Kissé döcögősen indul a regény, de ez részben a formátumból következik. Ha ugyanis valaki e-mailregény írására adja a fejét, könnyen azzal a dilemmával találja magát szemben, hogyan is illessze be a laza és közvetlen hangnembe azokat az alapinformációkat a szereplőkről, amiket ők ugyan tudnak egymásról, de valahogy az olvasót is tájékoztatni kellene róluk az érthetőség kedvéért. Idővel persze megszokjuk ezt, már csak azért is, mert közben a történetből az is kiderül, hogy az egymással levelező testvérpár - bár gyermekkorukban közös háztartásban éltek - nem igazán került közel egymáshoz. A távolság Bánát és Amerikai között, valamint az írásbeli kommunikáció biztonsági játéka  - nem véletlen, hogy a báty visszautasítja a Skype használatát - adja meg annak lehetőségét, hogy közeledjenek egymáshoz. A szöveg időnkénti esetlenségét tehát betudhatjuk a szereplők egymáshoz fűződő viszonyának jellemzőjeként (is).

Ugyancsak ebből az alapszituációból következik, hogy a Szerény ajándékok tulajdonképpen generációs regény. Az idősebb testvér, az 1971-es születésű - azaz a szerzővel egyidős - Živojin története hangsúlyosabbnak tűnik, problémái összetettebbek, mint a nála kilenc évvel fiatalabb Vukašin világa. Egyszerre hat rá ugyanis a családi viszonyok egyedisége és a nagybetűs Történelem. Živojin két túl fiatalon és felelőtlenül családot alapító ember első gyermeke, akit éveken át a nagyszülei neveltek. Másrészt, ha csak három hétig is, de 1992-ben részt vett a háborúban, kórházba is került, és szemmel láthatóan nem úszta meg a  poszttraumás stressz szindrómát sem. Depresszió, alkoholizmus, céltalan önpusztítás és bármiféle ambíció hiánya jellemzi jó néhány évig az életét, majd már csak a beletörődés abba, hogy idestova egy középkorú - legalábbis saját önképe szerint -,  magányos, egyedülálló férfi lett belőle. De éppen ezért az ő esetében jobban érezhető a levelezés jótékony hatása: felszínre hozza benne, hogy mennyire vágyik saját családra. 

Az 1980-as születésű Vukašin, aki épp egy drámaírói ösztöndíjjal tartózkodik New Yorkban, épp az ellentéte bátyjának. Úgy vélem, az ő karakterében a szerző nem egyszerűen csak az egyéni jellemvonásai alapján az élethez könnyedebben viszonyuló, a világban ide-oda utazgató és bárki iránt pillanatok alatt - igaz, legfeljebb három nap erejéig - szerelmet érezni képes fiatalembert kívánt megrajzolni, de azt is szerette volna érzékeltetni, hogy a regény írása idején még 30 alattinak tekinthető generáció más körülmények között nőhetett fel, és világok választják el őket akár csak 9 évvel idősebb családtagjaiktól is.

Van viszont egy nagyon fontos mozzanat, ami mégis közös nevezőre hozza őket: szerb mivoltukhoz és általa a múlthoz való viszonyuk. A szerző a kérdést a szerbekkel kapcsolatos sztereotípiák felől közelíti meg. Vukašin írja, hogy mindig csodálkoznak az emberek, ha kiderül róla, hogy alapvetően egy békeszerető, a hétköznapi örömöket megélni akaró, töbek között Közép-Európában ide-oda kirándulgató családban nőtt fel, és nem sok köze van a "bűn és vérszomj" uralta történelemfelfogáshoz. Számukra a háború is annyiban volt fontos, "amennyiben onnan kellett hazatérned", írja bátyjának, miközben mégiscsak ekkor fordult megint egyet a család sorsa, amikor a történelemtanár apa 38 évesen szívinfarktust kap és rokkantnyugdíjas lesz. Vagyis ahogyan a regényben már annyiszor, megint csak egyszerre vannak jelen a privát élet egyéni sajátosságai és az emberek sokaságára egyszerre hatást gyakorló, egyénileg nem igazán befolyásolható események.

A Szerény ajándékok eközben érinti, mert érinteni kell, az egyéni és kollektív felelősség, illetve büntetés viszonyát is, méghozzá azzal az egyszerű kérdéssel, hogy van-e joga egy vadidegen amerikainak leteremtenie egy fiatal szerb férfit azzal, hogy "szégyellheti azt, hogy honnan származik". Ezzel együtt nehéz eldönteni, hogy a magyar közbeszédben gyakorta emlegetett múltfeldolgozás szükségességének egy megelőző vagy már egy következő stádiuma van-e jelen ebben a regényben. Valószínűleg a kettő egyszerre igaz ennél a történetnél. A két testvér levelezésébe mélyen beleivódott annak a vágya, hogy mások elfogadják, ők is az európai értékrend, a nyugati kultúra ideái szerint szeretnének élni. (Aprócska, de mégis jelentőségteljes motívum, ahogyan Vukašin kakukkfiókának tűnik a többi közép-európai ösztöndíjas között, ám ellentétben a lengyel és az ukrán résztvevővel, az ő helyzetéről még csak vita sem kerekedik.)  Maguk szeretnék eldönteni, hogyan viszonyuljanak ahhoz, hogy szerbnek születtek, és nem mindig mások előítéletei vagy elvárásai szűrőjén keresztül tekinteni önmagukra. Ez egyáltalán nem megfutamodás a már említett múltfeldolgozás feladata elől, hanem sokkal inkább a nézőpont, a "honnan szólok" tisztázásának vágya.

Másrészt elgondolkodtató a Karádi Éva által szerkesztett sorozat címe: Új k-európai történetek.Önkéntelenül is gondolkozni kezdünk azon, miben más, miben hoz változást például ez a történet is ahhoz képest, ahogyan a 20. század nagy traumáinak kibeszéletlensége, majd aztán a kibeszéletlenség traumája megjelenik az utóbbi egy-két évtizedben Európa e vidékén írt regényekben. E tekintetben megint csak az idősebbik testvér sorsa szolgálhat igazodási pontként. A férfi életéből két évtized ment a semmibe a depresszió miatt, miközben gyakorlatilag beletörődött abba a 21. században egyre idegenebbnek érzett elvárásba, amit mi is jól ismerünk Vörösmarty Szózatából, "áldjon vagy verjen sors keze...", és hogy errefelé legalább annyiszor ver, mint áld az a kéz. Persze közben megint közrejátszottak a privát élet egyedi sajátosságai: Živojin gondoskodott mind a négy nagyszülő kórházi ellátásáról, majd temetéséről, ez is odakötötte, ahol született és felnőtt. 

A kérdést úgy érdemes tehát megfogalmazni, hogy megtagadnánk-e mi, olvasók az új élet, egyáltalán, a normális felnőtt élet és az egyéni boldogság megtalálásának lehetőségét - ami a regény végén megadatik neki -  egy 38 éves férfitől, csak azért, mert itt, a világnak e tájékán közösségi szinten meglehetősen sok megbeszélnivalónk akad. Mert az nem vezet sehová, ha közben újabb generációk nyomorodnak meg, most épp nem az elhallgatás, hanem a rájuk szakadt felelősség túl nagy terhe miatt. 

Élni és élni hagyni - lehetne tehát a regény mottója. És ebben egyáltalán nincs semmi önzés vagy öncélúság, épp ellenkezőleg. Igazán csak a boldog, kiegyensúlyozott, helyét a világban megtaláló ember tud hasznos  - építő és nem romboló - tagja lenni azoknak a közösségeknek, amelyeknek részeként tekint önmagára. Legyen szó akár a múlttal való szembenézés feladatáról, vagy épp a jövő tervezéséről.