bezár
 

irodalom

2016. 06. 01.
Élni és élni hagyni
Uglješa Šajtinac Szerény ajándékok (Ford.: Rajsli Emese. Noran Libro, 2016).
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Menni vagy maradni? Emlékezni vagy felejteni? Kérdések, melyek valamilyen formában közép-európai életünk mindennapi részévé váltak. Nincs ez másként Uglješa Šajtinac Szerény ajándékok című regényének egymással levelező szerb testvérpárjával sem, még akkor sem, ha egészen biztosan akadnak olyanok, akik szívesen ellenkeznek azzal, hogy ezt a két, Bánátban felnőtt fiatal férfit bárki is (közép-)európainak tekintse. A Noran Libro Kiadó Új k-európai történetek sorozatának részeként megjelent könyv első ránézésre könnyed, már-már banálisan egyszerű történet, miközben észrevétlenül görgeti maga előtt az egyre súlyosbodó kérdéseket, melyek utólag adnak igazán gondolkoznivalót az olvasó számára.     

Kissé döcögősen indul a regény, de ez részben a formátumból következik. Ha ugyanis valaki e-mailregény írására adja a fejét, könnyen azzal a dilemmával találja magát szemben, hogyan is illessze be a laza és közvetlen hangnembe azokat az alapinformációkat a szereplőkről, amiket ők ugyan tudnak egymásról, de valahogy az olvasót is tájékoztatni kellene róluk az érthetőség kedvéért. Idővel persze megszokjuk ezt, már csak azért is, mert közben a történetből az is kiderül, hogy az egymással levelező testvérpár - bár gyermekkorukban közös háztartásban éltek - nem igazán került közel egymáshoz. A távolság Bánát és Amerikai között, valamint az írásbeli kommunikáció biztonsági játéka  - nem véletlen, hogy a báty visszautasítja a Skype használatát - adja meg annak lehetőségét, hogy közeledjenek egymáshoz. A szöveg időnkénti esetlenségét tehát betudhatjuk a szereplők egymáshoz fűződő viszonyának jellemzőjeként (is).

Ugyancsak ebből az alapszituációból következik, hogy a Szerény ajándékok tulajdonképpen generációs regény. Az idősebb testvér, az 1971-es születésű - azaz a szerzővel egyidős - Živojin története hangsúlyosabbnak tűnik, problémái összetettebbek, mint a nála kilenc évvel fiatalabb Vukašin világa. Egyszerre hat rá ugyanis a családi viszonyok egyedisége és a nagybetűs Történelem. Živojin két túl fiatalon és felelőtlenül családot alapító ember első gyermeke, akit éveken át a nagyszülei neveltek. Másrészt, ha csak három hétig is, de 1992-ben részt vett a háborúban, kórházba is került, és szemmel láthatóan nem úszta meg a  poszttraumás stressz szindrómát sem. Depresszió, alkoholizmus, céltalan önpusztítás és bármiféle ambíció hiánya jellemzi jó néhány évig az életét, majd már csak a beletörődés abba, hogy idestova egy középkorú - legalábbis saját önképe szerint -,  magányos, egyedülálló férfi lett belőle. De éppen ezért az ő esetében jobban érezhető a levelezés jótékony hatása: felszínre hozza benne, hogy mennyire vágyik saját családra. 

Az 1980-as születésű Vukašin, aki épp egy drámaírói ösztöndíjjal tartózkodik New Yorkban, épp az ellentéte bátyjának. Úgy vélem, az ő karakterében a szerző nem egyszerűen csak az egyéni jellemvonásai alapján az élethez könnyedebben viszonyuló, a világban ide-oda utazgató és bárki iránt pillanatok alatt - igaz, legfeljebb három nap erejéig - szerelmet érezni képes fiatalembert kívánt megrajzolni, de azt is szerette volna érzékeltetni, hogy a regény írása idején még 30 alattinak tekinthető generáció más körülmények között nőhetett fel, és világok választják el őket akár csak 9 évvel idősebb családtagjaiktól is.

Van viszont egy nagyon fontos mozzanat, ami mégis közös nevezőre hozza őket: szerb mivoltukhoz és általa a múlthoz való viszonyuk. A szerző a kérdést a szerbekkel kapcsolatos sztereotípiák felől közelíti meg. Vukašin írja, hogy mindig csodálkoznak az emberek, ha kiderül róla, hogy alapvetően egy békeszerető, a hétköznapi örömöket megélni akaró, töbek között Közép-Európában ide-oda kirándulgató családban nőtt fel, és nem sok köze van a "bűn és vérszomj" uralta történelemfelfogáshoz. Számukra a háború is annyiban volt fontos, "amennyiben onnan kellett hazatérned", írja bátyjának, miközben mégiscsak ekkor fordult megint egyet a család sorsa, amikor a történelemtanár apa 38 évesen szívinfarktust kap és rokkantnyugdíjas lesz. Vagyis ahogyan a regényben már annyiszor, megint csak egyszerre vannak jelen a privát élet egyéni sajátosságai és az emberek sokaságára egyszerre hatást gyakorló, egyénileg nem igazán befolyásolható események.

A Szerény ajándékok eközben érinti, mert érinteni kell, az egyéni és kollektív felelősség, illetve büntetés viszonyát is, méghozzá azzal az egyszerű kérdéssel, hogy van-e joga egy vadidegen amerikainak leteremtenie egy fiatal szerb férfit azzal, hogy "szégyellheti azt, hogy honnan származik". Ezzel együtt nehéz eldönteni, hogy a magyar közbeszédben gyakorta emlegetett múltfeldolgozás szükségességének egy megelőző vagy már egy következő stádiuma van-e jelen ebben a regényben. Valószínűleg a kettő egyszerre igaz ennél a történetnél. A két testvér levelezésébe mélyen beleivódott annak a vágya, hogy mások elfogadják, ők is az európai értékrend, a nyugati kultúra ideái szerint szeretnének élni. (Aprócska, de mégis jelentőségteljes motívum, ahogyan Vukašin kakukkfiókának tűnik a többi közép-európai ösztöndíjas között, ám ellentétben a lengyel és az ukrán résztvevővel, az ő helyzetéről még csak vita sem kerekedik.)  Maguk szeretnék eldönteni, hogyan viszonyuljanak ahhoz, hogy szerbnek születtek, és nem mindig mások előítéletei vagy elvárásai szűrőjén keresztül tekinteni önmagukra. Ez egyáltalán nem megfutamodás a már említett múltfeldolgozás feladata elől, hanem sokkal inkább a nézőpont, a "honnan szólok" tisztázásának vágya.

Másrészt elgondolkodtató a Karádi Éva által szerkesztett sorozat címe: Új k-európai történetek.Önkéntelenül is gondolkozni kezdünk azon, miben más, miben hoz változást például ez a történet is ahhoz képest, ahogyan a 20. század nagy traumáinak kibeszéletlensége, majd aztán a kibeszéletlenség traumája megjelenik az utóbbi egy-két évtizedben Európa e vidékén írt regényekben. E tekintetben megint csak az idősebbik testvér sorsa szolgálhat igazodási pontként. A férfi életéből két évtized ment a semmibe a depresszió miatt, miközben gyakorlatilag beletörődött abba a 21. században egyre idegenebbnek érzett elvárásba, amit mi is jól ismerünk Vörösmarty Szózatából, "áldjon vagy verjen sors keze...", és hogy errefelé legalább annyiszor ver, mint áld az a kéz. Persze közben megint közrejátszottak a privát élet egyedi sajátosságai: Živojin gondoskodott mind a négy nagyszülő kórházi ellátásáról, majd temetéséről, ez is odakötötte, ahol született és felnőtt. 

A kérdést úgy érdemes tehát megfogalmazni, hogy megtagadnánk-e mi, olvasók az új élet, egyáltalán, a normális felnőtt élet és az egyéni boldogság megtalálásának lehetőségét - ami a regény végén megadatik neki -  egy 38 éves férfitől, csak azért, mert itt, a világnak e tájékán közösségi szinten meglehetősen sok megbeszélnivalónk akad. Mert az nem vezet sehová, ha közben újabb generációk nyomorodnak meg, most épp nem az elhallgatás, hanem a rájuk szakadt felelősség túl nagy terhe miatt. 

Élni és élni hagyni - lehetne tehát a regény mottója. És ebben egyáltalán nincs semmi önzés vagy öncélúság, épp ellenkezőleg. Igazán csak a boldog, kiegyensúlyozott, helyét a világban megtaláló ember tud hasznos  - építő és nem romboló - tagja lenni azoknak a közösségeknek, amelyeknek részeként tekint önmagára. Legyen szó akár a múlttal való szembenézés feladatáról, vagy épp a jövő tervezéséről.   

nyomtat

Szerzők

-- Pethő Anita --


További írások a rovatból

irodalom

Helyzetjel: Terepszemle 4. Helyzetjel: Terepszemle 4.
Nem tudom megmondani, hogy mi lesz
irodalom

Huszonegyedik #3 Huszonegyedik #3
A történetmondás kínzó vágya
irodalom

huszonegyedik #2 huszonegyedik #2
Szétfolyó furcsaságok: a queer elmélet feltűnései a Frankensteinben
Irodalmi Magazin lapszámbemutató a PIM-ben

Más művészeti ágakról

Filmélmények a 9. Frankofón Filmnapokról
zene

Lenni halott és fehér Lenni halott és fehér
Pashu: egy macedón-szerb malevicsista portréja
Szász Attila: Apró mesék
David Lynch: Small Stories / Kis történetek című fotókiállítása a Műcsarnokban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés