bezár
 

színház

2016. 05. 30.
Olyan, amilyennek elmondják
2. beszámoló a TESZT-ről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Azt mesélik, hogy van Szarajevóban egy színház, amit a háború kitörésének évében alapítottak, 1993-ban. Ez a színház a háború történéseitől függetlenül hozta létre az előadásait, bombázások közben próbáltak pincékben, áramszünetben volt premier, és miközben az emberek az utcára sem mertek kimenni, ők az egyik pincéből vitték a díszletüket játszani a város egy másik pontjára. És így teltek-múltak az évek, és a háborúnak így vagy úgy vége lett, így öregedtek és haltak meg, illetve cserélődtek ki a színészek és a nézők.

Hogy maradjunk végül egy szarajevói Háború Színház nevű társulattal és az Igor Štiks drámájának, Boris Liješević rendezett előadásával: Liszt a vénákban. A tér, amibe érkezünk kicsit emlékeztet a Tomi Janežič híres hét-nyolc órás Sirályára, amiben maga a rendező is játszott. Egy hosszú asztal, körülötte négyszögletesen a nézőtér, a hagyományos oldalán kicsit bővebben felfele. Az idősebb színésznő a legegyszerűbben lép be a térbe, ebédhez terít, egy terítékkel véletlenül többet visz az asztalhoz, elteszi, leves- és sülthússzag van. A papa újságot olvas az asztal egyik főjénél, a vendégek késnek. Kik vajon a vendégek? Egy házaspár és egy angolul beszélő fiatal. Amerikából jöttek haza, most már végleg, mert mint később kiderül, kirúgták a férfit a munkahelyéről. A gyerek nem elégedett az itteni nemzetközi iskolával. Megbontják a drága whiskyt, mert most már nem úgy van, mint régen, hogy annyira nehezen lehetett hozzájutni, hogy ha valahogy mégis sikerült, akkor csak ünnepnapokon ittunk belőle. Most akár az egészet megihatjuk. Papa kommunista. Apa örül a virágzó kapitalizmusnak. Valaki csenget a kaputelefonon. Nagyon rossz a magyar szinkronfordítás a fülesben, zúg az egész, románra váltok. Biztosan véletlenül csenget éppen ide, a kaputelefonon hallatszik, hogy valaki bejön a kapun. Esznek tovább. Valaki kopog az ajtón. A férfi nyit ajtót. Áll az ajtóban: – Tényleg te vagy az? 

Szkéné színház

Lisztavénákban_1

A drámában kibomló történetet fokozatosan tudjuk meg, és bővül jelenetről jelenetre. Elénk tárul a család és ennek a családnak a történelmen belüli viszonyainak bonyolult hálója, ami oda és vissza határozza meg a másikat. A néző egy darabig mintha az angolul beszélő fiatal srác szemszögéből nézné, mint a legfrisebb tagja és örököse ennek az egész hálónak. De lassan kiderül, ami az életben is lassan, de kiderül, hogy a srác igenis beszél bosnyákul, és egyáltalán nincs kívül ezen az egész helyzeten. Hogy a háborúban az embernek legalább három választása van, és amilyen döntést egyszer meghozunk, az meghatározza az életünk teljes hátralevő részét: hogy milyen országban öregedünk meg, hogy kik között éljük le az életünk, hogy kitől lesznek gyerekeink, és hogy kit gyászolunk az életünk teljes hátralevő részében. Az egyik elmegy a konvojjal, a másikat lelövik, a harmadik ugyanott hagyja az addigi életét, ahol a másikat lelőtték, haditudosító lesz, és teljesen elszakad a családjától. A negyediket elhagyják mind, és ezért a történelmet hibáztatja, vagy az egyiket, vagy a másikat, vagy saját magát; az ötödik semmi egyebet nem akar, csak ha már így együtt vannak, akkor erről ne most beszéljünk. Boris Liješević előadása egy lírai emlékezés-előadás, a színházban levés teljes tudatában arról, hogy három generáció ebédjén milyen fontos vendég a történelem. Az a történelem, amit a saját emlékeinkkel rendezünk be valahogyan, hogy az minél elviselhetőbb legyen, és vállaljuk a fájdalmát annak, hogy az, aki ezt örökli, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyannak őrzi meg, amilyennek átadtuk.

királyokvagyunk_1

A zágrábi Horvát Nemzeti Színház Matija Ferlin rendezte Királyok vagyunk, nem emberek című előadása, sokkal primérebb szintre visszanyúló előadás az eddigiekhez képest. Egyrészt én csak úgy jegyeztem meg magamnak, mint gyerekelőadás. Pedig azt hiszem, sem nem kizárólag gyerekeknek való, sem nem kizárólag a gyerekekről szól, inkább csak a gyerekek összefüggéseinek rendszerén belül beszél dolgokról, amikről mindannyian beszélünk valamennyit. Gyerekszájak felnőtt testekben, hogy „először volt egy dinoszaurusz és egy ember”. A szöveg szinte nem érthető, mintha egy teljesen más világról lenne szó, amiről azt gondoljuk, hogy butácska, naiv, pontatlan, de mindenesetre: aranyos. Aztán beszélnek ételről, hogy az aranyos ízlésüket a szülők zsebe és étkezési szokásaik mennyire határozzák meg. És a nagyszülők, és a városok, hogy mit és hol dolgoznak a szüleik, és mennyire félt a lebombázott épületek látványától, hogy az egyik nagyi már régen nem él.

Másrészt a színpad nyelve is inkább mozgásszínházi, kevés hétköznapi mozgás ismerhető fel, a gyerekek játékával azonosítható, de még csak azzal sem. A díszlet mintha babaház kis és nagyajtókkal, de éles határokkal, a színpad mélyére csúcsosodó, a nézőtér felé szélesedő tetővel. És legyen bármi ebben az életben, aminek később majd logikusabb és igazabb értelmet adunk, legfontosabb most mégis az, „hogy a fürdőszobában ne verd le a csempét”.

eztrád_1

A Nézőművészeti Kft. előadásai többé-kevésbé viccesre sikerülnek. Az EztRád előadásra már szakmai jegy sem volt, annyira népszerűek, hogy az egyik legteltebb házú nézőközönségük volt, és nagyon gyorsan elkeltek a helyek. Az emberek alapvetően, úgy tűnik, bizalommal és elvárásokkal viseltetnek Scherer Péter, Mucsi Zoltán és Katona László neveikkel kapcsolatban. Az esztrádműsor, esztrádművészet rövid zene-, ének- és táncszámokból, illetve prózai művekből álló, rendszerint alkalmi jellegű színpadi egyveleg, amelyre az előadás és a közönség azonnali, intenzív kölcsönhatása jellemző. Egyik fő típusa a varieté. Az ebben az előadásban felvonultatott témák és etűdök: a menekültválság; antropológiai konferansziészerű kiselőadások az ember viselkedési szokásairól; mesterséges intelligencia és okostelefon-alkalmazások, amik szebbé teszik az életét; a kisebbségi magyarlét vetélkedő műsora buta házigazda nővel, akit a férfi állandóan lesajnál; naiv UFO-szakértő monológ arról, hogy Obama, Soros György és Gyurcsány egy hatalmas előcsarnokban nézik, ahogy belülről kifordítják a Földről elrabolt embereket, miközben Petőfi a háttérben van kifeszítve, és akihez Soros odakiabál, hogy „adok én neked szabadságot.” Egyveleg, ami határtalan, faragatlan humorral kezeli a témákat, amikről még komolyan se tudunk két olyan értelmes szót mondani, amivel mindenki egyetérthet. És akkor azon gondolkodom, hogy igaz-e, amit Scherer mond, miszerint: azon tudunk igazán nevetni, ami kicsit fáj valakinek. Egyvalamiben viszont egyetérthetünk vele, hogy ha valami, akkor a humorérzékünk nem egyforma.

anéz_1

A Radu Afrim előadása éppen olyan címet kapott, ami a legsűrűbben és legpontosabban összefoglalja a majdnem háromórás előadást, amit a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatával, vagyis majdnem teljes intézményével rendezett. A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve. A téma és a díszlet egy kiváló ötlet, összemosódik az egyik a másikkal, és az egymás után felvonuló rengeteg kisetűd egyes árnyalatain kívül nem sokkal több, mint amit az első tíz percben megelőlegez. Egy szembefordított nézőteret látunk, benne azokkal a nézőkkel, akik akár mi is lehetnénk. Nekem sajnos nem tudott több lenni, mint gegre gag, ami az első óra után ki-kifullad, unalmassá válik, de azt figyelem meg, a közönség nagyrésze elvétve nevetgél. Két egymástól nagyon különböző geget említenék. Az egyik, amelyikben egy férfiszínész Piroskára emlékezetető jelmezben, és egy másik medvének öltözve verekszik egy olyan előadásban, amit három zsűri néz, mert „négy nemzetközi díjra jelölték”. Ezt a verekedést, amiért az egyik zsűri lemarad róla, vannak olyan kedvesek, és kétszer ugyanolyan időben, egy az egyben ugyanúgy megcsinálják. Az egyik zsűri marad bent a tapsrendre: „Na, ez kegyetlen színház.” A másik az utolsó, amiben a velünk szembelevő nézőtér félig van tele. És Csata Zsolt egy északi városban szerzett előadás-tapasztalatáról beszél, miszerint a második előadásra a bérletes nézők fele jön el. A legöregebb színésznő elmagyarázza neki, hogy azokat a bérleteket a hozzátartozók váltják ki, azoknak a rokonaiknak, akik már nem is élnek. Hogy ezek a bérletek egy egész életre szólnak. És ezek a rokonok elkezdenek beszállingózni azon nézők mellé, akik már bent ülnek – a halott hozzátartozók szellemei.

Afrim előadása nem szól a nézői konvencióról, a néző szemszögéről szól, ami elsősorban emberi és ezek szerint narratív, nem tömeges, hanem partikuláris. De a produkció pont azzal nem számol, aki a témája, így a majdnem háromórás előadás ritmusa nem éppen arra tart, hogy ez a szünet nélküli idő minél könnyebben befogadható legyen. Látványvilága részletesen kidolgozott, és részleteiben ettől helyenként leterhelő. Elmondások szerint, már alig tartalmaz valamit abból, amitől Afrim olyan, amilyennek elmondják.

 

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó

2016. május 22-29.

nyomtat

Szerzők

-- Győrfi Kata --


További írások a rovatból

A Shakespeare 37 sorozat második évadának záróepizódjai
színház

Rekviem egy álomért a Budaörsi Latinovits Színházban
Filmszínházi keretek között debütált a Batsheva Dance Company felújított táncelőadása
Tandem – Humán balanszológia az Artus Stúdióban

Más művészeti ágakról

Neked már megvan a heti Praedád?
Interjú Illés Mártonnal zenei energiákról, a kortárs zene helyzetéről, tanulmányokról
A Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza című előadás a Kolibri Színházban
gyerek

Októbertől a magyar mozikban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés