrása. A visszatérő kép, hogy a járműve siklik az űrben, gond nélkül megállná a helyét egy hatvanas évek-beli Karel Zeman-animációban: egy tornácos ház papírképe átcsúszik a képen. Az űrhajó belső tere puritánabb, mint a Solarisban: nem más, mint egy gyéren berendezett kis szoba teakonyhával és irányítóbázissal. Ide van beépítve egyetlen társa, a meghibásodott fedélzeti computer, aki a Galaxis útikalauz… Marveljéhez hasonlatos letargiával küzd, és a lassú, de biztos megőrülés jeleit produkálja. Nem sok segítséget jelent az űrhajó navigálásában, mert a csillagközi távolságok helyett inkább a konyhai neonlámpában gyűlő molylepke-tetemeket számolgatja. Ez a banalitás és visszafogott humor hatja át a filmet, amit egzisztencialista kérdésekkel told meg, és a ráérős tempóval időt ad az elmélkedésre is. Ez teszi a filmet kivételes élménnyé. A filmidő jelentős részében bájos űrfutár hétköznapi rutinját követjük, amely alig különbözik egy átlagos háztartásban előforduló teendőktől. Inzertek szemléltetik a hét lassú múlását, ahogy három nap alatt megfőz egy teát, vagy ennyi idő alatt feltörli a padlót.

WS

The Whispering Star

Párévente célba ér egy-egy küldeménnyel, és ha már egyszer ott van, körül is néz a lepusztult planétákon. Sono megragadja az alkalmat, hogy megmutassa, ahogy a természet visszafoglalta a civilizáció által bitorolt területeket, egy pillanatra visszatekintsen az emberiség korára, nosztalgiázzon egyet. A film expresszionista zárójelenetében Miss Suzuki a túlvilágra emlékeztető, neonfényes folyosón keresi az utolsó címzettet a falra vetülő emberi sziluettek között. A csellókísérettel és a retinába égő képekkel kísért szuggesszív jelenet elhelyezi az emberi életet egy jelképes múzeumi vitrinben. Hátborzongató megérteni, hogy bele is fér.

Irodalmi adaptációk ausztrál rendezőktől

A norvég irodalom remekműve, a Vadkacsa két eszme, az igazság és a boldogság közötti döntés körül forog. A jól megírt jelenetekkel és remek karakterekkel dolgozó drámának meglepően kevés filmes adaptációja létezik, amit az ausztrál Simon Stone felismert. Azután, hogy színpadra állította, tovább dolgozott a szövegen, és négy évvel később filmváltozatot rendezett belőle. Az irodalmi adaptációkkal szemben támasztott legfőbb elvárásnak sikerül eleget tennie azzal, hogy megindokolja a médiumváltást, kihasználja a mozgóképes eszközök nyújtotta lehetőségeket. A The Daughter legfőbb erénye különleges vágástechnikája, amely a jelenethatárokon a kép és a hang aszinkron összeillesztésének ötletén alapul. Az így létrehozott időugrásokkal tömöríti a cselekményt, érdekes ritmust ad a filmnek, és ügyesen bebiztosítja a néző odafigyelését azzal, hogy egyidejűleg bombázza különböző látható és hallható információkkal.

Daughter

Simon Stone: The Daughter

A színészek kiválasztása nem minden esetben sikerült jól, de az irodalmi alapanyag szabad kezelésével igencsak egyet lehet érteni. Ibsen szövegéhez képest a legfőbb különbség abból adódik, hogy Hedvig figuráját kislányról kamaszra cserélte, beemelve ezzel a cselekménybe egy coming of age szálat, szexuális útkereséssel és a féltestvére iránti vonzalma miatt az incesztus fenyegetésével. És természetesen neki kell választania az említett két érték között, amelyet a körülötte mozgó felnőttek képviselnek.

A szintén ausztrál Martin Butler és Bentley Dean a világirodalom legismertebb melodrámáját ültette át a csendes-óceáni Korall-szigetekre. Shakespeare a világ minden pontján könnyűszerrel követhető történetében a fűszoknyás Wawa és a levélkoronát viselő, ágyékkötős Dain lógnak meg ellenségeskedő törzseiktől, a nekik szánt érdekházasság helyett inkább az esőerdőben való menekülést, a fortyogó vulkán előtti pásztorórát, majd a mérgesgomba általi halált választva. A melanézek állítása szerint valóban megtörtént esetet a helyi lakosok újra eljátszották, Bentley Dean kamerája és Martin Butler puskamikrofonja pedig mindent rögzített. Minden adott a közönségsikerhez: könnyen követhető történet, a bosszúszomjtól a mindent felemésztő szerelemig bezárólag a legősibb érzelmek mozgósítása – mindez paradicsomi közegben, National Geographic-stílusú lélegzetelállító színvilágú, tűéles képeken elmesélve. A közönségszavazatok alapján a Tanna a nézők egyik nagy kedvence lett. Kérdés, hogy mennyire tesz jót a filmsztárság a bennszülötteknek. Tanulságos fényképeket nézegetni a tavalyi Velencei Filmfesztiválról, ahová a film világpremierjének apropóján a filmkészítők magukkal cipelték az amatőr szereplőket és esőerdei öltözékükben pózoltatták őket a vörös szőnyegen.

Tanna

Martin Butler és Bentley Dean: Tanna

Amit a világ minden pontján imádnak a nézők

A közönségszavazás második helyezettje, a The Idol című karriertörténet Hany Abu-Assad filmje, aki a nyugati típusú történetmesélés és a közel-keleti közegbe ágyazott történetek keresztezésével már korábban is fesztiválsikereket aratott mind a szakma, mind a nézők körében. Mennyország most című filmje 2006-ban, az Omar pedig 2013-ban kapott Oscar-jelölést. A siker receptje az egyszerű történetmesélés, az akciódús, közönségbarát megvalósítás és a helyi sajátosságok beemelése. Az izraeli születésű, palesztin és Hollandiában nevelkedett Abu-Assad általában az etnikai-vallási konfliktusokat bontja ki filmjeiben, ezúttal azonban szó sincs összetűzésről. Legjújabb munkájával egy, az összarab világban nagy érdeklődésre számot tartó, életigenlő történet megfilmesítését vállalta magára. Az első arab zenei tehetségkutató, az Arab Idol győzteséről, Mohammad Assafról készített filmet „a szegény legény elindul szerencsét próbálni” bombabiztos történetséma alapján (elég arra gondolni, hogy milyen jól bevált a Gettómilliomos esetében). A helyi ízt az adja, hogy az aranytorkú énekesnek a Gázai övezetből Egyiptomig kell eljutnia, ehhez pedig cselhez kell folyamodnia, hogy átjusson a szögesdrótokon, országhatárokon és ellenőrző pontokon.

The Idol

Hany Abu-Assad: The Idol

A felszínes karakterekkel dolgozó családi kalandfilm felsorakoztatja a teljes szórakoztatóiipari arzenált a gyerekszereplőktől a könnyfakasztó családi epizódon át a fülbemászó popdallamokig. Olyan footage-felvételeket látunk, amelyek az eredményhirdetéskor készültek az arab világ különböző pontjain, ahol a kivetítőről nézett tévéadás spontán népünnepélybe csapott át. A filmből kiderül, hogy a média Palesztina egyfajta kulturális nagyköveteként tekint Assafra. Az Arab Idol pedig a nevével is jelzi, hogy többet tűzött ki maga elé, mint az ismeretlen tehetségek felkarolását és a muszlim popzene népszerűsítését, az országhatárokon átívelő összarab identitás építése is előtérbe kerül. A film esetében ez inkább a piac nagymértékű kiszélesítéséről lehet szó, de ahogy a rotterdami közönség reakcióján is látszik, a nyugati nézőket is könnyen meghódítja.

fesztivál

Teltházas vetítés az IFFR-en (Forrás: iffr.com)

Egy széles látókörű fesztivál

A Rotterdami Filmfesztiválra egyébként jellemző, hogy olyan széles spektrumot fog be, amellyel a szervezők a közönség minden rétegét el tudják érni. A kínálat a nézőbarát komédiáktól a bátor, kísérletező jellegű munkákig terjed, a skála két végpontján néha egészen hajmeresztő szinteket is elérve. A filmművészet határainak kiterjesztése az egész fesztiválra jellemző. Rotterdamban, ahol igencsak fejlett a vizuális kultúra, a szervezők stabil látogatói bázissal számolhatnak. A kísérleti filmes blokk mellett így külön szekció foglalkozik videómunkákkal, és számos ideiglenesen berendezett kiállítótérben állítanak fel különböző területeket átfogó installációkat. Idén az amszterdami Filmmúzeum, az Eye bevonásával interaktív tárlatot is nyitottak, amelyeken a virtuális valóság és a filmkészítés metszéspontjaira lehetett vetni egy pillantást, 3D-s szemüvegben.

Régi ismerős a díjazottak között

A fesztivál záróünnepségén díjat kapott a kolumbiai Ciro Guerra a nálunk is látható A kígyó öleléséért (kritikánk a filmről itt olvasható), mivel a legtöbb közönségszavazatot gyűjtötte be azok közül a filmek közül, amelyek a Hubert Bals Fund támogatásából készültek (és amelyekre a Fesztivál éppen ezért a saját filmjeként tekint). Guerra a fesztivállal párhuzamosan zajló kooprodukciós piacon, a CineMarkton is tarolt, ahol már a következő filmterve, a Birds of Passage kapta meg az ARTE International díjat és további 6.000 eurónyi gyártási támogatást.

nyomtat

Szerzők

-- Puskás Lilla --


További írások a rovatból

Baranyi Gábor Benő: Zanox – Kockázatok és mellékhatások
Michelangelo Antonioni: Nagyítás
Paolo Genovese: Szuperhősök

Más művészeti ágakról

Vaktérkép
A CentriFuga utolsó koncertje a Fugában
Borda Réka: Égig érő csalán, Scolar kiadó, Budapest, 2022.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés