bezár
 

zene

2016. 04. 13.
A jazz szétoldódás
Beszélgetés Zalán Tiborral
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Get Closer Budapest Jazz Fest 2016 műsorán idén először kerül sor az irodalom és a jazz párbeszédére. Április 23-án, szombaton Zalán Tibor költő, író és Binder Károly zongoraművész lép fel közösen a Clavis Irodalmi Ügynökség szervezésében.

PRAE.HU: A programnak azt a címet adtad, hogy A jazz szétoldódás. Miért?

A zene sokféleképpen hat az emberre. A komolyzene általában gondolkodásra késztet, és arra kényszerít, hogy a zene által közvetített tartalmakra ráakadjon az ember, azokat valahogy értelmezze, ami azt jelenti, hogy a komolyzene hallgatás mindig munka is számomra. Ezzel szemben a dzsessz az úgy átmos, mint a szivacsot a nedvesség, a nélkül hatol keresztül rajtam, hogy komolyabb szellemi meg fizikai erőfeszítést tennék. Ritmikája sokkal dinamikusabb, mint különféle más zenéké, és a vissza-visszatérő futamok, szólamok, legalább annyira elgondolkodtatók, mintha komolyzenét hallgatnék. Összhatásában számomra mégiscsak megnyugtatóbb, és ha lehet ezt a kifejezést használni, felemelőbb, ellebegtetőbb, ha dzsesszt hallgatok. Azt értem szétoldódáson, amikor kölcsönösen olvadunk egymásba, zene és én. Én a zenébe, a zene pedig belém.

PRAE.HU: Hogyan találkoztál a zenével életed során?

Zenei általános iskolába jártam, többféle hangszerrel kísérleteztem, hegedűvel, harmonikával, mind a kettőben teljesen tehetségtelennek bizonyultam, viszont elvégeztem egy művész- és dzsesszdob iskolát, egészen fiatalon. Aztán ez a pálya valahogy kiakadt az életemből, talán azért, mert az első zenekaromat – amelynek Mélabús holttestek avagy rühes tetvek volt az elnevezése –, betiltották a gimnáziumban, és elvették a kedvemet a zenei karriertől. A komolyzenei alapok után természetesen a beatzene lelkes követőjévé váltam, Beatles, Rolling Stones, Bee Gees, Magyarországon a Metró, Omega, Illés zenekarok voltak számomra fontosak, majd egyszer csak kitűnt a magyar beat és rock az érdeklődési körömből, és maradt a komolyzene. Aztán a komolyzenével szinte párhuzamosan kerültem a dzsesszel kapcsolatba, mert olyan jeles dzsessz-zenészek barátságát bírtam, mint Szabados György és Binder Károly. Binderrel együtt koncerteztünk, Nagy Zoltán színész mondta a verseimet, ő pedig zenélt közben. A dzsessz és a komolyzene határán működő Sáry Lászlóval is sokat dolgoztunk együtt. A dzsesszzenészek akaratlanul is a látókörömbe kerültek. Nem is a klasszikus dzsessz érdekelt, hanem a Keith Jarrett-féle vonulat. A nagyon jól zongorázó zenészeket szeretem, talán azért, mert legtöbb barátom zongorista volt. Aztán, amikor lazultak a sűrű találkozások, akkor ismét maradt a komolyzene, nagyon szeretem a barokk zenét, amit sokan nem, kevésbé rajongok a bécsi klasszikusokért, de ez már legyen az én ízlésbeli problémám. Nagy a zenei érdeklődésem, most éppen nincs a középpontban senki.

PRAE.HU: Most ismét Binder Károllyal fogtok fellépni.

Amikor jelezték, hogy van ez a lehetőség, örömmel fogadtam, mert úgy érzem, hogy a dzsessz és a költészet egymáshoz közeli megszólalási forma. Binderrel annyit dolgoztunk együtt, és annyira hiányoznak az együtt töltött föllépések, rögtön rá gondoltam. Nem mindegy, kivel állsz a színpadon, egyedül, másokkal, vagy egy olyan társsal, akinek gyakorlatilag minden gondolatát ismered – és kontra. Binderrel nyugodtan, próba nélkül is odaállnék az esten, mert annyira érzékeny, impulzív zenész. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem okozna gondot egyikünknek sem az összehangolt jelenlét a színpadon. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy lassan már negyed évszázada dolgozom együtt Huzella Péterrel, aki egy újabb zenei oldalt képvisel, a magányos zenész típusát. Gyakorlatilag, a XX-XXI. század késői trubadúrjai ők, néhányan; Cseh Tamás vagy Huzella Péter. Nekem állandó összeköttetést jelent a zenei világgal Huzella barátsága és jelenléte. Száz körül biztosan van, amennyi szöveget írtam neki, úgyhogy a szövegírásban való jártasságomat neki köszönhetem. Megzenésíti a verseimet, és önálló est formában adja elő azokat; nagyon ritka esemény, ami most nyáron Kapolcson lesz, hogy én szerepelek a verseimmel, ő meg a megzenésített szövegeimmel. Én igazából nem vagyok echte színpadi ember, jobban áll a színpad olyan zenészeknek, mint Huzella Péter vagy Binder Károly, mint nekem, aki nem igazán érzi magát a színpadon otthon.

PRAE.HU: Pedig színpadi szerző is vagy.

Igen, de a szerző mindig háttérbe húzódik. Ötven valahány bemutatóm volt, nem tudom, hány alkalommal vettem részt író-olvasó találkozón, jobban szeretek háttérben dolgozni. A színpadon is jobban szeretem, hogyha engem adnak elő, minthogyha én adom elő magamat.

PRAE.HU: Most olvastam egy dicséretet az „átvezetett” Bánk bánról. Hogy történt ez?

Amikor a Békéscsabai Jókai Színház műsorra tűzte a Bánk bánt, műsorra tűzött engem is, mint a színház dramaturgját. Közölték, magyarról magyarra kell átfordítanom Katonát, hogy megértse egy XXI. századi középiskolás diák is. Elolvastam az eredeti művet, és riadtan vettem észre, hogy nem értem. Vannak mondatok, amelyeknek minden szavát értem, de nem értem magát a mondatot. Ha én nem értem, hogy értené első hallásra a néző? Akkor határoztam el, hogy nekifogok, és átvezetem, azaz, mai magyar nyelvre fordítom le a Bánk bánt. Ez, persze, istenkísértés, Illyés is belebukott az átiratába, mert nem volt jó visszhangja az átdolgozásának, ma úgy látom, a színházak sem nagyon szeretik, valamiért a magyar ember idegenkedik attól, hogy átírják nyelvileg a régebbi műveket. Nekifogtam. Blankversben, ötödfeles jambusban íródik a Bánk bán – Shakespeare írta a drámáit blankversben –, ami eleve meghatározta a lehetőségeimet. Gyakorlatilag az egészet átírtam mostani nyelvre, egyszerűsítettem a beszédmódokon, és körülbelül 30-40 százalékát kihúztam az eredeti darabnak a nézhetőség kedvéért. A legnagyobb dicséret egy kritikában fogalmazódott meg, amikor a kritikus, némi tájékozatlansággal, azt írta, hogy szerencsére nem nyúltam hozzá a darabhoz, csak leporoltam. Ez enyhe túlzás, ha az ember a darab 95 százalékát átírja. Nem, itt kemény hozzányúlás volt. És nagy izgalommal vártam az eredményt – még most sem láttam, nem voltam ott a bemutatón –, hogy mit csináltam, és mit csinált Szabó K. István rendező a darabbal. Nagyon nagy munka volt. Komolyra fordítva ezt a kritikusi dicséretet, a darabot látó szakemberek azt mondják, hogy érdekes módon nem lehet észrevenni, hogy nem régi nyelven szól, ugyanakkor mai nyelven szólal meg a darab; és sokan most értik meg, hogy mit akart mondani, annak idején, Katona József. Ez öröm. Aztán majd megvárjuk, mit mondanak a Katona szakértők…

PRAE.HU: A drámákon kívül regényfolyamod is van. Olvastam, viccesen kezdődött a dolog, mert megkérdezték egyszer, hogy mit írsz, és azt mondtad, regényt, pedig nem volt igaz.

Sajnos, ez a régi vicc, nagyon rossz tréfává alakult. Régen, egy interjúban kérdezte, az akkor még egyetemista Csuhai István, aki most az Élet és Irodalom versrovat vezetője, és Darvasi László, azóta elhíresült író, hogy min dolgozom. Komikus lett volna, ha azt mondom, egy versen dolgozom, és azt találtam mondani, hogy regényt írok. Megkérdezték, hogy mi a címe, én meg rámondtam, hogy Papírváros. Abban a pillanatban ez jutott eszembe. Aztán éveken keresztül nem foglalkoztatott a dolog, de az idegesített, hogy minden interjúban megkérdezték, hol tart a Papírváros. Sorban hazudoztam, hogy készül, az ívein munkálkodom, a szerkezete alakul. Egyszer rászántam magam, írtam egy részt, amit közölt Csuhai, aki akkor már szerkesztővé lett, a Jelenkorban. Amikor kikerültem Puerto Ricóba, és délután elvonult a házigazdám sziesztázni, egyedül, unalmamban megírtam a második részét a Papírvárosnak. Adtak rá egy Kortárs-díjat, mint az év legjobb prózai teljesítménye. Egy költőnek prózai díjat adni? Ez annyira fölbátorított, hogy azonnal megírtam az első könyvet. Már a következő évre meghirdette a kiadó a második részt, sok év telt el, mire újra nekilódultam; a harmadik rész megírását pedig egy kiadói bravúrral érték el: borozás közben aláírattak velem egy papírt, amin az állt, hogy ha nem készülök el időben a regénnyel, a honoráriumból fogják levonni a késedelmi díjat. Határidőre megcsináltam a harmadik kötetet is, most már csak kettő van vissza.

PRAE.HU: Öt lesz?

Igen. Amikor elolvastam  az első könyvet, rádöbbentem, hogy nem tudom, ki a hősöm, és nem tudom, mi az a Papírváros. Gondoltam, akkor az olvasók sem fogják tudni ezeket, ezért bő mellénnyel kijelentettem, hogy öt könyvet fogok írni. Úgy gondoltam, öt könyv során ki fog derülni számomra is, hogy ki a főhősöm, és hogy mi a Papírváros.

PRAE.HU: Ezzel kapcsolatban egy interjúban ezt mondtad: „az utolsó kötet, már ha lesz, azt az egzisztenciális pillanatot fogja megragadni, amikor az ember elvesző tudatán még egyszer, utoljára átpereg a teljes múltja, hogy aztán önnön teljessége birtoklásának tudatában halhasson meg.

Minden írónak van terve. Nagyon röstelltem magam Szegeden egy író-olvasó találkozón, ültünk a pulpituson Sándor Ivánnal és Darvasi Lászlóval, megkérdezték, milyen írói terveink vannak, és mind a ketten elmondták, konkrétan, hogy mit akarnak írni, csak én nem tudtam, hogy mi lesz a Papírváros 2. vagy 3. kötetében. És akkor el kellett gondolkodjak azon, hogy valami szerkezetet találjak ki, ami az öt könyvet összeköti. Rájöttem, hogy V alakban szűkül a tényleges regényidő, és az utolsó könyv már csak egy-két pillanatot fog megragadni. Ez talán ezért lehet lassúdad regény, mert nagyon kevés cselekmény van benne, viszont  nagyon sok hatalmas mondat… és itt kapcsolódunk vissza a zenéhez, mert a zenében vannak hatalmas, hosszan tartó indázó motívumok, amelyek eltűnnek, aztán meg előkerülnek. Ugyanígy szerkesztem én a Papírvárost is, szavakból formálom a zenét, lebegtetem a nyelvet, és ezt csak úgy tudom elérni, hogy ha 4-5 oldalon keresztül tartó mondatokat is leírok benne. Borzalmas fizikai és lelki erőfeszítésbe telik, hogy mindenhol sikerüljön megtartanom a mondatok ívét, de én nagyon élvezem ezt, tényleg olyan, mintha zenélnék.

PRAE.HU: Az életet úgy kell megélni, mint egy zeneművet – mondta Weöres Sándor. Mi a véleményed erről?

Igen, csak az a kérdés, hogy zenészként kell-e megélni az életet, úgy, mint egy zeneművet, vagy hallgatóságként.

PRAE.HU: Szerintem a szerkezetét érthette alatta…

Ilyen szempontból az élet valóban emlékeztet egyfajta zenére, mert bárhogy is próbáljuk tudatosan irányítani, mégiscsak saját irányt vesz, és a zenében is ez történik; az alapmotívumokat fölismerjük, de az azokra rakódó egyéb zenei formákat, valószínűleg már a szerzői invenció vagy az élet invenciói teszik rá a létező ívekre. Ha belegondolunk, gyakorlatilag minden élet ugyanúgy zajlik: megszületik az ember, él és meghal – ilyen értelemben valóban egyetlen nagy zeneműnek a variációja az összes ember, csak ezt a nagy zeneművet soha nem hallja más, csak Isten, hogyha van. A teremtés is olyan, mint egy nagy zenemű, ezzel kapcsolatban csak a szimfóniára tudok asszociálni. Nem véletlen, hogy például Madách is valamiképpen utal erre a nagy zeneiségre, amikor Az ember tragédiáját elindítja. Jóllehet, szerkezetről, gépről beszél, de ez az összehangzó világ, amit a Teremtő létrehoz, amiben élünk, olyan, mint a zenei világ.

PRAE.HU: Ez a regényfolyam költői próza?

Valószínűleg igen. Amikor rákérdeznek, hogy prózaíró vagyok-e, azt szoktam mondani, kimondottan költő vagyok, amikor prózát írok. Ez nemcsak menekülés, hanem felszabadító is számomra, rám nem vonatkoznak a prózaírókra vonatkozó szabályok, kötöttségek, jóllehet, a szakmát ismerem. Kitanultam én a prózaírást is, de azért tanultam ki, hogy tudjam, mitől tudok eltávolodni. Számomra nem érdekes az, amit általában prózának nevezünk, hogy van cselekmény, történet, hősök, negatív hősök – ez nem érdekel. Engem csak a mondatok meg a szavak érdekelnek. Ha elfogadjuk Mallarménak azt az észrevételét, hogy a költészet nem gondolatokból, hanem szavakból áll, akkor azt is el kell fogadjuk, hogy a próza nem történetekből, hanem mondatokból áll. Én éppen ezt a történetiséget szedem le a regényeimben is a prózáról, és behelyettesítem szavakkal, hatalmas mondatokkal, ami azt jelenti, hogy amit leírok, akár rettentő terjedelmes, lassúdad szabadversként is olvasható. Úgy érzem, hogy aki a mondatokat, a nyelvben való elmerülést szereti, az előnyben van ezeknél a regényeknél, azzal szemben, aki inkább a cselekményt, a történetet, a beleélhetőséget, a hőssel való együtt mozgást helyezi előtérbe.

PRAE.HU: Megjelent O. Nagy Zoltánnal közös beszélgetőkönyvetek, a címe: Dragéi hajnalok Zalánnal, amelyben nagyon sok mindenről esik szó. A mester-tanítvány kapcsolat érdekelne – merthogy tanítsz, kritikusképző tanfolyamot vezetsz.

A mester-tanítvány viszony nagyon izgalmas. Épp az előbb ment el az asztalomtól Juhász Anna, Juhász Ferenc lánya. Juhász Ferencet nem ismertem közelebbről, de most már elmondhatom, így öregedőben, hogy mindketten nagyon becsültük a másikat. Én nagyon sokat tanultam tőle, ő valószínűleg nem tanult tőlem semmit, vagy ha át is vett, kevesebbet, de nekem nagyon fontos volt a juhászi életmű. Igazából soha nem kötődtem mesterekhez konkrétan, ahogy az a Faust és a famulus viszonyával fejezhető ki, nem szerettem, hogyha irányítottak. Én talán nagyon sok embernek voltam a mestere, főleg fiatalkoromban, amikor effektíve rengeteg fiatallal találkoztam, és nagyon fontos volt számomra, hogy bíztak bennem. Aztán mindig azt a csalódást kellett átélnem, amit elvileg minden mesternek, hogy a fiatalok elhagyják, cserbenhagyják őt, így vagy úgy, de elkezdik építeni a maguk világát, és ez azzal jár, hogy vagy meg kell tagadniuk a mesterüket, vagy el kell távolodniuk tőle. Ezt mindkét félnek nehéz átélnie. Szerencsére szerkesztettem folyóiratokat, és lehetőséget tudtam adni a fiataloknak, hogy megjelenjenek, vagy körém csoportosuljanak, bár én soha nem voltam alkotókörnek a tagja, mert ezt a formáját az irodalomnak nagyon nem szerettem. Hogy ugorjunk a kritikusképzésre, arra gondoltunk a Békéscsabai Jókai Színházban, hogy megpróbáljunk kinevelni egy nyitott szellemiségű, fiatal kritikus gárdát, akik színházzal foglalkoznak. Ha belegondolsz, a legkritikusabb réteg mindig a fiatalság. Kötelességük kritikusnak lenni mindennel szemben. Azzal a nyersességgel akár, amivel ők kezelik a náluk idősebbek világát, de akár a saját kortársaik világát is. Ha én erre a kritikai hajlamra építek, szakmailag mélyítem el a viszonyukat a színházhoz, van reményem arra, hogy ha nem is igazi kritikusokat, akik lapokban, fórumokon jelentetik meg a munkáikat, de színházat értő, színházat jó értelemben kritikus szemmel szemlélő fiatalokat nevelek ki. Minden betegség ragadós, ők is el fogják terjeszteni a társaságukban ezt a fajta szemléletet, ami azon alapszik, hogy nem elég bírálni valamit, hanem meg kell ismerni azt a valamit.

PRAE.HU: Visszakanyarodva a zenéhez – miért pont a zongora?

Minden embernek vannak olyan szerelmei, amelyek nem teljesülnek be soha az életben, mert valamiért elérhetetlenek. Nekem ilyen hangszer a zongora. Én hegedültem, harmonikáztam, doboltam, de igazán, tudat alatt, zongorázni szerettem volna. A zongora az a hangszer, ami nemcsak a dallamot képes közvetíteni, ritmushangszer is. Tehát komplettebb bármelyik más hangszernél. Nagyon szeretem a zongoraversenyeket, de leginkább a zongoraszonátákat. Beethoven művei közül is a zongora-cselló koncerteket szeretem hallgatni. Egészen furcsa jószág ez a hangszer, mintha minden pillanatban lélekből szólna. A zongora megszólalása – legalábbis az én lelkemben – rezgést, különös izgalmat hoz létre, egyetlen más hangszerrel nincs így. Ezért vagyok hálás a sorsnak, hogy három olyan kitűnő zongoristát is utamba sodort, mint Sáry László, Szabados György és Binder Károly. Nem tudok egyelőre jobb léleknyitogatót találni magamnak, minthogy zongoraműveket hallgassak. Chopint például. Amikor zongoraműveket hallgatok, valami olyan egyetemes érzet képződik meg bennem, ami gyakorlatilag semmilyen más, se zenekari, se más hangszernél, nem jelentkezik. Binder személye és zongorajátéka lenyűgöző. Nagyon várom a közös fellépést.

Fotó: Kleb Attila

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szepesi Dóra --


További írások a rovatból

Interjú Varga Judittal a siker lehetséges jelentéseiről, a zenei egyetemek szerepéről és a női zeneszerzők helyzetéről
Interjú Tóth Viktorral pályakezdésről, külföldi lehetőségekről, mesterekről, a zene lényegéről
A Prae körkérdése zeneszerzőknek: Balogh Máté válaszol
A Kiss Llászló +4 pécsi koncertje

Más művészeti ágakról

irodalom

Úton lenni boldogság, frontra menni halál Úton lenni boldogság, frontra menni halál
Interjú Fehér Renátóval, a ŠVEJK 100 antológia szerkesztőjével
színház

Lírai szerepjátékok Lírai szerepjátékok
A Temesvári Stúdió Apró kozmikus félreértés című előadásáról
irodalom

Egyenlő távolságra mindenkitől Egyenlő távolságra mindenkitől
Berta Ádám: Magamat rajzolom középre, Cser Kiadó, Budapest, 2021.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés